Forrás: ÉS

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Populizmus és elitizmus

Kérdés, van-e értelme bizonyos – jellegzetesen és jelentősen – rosszul használt fogalmakat visszahelyezni az eszmetörténeti hagyományba. Közvetlen gyakorlati haszna bizonyosan nincsen. Amikor fölhívtam rá a figyelmet, hogy olyan terminusok esetében, mint a „civil társadalom” és a „gyűlöletbeszéd”, a provinciális félreértések és félremagyarázások súlyos károkat okoznak, ennek persze semmi hatása nem volt. Senkinek nem látszik gondot okozni, hogy az olyan értelmetlen fattyúszavakat, mint az ún. „civil szervezet”, semmilyen nyelvre nem lehet lefordítani (hiszen pl. a civil társadalom legtipikusabb szervezete a politikai párt, amelyet a magyarországi szóhasználat – korántsem ártatlanul és ártalmatlanul – zár ki a kifejezés terjedelméből vagy „jelentéstartományából”); vagy az, hogy a „gyűlöletbeszéd” eredetileg pedagógiai kifejezés, amely bizonyos verbális stratégiákat nevelő célzattal stigmatizál a tanulóifjúság körében, törvényes szankciója pedig természetesen nincsen és nem is lehet.

A kultúrák közötti félreértések, félreértelmezések eredhetnek ugyan tudatlanságból és műveletlenségből, a félreértés iránya azonban gyakran tanulságos.

Az ismeretes angol kifejezést – rule of law – Friedrich von Gentz fordította Rechtsstaatnak, jogállamnak, ám ezt a kifejezést a német közjogi és közéleti hagyomány az eredetitől eltérő tartalmakkal töltötte föl. Amikor a történetileg nem kellően művelt angol elméletíró ezt groteszk módon state of rights-nak fordítja vissza (a Herz-féle szalámi tipikus esete), akkor téved is, meg nem is. Ma magyarul megkülönböztetik a „joguralmat” a „jogállam”-tól, nem teljesen indokolatlanul.

A „populizmus” kifejezés manapság nálunkfelé a palifogó demagógiát jelenti; elsősorban a balközép sajtó alkalmazza a jobboldalra. A kifejezés – eszmetörténeti precedens nélküli – szemantikai eltorzítása jellegzetes. Hiszen benne van a „demagógia” (görögül szó szerint „a nép [meg]vezetése”) egyik eleme, a démosz, a nép, a populus. A népi (köz)véleményhez való csalárd alkalmazkodás képzete persze burkoltan arra utal, hogy a nép (köz)véleménye eleve hamis, vulgáris (azaz népies). A nép ebben a nézetben „a hamisság eredeté”-nek a szinonimája. A „populizmus” kifejezésnek az ilyen – a mai Magyarországon, ismétlem, kurrens – használata erősen antidemokratikus (pontosabban: antidemotikus, modernebbül: elitista) illatú.

A nép milyen képzetével függhet ez össze?

Itt „a tömegektől való félelem” sok évszázados toposza (ezen belül: a tömegek irracionálisak, gyerekesek, állatiasak, önzők, szemben az egyénekkel, akik külön-külön racionális gondolkodók és cselekvők lehetnek) kereszteződik a szintén klasszikus osztálygyűlölettel (ezen belül: a fölső és középosztály szerint az alsóbb osztályok vagy 1. helytelenül fogják föl saját érdekeiket, vagy 2. érdekeik ellentétesek a Köz érdekével és az államrezonnal, vagy 3. érdekeik önmagukban elvetendők, destruktívak). A nép („a tömeg”) ilyesformán a civilizáció ellensége; ha a nép kulturális és gazdasági preferenciái valósulnak meg, az egyenlőtlenségen (a „műveltek”, a kiválók: arisztoi hatalmán) nyugvó civilizáció összeomlik, a helyes államkormányzás titkai (arcana imperii) elvesznek.

Mármost a populizmus története ettől idegen, bár nem csoda, hogy a fölül lévők így látják. A populizmus elsősorban (és majdnem kizárólag) modern elitellenesség, a „big business” és a „big government” iránti ellenszenv kifejeződése. Hordozói kistulajdonosok, hivatalnokok, lateinerek. A magyarországi politikai történelemben a régi, a Nagyatádi-féle kisgazdapárt és a Vázsonyi-féle demokrata párt volt jellegzetesen populista. Vázsonyi, mint köztudomású, a terézvárosi zsidóság képviselője és vezére volt (tehát helyi és felekezeti politikus) eredetileg; országos népszerűsége abból fakadt, hogy a kisemberek képviseletében hadjáratokat vezetett (és nyert meg) a hagyományos elitek korrupciója és önkényeskedése ellen; megvesztegethető miniszterelnököt buktatott meg (egyszerre a parlamentben és – a kor legnagyobb ügyvédjeként – a királyi törvényszéken), leleplezte a hírhedt frankhamisítási ügyet stb. Soha nem tagadta, hogy a kispolgárság embere, és maga is kispolgár. Tisza és Károlyi/Jászi nézeteit doktrinér elitizmusnak, valóságidegen racionalizmusnak tekintette. Szembenállt mindennel, ami nagy – magával a nagysággal szemben is gyanakvó volt.

Az amerikai populisták (a baloldalon LaFollette szenátor, a jobboldalon Huey Long louisianai kormányzó) reformerek voltak: elsősorban a farmerek, kisiparosok, szatócsok – a „kisegzisztenciák” – érdekeit védelmezték a nagyiparral, a nagybankokkal, általában a nagytőkével, illetve a központi kormányzat etatizmusával szemben. A populizmus legjellegzetesebb jelszava az adócsökkentés. A populizmus bizalmatlan az elitekkel szemben, ezért nem bízná rájuk „az emberek” pénzét akár a legnagylelkűbb újraelosztási tervek szerint se. A „kisemberi” populizmus franciaországi változata, a poujadisme is egyes-egyedül adócsökkentéssel óhajtott megoldani minden problémát. Jobb helyen van a pénz „az emberek zsebében”, mondják a populisták, „az állam rossz gazda”.

A populizmus természetesen nemcsak a konzervatív elitekkel szemben ellenséges, hanem a forradalmi elitekkel szemben is, amelyek „idegenszerű”, újító eszméket kergetnek, kedveznek az „idegennek” (legyen az külföldi eredetű dinasztia vagy koldusszegény bevándorló), nagyralátó, highbrow kulturális ízlésük, preferenciáik, gondolataik, szokásaik vannak. Ezért a mai magyarországi liberális populizmusnak az antietatizmusa (államellenessége) elég népszerű – mert a közvélemény nem bízik a politikusokban, a hivatali apparátusokban és az áldozatra (önföláldozásra) hívó, moralizáló értelmiségiekben. (A liberálisok egyéb prioritásai – antinacionalizmus, a kisebbségek védelme, kihívó prokapitalizmus – persze népszerűtlenek, épp azért, mert ezek elitistának tetszenek, „távolinak”, „idegennek”, „irreálisnak”.) Juan Domingo Perón argentinai populizmusa viszont újraelosztó volt és korporatív, ám szintén antibürokratikus (innen Evita szerepe, aki „személyessé” tette a garantált minimálbért, az élelmiszer-fejadagot és a parlagföldek ingyenes szétosztását; ezekből nem maradt szinte semmi).

A mai magyarországi populizmus megosztott aszerint, hogy ki mire gyanakszik jobban: a nemzetközi nagytőkére-e vagy a magyar nemzetállamra, az Európai Unióra, a médiákra, a kulturális elitekre. Elsősorban az etatista és az antietatista populizmus ellentéte szembeszökő. Némelyek az államtól várják „a kisember” védelmét a tőkével szemben, mások a piactól remélik „a kisember” (persze nem egészen ugyanaz a „kisember”) védelmét a túlságosan beavatkozó állammal (kormányzattal) szemben. (Innen a „kisvállalkozások” regényes magasztalása.)

A magyarhoni jobboldal ambiciózus, „víziós”, „küldetéses”, „újállam-alapító” etatizmusa határozottan nem populista jellegű. A terminus semmilyen átfogalmazása sem lehet annyira elasztikus, hogy erre rá lehetne húzni.

A jelenkori populizmusnak megvan a maga „posztmodern” aspektusa is. Ez a lelkes relativizmus és pluralizmus: ellenállás az elitek ideológiai befolyásával szemben. „Bennünket hagyjanak békén.” „Ne mondja meg senki, mit gondoljunk.” „A Megasztár nagyobb durranás, mint Arnold Schoenberg és Alban Berg.” „Ki az az Arnold Schoenberg, és mivel jobb Arnold Schwarzeneggernél?” „Mindenkinek megvan a maga igaza.” „Lehet, hogy Európában a jenkik vagy belgák vagy mik jobban látják, de nekünk megvannak a magunk szokásai.” „Liftet a metróba? Vigyék a liberálisok a nyomorékokat limuzinnal a Millenárisra a lila marhaságaikhoz.”

A populizmus – szemben a közkeletű félreértéssel – nem egalitárius, hiszen a középrétegek ideológiája szokott lenni. Aki nyomorog, az – szerinte – „nem szeret dolgozni”. A populizmus viszont demokratikus abban az értelemben, hogy a populisták nem „néznek föl” az elitekre. A hierarchikus szolgalelkűség csodálja az érthetetlen katedrálisokat. A populizmus szerint Gaudí hülye.

A populizmus nem csak az egalitárius beállítottsággal szemben gyanakvó; még inkább utálja a szocializmust, amely – szerinte – „doktrinér módon meg akarja változtatni az emberi természetet, amely (lássuk be) önző”. Ugyanebből az okból a populizmus fütyül a keresztyénségre, bár szereti a karácsonyt és a húsvétot, amely „olyan megható”.

A Rousseau-tól elfajzott populizmussal a Platóntól elfajzott elitizmus küzd.

Az elitizmusnak két fő válfaja van. Az egyik tradicionális, a másik racionalista. Az előző „a történelmi osztályok” és más hagyományos elitek és intézmények (főleg az egyház) hosszú tapasztalaton nyugvó fönsőbbségében bízik. Az utóbbi a magas képzettségű, tudós államhivatalnoki-értelmiségi elit politikai elhivatottságában hisz (ennek képmutató harci kiáltása nálunk az ún. „szakmaiság”), mert a nép nem ért a saját helyzetéhez és állapotához, amelynek megítélése bonyolult analitikus, tudományos föladat. Ha a népre bíznánk önmaga kormányzását, akkor a nép széthordaná a cuccot, a hóbelevancot, a szajrét, majd eldorbézolná az egészet az állatja. Az önkormányzó nép nem akarna hősi halált halni a hazáért (vagy a világforradalomért). A nép egy nagy