Forrás: NOL

Népszabadság * Munkatársunktól * 2005. december 31.

A tanú – Császár Józsefnét 2002-ben meghallgatta a Medgyessy-bizottságKép: Szabó Barnabás „Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!” – mondta Pomócsi kartárs Salamon Béla hatalmas cipőjében, mert szeretett volna a központban maradni. Azért kellett neki mondani, mert vele együtt senki sem tudhatta, mire nyitná a száját, ha nyitná. Ha tudták volna, csöndben maradhatott volna.

Van egy csöndes hölgy. Szinte csak azt tudjuk róla, hogy mindent tud. Mindenütt ott volt. Mindenre emlékszik. Csukott szája mögött rejtőzik a legtitkosabb belügyi archívum. A belügy az ő belügye. És ő a belügy belügye.

Szinte gyermek volt még, amikor majd hatvan évvel ezelőtt gépíróként elhelyezkedett a hírhedt katpol-on, a Néphadsereg katonapolitikai osztályán. Három évtizeden át kapaszkodott fölfelé, mígnem a fennsíkra ért. 1976-tól vezette a BM személyzeti főosztályát. Mindenki életéhez kulcsa volt, mindenki életébe bejáratos volt, híres memóriájába mindenhonnan minden irat befolyt. Kistermetű egysejtűnek kellett annak lennie, ki nem akadt bele kapcsolatainak sűrű hálójába.

Eljött a rendszerváltás. Mindenki félt, hogy a csöndes asszony szája ellenséges fülekre nyílik, s mindenki remélt, hogy az ő fülébe is juthat valami. Mindenki, ki tudott róla, izgatottan leste: mi lesz most? Képtelenségnek tetszett, hogy Józsefné, a Császár, a bukottak legbizalmasabb bizalmasa a legbizalmasabb funkcióban maradjon, s elképzelhetetlennek tűnt, hogy titkaival együtt kiborítsák belőle. Nyilvánvalónak tetszett, hogy amíg dr. Császár Józsefné rendőr ezredes folytatódik, addig a távárisi sem lehet konyec.

Átvonult a minisztériumon dr. Horváth Balázs, dr. Boross Péter, dr. Kónya Imre, elmúlt az első, jött a második szabadon választott kormány; a demokratikus ellenzék, a rendőrállam elleni harc örökösei bevonultak a kormányba, övék lett a Belügyminisztérium. Dr. Császárné ezredes pedig csak intézgette tovább, tovább, tovább, immáron a nyugdíjkorhatáron messze túl a belügy humánpolitikai ügyeit.

1995-ben a váltott rendszer terepébe beolvadó hölgyet kiemelte a háttérből a szolidaritás. Fölkereste őt egy Ausztráliába szökött ávós, és segítséget kért a peréhez. Nem őt perelték, ő perelt. Egy asszonyt, aki fölismerte őt, mert ő verette, kínoztatta őt még az ifjú Császárné belügyében, ahol a férjét agyonverték. Dr. Császárné kiadott egy igazolást, miszerint 1950-1952-ben az ávón „nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása”. Mintha egy Holocaust Múzeum munkatársa adna igazolást egy holokauszttagadónak arról, hogy Auschwitzban nem voltak gázkamrák. Kuncze Gábor belügyminiszter és az ő jobbik keze, Gyekiczky András berágtak. Nyilatkoztak, hogy fölháborítónak tartják és érvénytelennek tekintik az igazolást. Elmehet maga a jó édes nyugdíjba, mondták volna az ifjúkora ártatlanságát védelmező főosztályvezető asszonynak a főnökei, ha főnökei lettek volna. De csak koalíciós politikusok voltak.

A harmadik szabadon választott kormány idején azután eljött a féligazság pillanata. 1999 elején nyugdíjazták a főosztályvezető asszonyt. Józsefné, az örök, kilépett a minisztérium főkapuján, és visszament a mellékajtón. Nyugalomba vonulása alkalmából a Belügyi Dolgozók Szakszervezete alapítványt alapított a tiszteletére „Érted, értem, értünk” néven, mely a belügyi dolgozók és gyermekeik jólétét szolgálta a BM épületében a nyugalmazott rendőr ezredes asszony elnöklete alatt. Később még egy másik alapítvány is nőtt az ő elnöksége alá, mely a Nemzedékek Biztonságáért nevet viselte, s országszerte rendőrségi nyílt napokat szervezett, melyeken a rendőrség és a belügy vezetői mutatkoztak nyitottnak és vele.

Eljött az idő, amikor ismét egy szocialista párt vezetése alá került a belügy, és eljött az idő, amikor ebből a belügyből ki kellett engedni az állambiztonsági iratokat. Éppen a kiengedés szempontjából legkritikusabb időszaknál, a nyolcvanas éveknél tartottak, amikor fölbukott alapítványi teendői árjából a Lamperth Mónika által tanácsadói szín alatt reaktivált ezredes. Vén kecske is megnyalja a káposztát. Az ellenzéki sajtó megtelt aggodalommal, melynek oszlatásában Gálszécsy András nem járt teljes sikerrel. „A dokumentumok eme irdatlan mennyisége közepette ugyan ki tudná ellenőrizni, hogy valamelyik iratszolgáltató nem tart-e vissza valamilyen, ma politikai célzattal felhasználható papírt?” E tekintetben pedig Gálszécsy András sem tudott teljesen megnyugtató válasszal szolgálni. „Ezt valóban nem lehet megakadályozni, hiszen nem tudhatom, mi kerül az általunk ellenőrizendő tételek listájára. Egyetlen reménységem a bizalmi elv.”” (Szőnyi Szilárd: Régi idők szocija, Heti Válasz, 2005. január 13.) Ki gondolta volna, hogy a demokratikus új magyar köztársaság első titkosszolgálati minisztere ugyanabban a bizalomban utazik, amire dr. Császár Józsefné rászolgált.

Csapody Miklós MDF-es képviselő februárban kétségbe vonta a belügyminiszter asszony rendfenntartó képességét: „Önöknél ott a minisztériumban sajnos tényleg nem lehet túl nagy rend, amikor a mai napig az a Császár Józsefné dönt az iratátadásról, aki egykor Vajda Tibor ávós őrnagy ügyében igazolást adott arról, hogy az ávón sohasem alkalmaztak erőszakot.”

De hiszen ez a rend. És ez ne volna túl nagy?