Forrás: ÉS

KOMORÓCZY GÉZA

Az asszír nemzet

Kevés népnév van, amely olyan hosszú idő óta él folyamatosan, mint az asszíroké: az i. e. harmadik évezred utolsó harmada óta. A Merneptah és III. Ramszesz fáraók felirataiban az i. e. XIII/XII. században említett népek közül ma már csak Jiszraél / Izráel eleven. A hellénesz háromezer éve, Homérosz és Hésziodosz óta a görögök – törzsek és városállamok fölötti – ön-megnevezése. A szanszkritból ismert árja / óperzsa arija, „nemes”, „előkelő” (ti. ember) szó országnévként csak Iránban jelent meg az i. sz. első évezredben, ebből származik Irán hagyományos perzsa neve: Érán, „az ariják / árják / nemes férfiak (erijanam) (országa)”. Ha ezeknek a régi ország- és népneveknek a kontinuitását nézzük, az asszír biztosan egyike a legrégibbeknek. És ma is van közösség, amely asszírnak nevezi magát, joggal: bizonyos értelemben kontinuus a történeti asszírokkal. Az asszír ma is használatos, élő népnév, egy – megítélésem szerint – a nemzetté alakulás felé haladó vagy legalábbis erre törekvő népcsoport neve. Kialakulásának, fennmaradásának története az ókori Kelet évezredeitől máig ível.

Ez majdnem úgy hangzik, mintha a sumer-magyar rokonság mellett állnék ki. Éppen én! De semmiféle hasonlóságról nincs szó. Alább az asszír név tartalmának / jelentésének szerves történeti változásait próbálom leírni: négyezer évet.

A nemzet szót, amelynek mai jelentése természetesen nem terjeszthető ki az ókori Kelet történetére, tudatosan használom címként, vállalva az anakronizmus esetleges vádját. Angolul azonban minden aggály nélkül használni lehet: az angol nyelvű történeti irodalom Asszíriával kapcsolatban is nyugodtan mondja: the Assyrian nation stb.

Gondolatmenetemnek öt mozzanata lesz.

1) A közösség két legitimációs elvének küzdelme Asszíriában az i. e. 2. évezred elején.

2) Idegenek az újasszír birodalomban, a királyi udvartól az egyszerű népig.

3) A szír kereszténység mint Aszszíria örököse.

4) Róma / a római katholikus egyház törekvései az önálló szír egyház bekebelezésére.

5) A mai asszirizmus.

Nemzetről és nemzettudatról szólva Szűcs Jenő 1988-ban tragikusan lezárult, de postumus könyvei révén mégiscsak folytatódó munkásságára hivatkozom. Élete utolsó két évtizedében a magyar történelem kapcsán behatóan foglalkozott a nemzetnek mint történeti képződménynek és a nemzeti tudat történeti kialakulásának elemzésével. Legfontosabb e tárgyú, még 1970-ben lezárt kézirata csak halála után jelent meg („Gentilizmus”, a kiadó által adott, tartalmilag erősen leszűkítő címmel: A magyar nemzeti tudat kialakulása, 1992, 19972). Vizsgálatai átfogják a népvándorlás kori Nyugat-Európa és a magyar törzsek Etel-közi és honfoglalás kori történelmét, de tanulságosak az általa közelebbről nem vizsgált területeken is: elméleti érvényük van.

Szűcs Jenő szerint a modern nemzeti tudat előzménye a nyugat-európai nemzeteknél a korai középkorban a germán törzsi identitás, amely szemben állt Róma politikai természetű identitásával, és ezt Itáliában az i. sz. első évezred második felében felváltotta. A nyugat-római birodalom bukása után a rómaiak és a germánok elkülönült – más-más: politikai, illetve törzsi elvek szerint szerveződő – társadalmai helyét lépésről lépésre átvette a település mint társadalomszervezési minta: a gazdasági-társadalmi érdek és életforma szociális rétegződés szerint kialakuló tényleges közössége a kétféle népesség között, conubium, „házasság”, összekapcsolódás, függetlenül attól, hogy formálisan érvényben voltak-e exogám tilalmak, vagy nem. Fokozatosan kialakult az a helyzet, amelyben az új királyságok társadalmi szervezetét politikai-katonai értelemben már nem a germán gens leszármazási elve határozta meg alapvetően. A középkorban a hatalom felől nézve a nép nem ethnikai kategóriákban felfogott organikus közösség volt, hanem – az ethnikai és népi hovatartozástól függetlenül – a királyság alattvalóinak hol szűkebben, hol tágabban megvont köre. Szűcs Jenő európai forrásanyagban folytatott szerteágazó kutatásai azt bizonyítják, hogy a leszármazás, a közös eredet tudata él ugyan a törzsi társadalmakban, de általában nem a valóság, tényleges vérrokonság emléke, amint a normativ nemzet-fogalom posztulálja: pusztán analógiás fikció. A közös eredet képzetét rendszerint csupán a más módon létrejött területi, politikai, nyelvi vagy kulturális összetartozás alakítja ki, a történelmi tudatra kihatólag.

Az ókori Keleten szemünk előtt, részben az írásbeliség fényében játszódnak le azok a folyamatok, amelyeket olykor még a középkorban is csak következményeikből tudunk rekonstruálni. Szűcs Jenő nemzet-elmélete tipológiai értelemben is tanulságos. Hosszú idősorokban nemcsak egyirányú változások figyelhetők meg. Az asszírok története négy évezreden át világos példáját nyújtja annak, hogy a nemzet egyáltalán nem biológiai képződmény, a nemzetté alakulás nem leszármazás. Éppen Asszíriában, az asszíroknál látunk példát a közösség, a nemzet megszerveződésére territoriális, illetve vallási alapon, illetve a törzsi struktúra gyors territorializációjára. Más kulturális összefüggésekre utalva: csak nevetségesek lehetnek a hivatkozások hunokra, besenyőkre, avarokra; évszázadok múltán a történeti név önmagában legfeljebb üres burok.

Nagyobb közösségek szerveződésének több, elvben különböző útja lehetséges és ténylegesen ismeretes. Az egyik elemi képlet valóban a leszármazás / vérségi kötelék / rokonság, viszonylag szűk körben; a törzsi szerveződmények családokból jönnek létre, és a család szolgál elemi mintául más módon létrejövő közösségek összetartozásának megfogalmazásához. A leszármazásnak ennyiben, és csak ennyiben van szerepe, még a törzsi társadalmakban is. A másik képlet az együttlakás / közös terület, amelynek alapján területi (territoriális) szervezetek alakulnak ki. Egy harmadik képlet a kultusz / vallás közössége, amelynél a kisebb csoportokat közös áldozati hely / szentély fenntartása (például, amphiktüonia) vagy közös confessio kapcsolja össze. Ezek a szerveződési elvek azonban a gyakorlatban nagyon hasonló eredményre vezetnek. Rendszerint még a törzsi szervezet is territorializálódik, mint a beduinoknál, sőt, éppen a territoriális közelség teremti meg, a családszervezet analógiája alapján, a rokonság értelemben csupán fiktiv törzsi szervezetet, mint a Mari-i levelek Bin-Jamina, „déliek” nevű törzse (i. e. XVIII. század) vagy a korai Izráel törzsei esetében.

Az ókori Mezopotámiában élő népeknek nincs eredetmondája, nemhogy a középkori európai népekéhez hasonló, Trójára vagy a népek családfájára (Gen. 10) visszanyúló, de még olyan sem, mint Rómának, amely a várossá szerveződés eredetét magyarázná. A Sumer királylista (i. e. 2000 k.) formulája szerint a királyság az égből – városba szállt alá. A város Mezopotámiában ősi és eredeti társadalmi alakulat volt.

Már ott vagyunk Asszíriában, az i. e. második évezred elején.

I

Assur mindenekelőtt a Tigris egyik átkelőhelye, a nyugat-keleti kereskedelmi út fontos állomása. A folyami gázlót ellenőrző sziklaszirt és a rajta kialakult helység neve azonos a város istenének nevével. A város nevét gyakran csak így írják: Assur-isten-város. Az i. e. második évezred második felében, amikor Assur hatalmát a hódítások Észak-Mezopotámia nagy részére kiterjesztették, az Assur-isten-ország / Assur-isten-városa-ország név vált általánossá. Nincs okunk arra, hogy a helység nevét az istenség nevéhez képest másodlagosnak tekintsük, amint ez a szakirodalomban elterjedt: Assur isten nem más, mint a folyami átkelő és a város magját képező szikla hypostasisa. A név etymologiája ismeretlen, nem sumer vagy sémi, de a mitológia Assur istent hegy-istennek tekinti („az Ebeh / Dzsebel Hamrín ura”). Assur, a város, eredendően territoriális fogalom, az aszszírok közössége eleve a territoriális elv alapján szerveződik, Assur isten kultusza ennek a territorialitásnak a ritualizációja.

Egy asszír – alakilag nézve – királyfelirat az i. e. 1700 körüli évekből, a magát archaizáló címmel enszinek nevező Puzur-Szín felirata, élesen szembefordult a territoriális elvvel. Bennünket most érdeklő része (14-29. sor) fordításban így hangzik:

„(…) Amikor őt (ti. Puzur-Szín elődjét, Aszínumot) Assur isten a szent kezével jogosan eltávolította (a hatalomból), azt a nem jó (művet) (lá damqam suáti), amelyen munkálkodott (qát uppisu), apjának apja, Samsi-Adad, aki idegen métely (sibit ahítim), nem Assur város húsából való (lá sír uru Assur), (és) aki Assur város szentélyeit lerombolta: az ő városfalát és palotáját Assur isten, uram parancsára: ezt a palotát, az ő művét, ledöntöttem” stb.

Samsi-Adad Puzur-Szín szavaival „idegen métely”, „nem Assur város húsából való”: a felirat kétszer is kimondja ezt a sajátos kifejezést. A sumerogramma, uzu = síru, „hús”, átvitt értelemben is használatos, vérrokont jelent: „Nem idegen vagyok, a te húsod és véred vagyok”; „a fivéred vagyok, húsod és véred vagyok” – levelekben olvashatjuk ugyanebben a korban. A Puzur-Szín feliratában használt kifejezés azonban magában áll szövegeinkben: átvitt értelemben szokatlan; a „nem a város húsának fia” annyit jelent, hogy nem Assurból való, nem asszír származású. Puzur-Szín illegitimnek minősíti Samsi-Adad uralkodását és tetteit: azért, mert idegen, mert nem a város leszármazottja. Puzur-Szín Assur város királyára nézve a legitimáció testi / vérségi leszármazás elvét akarta alkalmazni.

I. Samsi-Adad király (ca. 1813-1776), aki Assurt Észak-Mezopotámia meghatározó jelentőségű hatalmává tette, amurrú származású volt. Kétségen kívül idegen. Mindamellett az Asszír királylistában, amelyet az i. e. második évezred eleje óta egészen az i. e. VIII. század végéig (V. Sulmánu-asarídu, 726-722) folyamatosan vezettek, illetve kiegészítettek, Samsi-Adad szerepel, Puzur-Szín azonban nem.

Az Asszír királylista hivatalos jegyzék lehetett. Samsi-Adadot egészen különös módon illesztették be szövegébe. A Lista, az első szakaszokat kivéve, a nevek mellett mindenütt feltünteti az uralkodási időtartamokat. Az elején azonban három szakaszban három más-más jellegű felsorolást foglal magában. Az első szakasz (17 név) után olvasható megjegyzés („17 király, sátorlakók”) egyértelművé teszi, hogy ezek a nevek nomád sejkeket jelölnek. A második szakasz genealógiai jegyzék, név és az illető apjának neve, de a sorrend időben fordított, a legutolsó őstől visszafelé halad, tíz nemzedéken át. A harmadik szakaszban szereplő nevek után az a megjegyzés áll, hogy ennek a hat királynak „az uralkodási ideje nem ismert”. Samsi-Adad az „ősök” sorrendben legelső, időben legutolsó nevéhez kapcsolódik: Ila-kabkabihoz. A Lista egyik implicit információja az, hogy Assurban az eponümosz- (límu-) méltóságot, az adott évet egy főhivatalnokról elnevező és így a pontos időszámítást lehetővé tevő rendszert – csak néhány nemzedékkel Samsi-Adad előtt vezették be, valamikor a XIX. században. Samsi-Adad az első és egyetlen, akiről a Lista bővebb életrajzot is ad: „