Forrás: Heti Válasz. évfolyam . szám,
A zarándok azért veszi az irányt Izrael felé, hogy Jézus Krisztus földi tevékenységének helyszínein, Isten fiának lába nyomán járjon, s felidézze megváltója életét és kereszthalálát. A szentföldi látogató azonban – hiába, a két magyar történelemnyi kétezer év nagy idő – kevés eredeti emlékre bukkan. Annál több nyomot hagytak a XI-XII. századi keresztesek, majd az arab és török fennhatóság alatt élő, különféle rítusú keresztények. Itt van mindjárt a tel-avivi repülőtértől egyórás autóútra fekvő Cezárea. A helység koszlott tengerpartjával együtt kedves mediterrán nyaralótelepnek mutatja magát, ám egy római vízvezetéken és amfiteátrumon kívül nem sok emlék maradt fenn azokból az ókori időkből, amikor a település Júdea fővárosa volt. Száz kilométerrel odébb, a galileai Názáret fehér házaktól zsúfolt arab város, ahol csak hosszas tekergés után találjuk a világ leghíresebb ácsmesterének otthonára ötven éve épült bazilikát, melynek környezetét leszámítva itt semmi sem idézi Jézus életét. Nem sokkal innen, a Genezáret-tó partján álló kafarnaumi zsinagóga falai már erős közelítést jelentenek az „origóhoz”, ám kiderül: ez a III-IV. századi épület is csak úgy eredeti, hogy alatta fekszenek a Jézus korabeli templom maradványai. A hegyi beszédnek „otthont adó”, a Galileai-tó néven is ismert víztükörre pazar kilátással szolgáló domb végre nem emberkéz alkotta építmény. A hívő lélek itt olasz nővérek 1937-ben épült kolostorának szomszédságában elevenítheti fel a nyolc boldogság titkait, egészen addig, amíg az árnyas ligetbe zúduló zarándokcsoportok meg nem zavarják az áhítatot. Utunkat a Jordán folyó völgyének kietlen vidékén, Izrael keleti határa mentén folytatjuk, ahol egyszer csak tábla jelzi Jézus megkeresztelkedésének helyszínét. Letérünk balra, ám csak kornyadt törzsű pálmafákkal találkozunk, melyek közepette tábla figyelmeztet: államhatár, katonai övezet. Jobb a békesség, visszatérünk az országútra, hogy izraeli rendszámú autónkkal a Ciszjordániának nevezett, palesztinok felügyelte övezeten szerencsésen áthajtva, a fővárost kelet felől övező kopár hegyek között érkezzünk Jeruzsálembe. AMI A SZEMNEK LÁTHATATLAN Kevés olyan nagyváros lehet a földön, melynek látképét a túlvilági létbe vetett hit jeleként ennyire meghatározza egy hatalmas, romjaiban is lenyűgöző – temető. Az óváros keleti falától erős kőhajításnyira, az Olajfák hegyére fölfutó domboldalt világos színbe borító márványlapok közt vagyunk. Az ezer meg ezer zsidó síremlék azon halandók földi maradványait rejti, akik az évszázadok során abban a reményben temetkeztek ide, hogy a Messiás elsőként a világ e pontján nyugvó halottakat támasztja fel az öröklétre. Nem véletlen, hogy minden valamirevaló Krisztus-követő egyház is igyekezett gyökeret verni a kereszténység szíve közepében: az egységnyi hívőre jutó templomok száma – Jeruzsálemben minden 150 keresztényre jut egy – itt a legmagasabb a világon. Ágy azon már nem is csodálkozunk, hogy még Golgotából is kettő van: az óváros Szent Sír templomának kápolnájában található helyszínt a katolikusok és ortodoxok tisztelik, Jézus falakon kívüli „kerti sírja” elsősorban protestánsok zarándokhelye. Egy idő után aztán egyre kevésbé érezzük fontosnak, hogy a jelzett helyen avagy kétszáz méterrel odébb történtek- e a szentírási események. Az ember fia már nem azt mérlegeli, hogy a Getszemáné-kert mai olajfái állhattak-e az ókorban, és hogy Jézus erre, a kerítéssel óvott, zsebkendőnyi földdarab sarkában álló sziklatömbre borulva imádkozott-e elfogása előestéjén. A lényeges mindinkább az lesz, ami a szemnek láthatatlan: a bizonyosság – avagy hit -, hogy a világ e szegletén, a bibliai Palesztina húszezer négyzetkilométerén történtek azok az események, amelyek sokak számára szentté teszik ezt a vidéket. A KISEBBSÉG KISEBBSÉGE Bárkivel beszélünk, hamar előkerül a gondolat: Krisztus első követőinek büszke, ám ma a kereszténység „hátsó udvarában” élő leszármazottai a kisebbség kisebbségeként léteznek Izraelben. A bő hatmilliós lélekszámú ország lakóinak több mint 75 százaléka zsidó, 15-20 százaléka arab, utóbbiaknak pedig, szemben a száz évvel korábbi 13 százalékkal, ma két százaléka keresztény. Jézus szentföldi híveinek létszáma így a maroknyi, több tucat egyházhoz kötődő nem palesztin hittestvéreikkel együtt sem haladja meg a 170-180 ezret, ami egyesek szerint a kereszténység kihalását vetíti előre a térségben. A helyzet azért sem ad okot a derűlátásra, mert az utóbbi évtizedekben kitartóan folytatódott az elvándorlás. Ahogy beszélgetőtársaink felpanaszolják, oda jutottak, hogy a világ összes palesztinjának több mint fele hazáján kívül, elsősorban Latin-Amerikában és az Egyesült Államokban él, a húsvétot pedig több, Jeruzsálemből elszármazott keresztény honfitársuk ünnepli Sydneyben, mint a szent városban. Nem is szólva a betlehemi keresztényekről, akikre különösen nehéz idők járnak. Vagy kilencven százalékuk az idegenforgalomból él, ám mivel a háborús események sora, a katonai ellenőrzési pontokon való átjutás kálváriája elrettentette a zarándokokat, a település látogatottsága drámaian visszaesett. Szállodák, boltok tucatjai zártak be, s e helyzetet csak rontja az ország zsidó és palesztin területeit elválasztó, a leglehetetle- nebb nyomvonalon felhúzott védőfal – az ugyanis keresztény és muszlim közösségeket választ el földjüktől, iskoláiktól, templomaiktól. Nem csoda, hogy itt nagy szükség van az egyházi segélyekre. A katolikusok ezért már a XVII. század óta támogatják szentföldi testvéreiket; az évről évre nagyböjtben rendezett gyűjtés eredményeként idén csak Magyarországon 36 millió forint került a perselyekbe. Ezenkívül persze számtalan más forrásra van szükség. Ennek leleményes módjára volt példa az a kezdeményezés, melynek nyomán az augusztusi kölni katolikus ifjúsági világtalálkozóra a betlehemi keresztények tízezer rózsafüzért készítettek a helyi olajfákból, hogy egy segélyszervezet közvetítésével a vételárból befolyó húszezer euróval enyhítsék megélhetési nehézségeiket. A palesztin keresztények ötven százaléka a Szentföldön legnagyobb létszámban, 60 ezer fővel jelen lévő felekezet, a görög ortodox egyház híve, majd a római katolikusok következnek harminc százalékkal. Az utóbbiak egyik közösségére a jeruzsálemi óváros Szent Megváltó templomában találunk. A vasárnap reggeli kilencórás szentmisén vagyunk
– mintha Magyarország valamelyik barokk templomában járnánk. A liturgiát cserzett bőrű szerzetes celebrálja egy számunkra követhetetlen nyelven, a hívők – megannyi keleti arcvonású férfi és nő – arab dallamokkal dúsított énekekkel dicsérik Istent. TÁRSBÉRLET VISZÁLYOKKAL
– A világon nincs még egy hely, ahol ennyiféle ember élne együtt – mondja a mise után a szertartást végző Ibrahim testvér. – Szentföldi közösségünkhöz 330 ferences tartozik, akik ötvennél is több nemzetiséget képviselve vezetik a palesztin közösségeket. Én is arab vagyok, de egyiptomi – teszi hozzá. A ferencesek szerepe kulcsfontosságú itt. Miután a területet a VII. században elfoglalták az arabok, majd később a törökök, a Szentföld – a XII. századi keresztes fennhatóságot leszámítva – a XX. századig muszlim kézben volt, így az egyháznak már az 1200-as években fejtörést okozott, hogyan gondoskodjon a szent helyekről. A pápa végül Szent Ferenc követőit bízta meg a feladattal, akik viszont szembe találták magukat az erre a tisztre ugyancsak igényt formáló görög ortodoxokkal. Kettejük küzdelméről ferences beszélgetőpartnerünk szemérmesen nyilatkozik
– pedig a vita bővelkedik fordulatokban. Az utóbbi évszázadokban az egyházak folyamatos harcban álltak az egyes épületek birtoklásáért. Hol egyikük, hol másikuk járta ki a török portánál a zarándokcélpontok feletti rendelkezés jogát, míg a XX. századra létre nem jött a sokadik egyezség, amely aztán máig ható érvénnyel rendezte az ügyet. Ennek értelmében a Szent Sír-bazilikában minden nagyobb felekezet kápolnát működtethet, mégis az ortodoxok jelenléte a meghatározó. Betlehemben az ő felügyeletük alá került Jézus születésének helyszíne, Jeruzsálemben Szűz Mária sírja, megmaradt viszont ferences kézen többek közt a betlehemi pásztorok mezeje vagy a fővárosban a Getszemánékert melletti Nemzetek temploma. A küzdelem nemegyszer a tettlegességig fajult. Száz éve például „teológiai” vita támadt az ortodoxok és a katolikusok között, hogy a Szent Sír-bazilika ferences kápolnájába vezető lépcsősor legalsó foka melyikük tulajdona. Amikor az erre igényüket bejelentő görögök meglátták, hogy egy ferences takarítani kezdi a kőlapot, rátámadtak a barátra, s a végén a török katonáknak kellett szétválasztani őket. És hogy ez az eset nem csak a magunk mögött hagyott évszázadokban fordulhatott elő, arra példa egy 2004. szeptemberi hír. Eszerint a Szent Kereszt ünnepén Irineosz görög ortodox pátriárka körmenetet vezetett a Szent Sír-bazilikában, s arra utasította a ferenceseket, hogy csukják be kápolnájuk bronzkapuját. A barátok nem engedelmeskedtek, mire a főpap testőreit és papjait küldte intézkedni a nagy kavarodásban. Csak a jeruzsálemi rendőrkapitány megérkezése után sikerült helyreállítani a rendet.
– Az egyház megosztottsága leginkább a Szent Sír-templomban érhető tetten. Időnként előfordul, hogy külső beavatkozás szükséges a felekezetek közötti viták rendezéséhez. Épp ezért a bazilika kulcsait régi hagyományként egy muszlim család őrzi, hogy megelőzzék a vitát, kinek a joga kinyitni és bezárni az épületet – összegez utunk végén Harry Tees, az Izraeli Egyesült Keresztény Tanács baptista főtitkára. Az pedig külön szerencse, hogy a keleti és nyugati keresztények nem egy időpontban ülik meg a karácsonyt és a húsvétot – bár 2004-ben, amikor a Julianus-, illetve a Gergely-naptár követőinél ugyanazon napra esett a két ünnep, II. János Pál pápa javaslatot tett az egységesítésre. A felvetés a világon mindenütt szép példája lenne a keresztény egységtörekvésnek. Amíg azonban a húsvétot egyszerre ünneplő görögök és örmények szertartása is dulakodásba torkollhat a Szent Sír-templomban, amint 2002-ben történt, és az izraeli hatóságokban időről időre felmerül, hogy korlátozni kellene az egy helyszínen egyszerre ünneplők számát, addig a Szentföldön bizonyosan nem érett meg az idő az ökumené e jelképes gesztusára. Két nép, három vallás Az állam és az egyház kapcsolata felemás a mai Szentföldön. Izraelben törvény tiltja, hogy bárki újszövetségi Szentírást adjon fiatalkorú kezébe – házasságra lépni vagy elválni ugyanakkor polgári hatóság előtt nem, csak a bevett egyházak kötelékében lehet. A „jegyzett” vallások között találjuk a zsidó, a muszlim, a drúz – Mohamed híveinek helyi irányzata -, a bahai hit mellett a görög ortodox, a római és görög katolikus, az örmény, a szír, az anglikán keresztényeket és egyes protestáns egyházakat. Ez az elfogadottság azonban nem mindig egyértelmű. Bár Izrael például 1993-ban alapszerződést kötött a Vatikánnal, a knesszet máig nem ratifikálta a szöveget, márpedig törvényerőre emelkedés hiányában a hatóságok nem létezőnek tekintik a konkordátumot. Néhány éve az terhelte meg a kapcsolatokat, hogy Izrael nem hosszabbította meg egyes egyházi személyek tartózkodási vízumát. Az állami szervek most azzal érvelnek: a beutazás zavarait orvosolták, ám mivel egyházi emberként számos arab kér vízumot, a közel-keleti helyzetre tekintettel esetükben továbbra is fennakadásokra kell számítani. A keresztények ezzel szemben azt sürgetik, hogy mivel a zarándokok – számuk 2004-ben kétharmadát tette ki a 1,5 millió turistának – évente közel egymilliárd dollárral gazdagítják a költségvetést, az állam tartsa nagyobb becsben az egyházakat. Izraelben a kormány hagyja jóvá a vallási vezetők megválasztását. 2001-ben a hatóság a görög ortodoxok értésére adta, kiket tart nemkívánatosnak a jeruzsálemi pátriárka székében – amikor pedig a Szent Szinódus megválasztotta I. Irineoszt a tisztségre, az állam évekig megtagadta tőle az elismerést. A közelmúltban viszont az okozott felhördülést keresztény körökben, hogy az Izraelben számos ingatlannal és kiterjedt földterülettel rendelkező görög ortodox egyház zsidó befektetőknek adta el a jeruzsálemi óvárosban lévő egyes szállodáit. A botrány akkora hullámokat vert, hogy I. Irineoszt a Szent Szinódus néhány hónapja lemondatta tisztségéről.
