Forrás: NOL

Népszabadság * Kácsor Zsolt * 2005. december 31.

Sándor bácsi 67 éves, harmincöt éve Marseille-ben él. 1956-ban hagyta el Magyarországot, akkor volt 18 éves. Nem csinált a forradalomban semmi különöset: ott volt, amikor a megdühödött munkások a finomszerelvénygyár kapujáról levették a vörös csillagot. Közben ő maga is nagyon haragudott a kommunistákra, habár saját bevallása szerint 17 éves korában még azt sem tudta, mit jelent az a szó: kommunista. Franciaországban kötött ki, Bordeaux-ban több mint száz magyar politikai menekülttel együtt helyezték el egy kaszárnyában, ő már a második napon beállt segédmunkásnak egy kovácsmesterhez, mert nem tudott a körletben megülni.

Az egyik hétvégén szovjet kereskedelmi hajó kötött ki Bordeaux-ban, és a városban lófráló magyar menekültek – az 1956 miatt érzett bosszúból – szó nélkül nekiestek a békésen sétálgató legénységnek. Kommunisták, üvöltötték a magyarok, és addig verték a szovjet matrózokat, amíg a csendőrök oda nem értek. A hatóságok kijárási tilalmat rendeltek el a kaszárnyában, de Sándort a francia kovácsmester kikönyörögte az épületből, mert meg volt elégedve a munkájával. Amikor a fiú este visszatért, a magyar menekültek nekiestek és irgalmatlanul elverték, közben azt ordították, hogy kommunista, biztosan emiatt mehetett ki az épületből.

Sándor lassan beilleszkedett a francia társadalomba, a francia állampolgárságot nem vette föl, a magyart meg elvesztette, úgyhogy hontalanként élt odakint, a menekültstátusát igazoló személyi igazolvánnyal. Elkezdett dolgozni, gyűjtött egy kis pénzt, összehozott egy trafikot, azután egy antikvitásboltot, és 1970-re úgy megunta Franciaországot, hogy ki akart vándorolni Izraelbe. Leutazott hát Marseille-be, hogy másnap hajóra szálljon, de este az öreg kikötő egyik panziójában összetalálkozott egy nővel, Yvonne-nal, akivel abban a pillanatban halálosan szerelmesek lettek egymásba. Ágy hát Sándor Marseille-ben maradt, Yvonne-t két hónap múlva elvette feleségül, és leélt vele harminc évet.

Sándor bácsi először 1982-ben látogatott haza. Vonattal jött, Velencén és Bécsen át utazott Budapestig, onnan busszal Egerbe. Eredetileg repülővel akart jönni, de Párizsban leszállították az Air France járatáról.

– Ön magyar menekült, nem utazhat Magyarországra – közölte vele egy hivatalnok, aztán megveregette a vállát: – Úti célként legközelebb jelölje meg Bukarestet – suttogta -, akkor talán nagyobb szerencséje lesz.

Sándor bácsi egy hónapig olyan beteg volt a honvágytól, hogy majdnem belepusztult. Yvonne ápolta odahaza, aki azt javasolta, utazzon vonattal, ott talán lazább az ellenőrzés. Igaza volt: Sándor bácsi 1982-ben tíz napra hazalátogatott, és hozta magával a Nyugat szabad levegőjét: szidta a rendszert, a diktatúrát, és szidta a kommunistákat. Nemcsak szabad levegőt, hanem igazi ananászt is hozott, amit a nővére el akart ültetni, mert azt hitte, hogy egy egzotikus növény hagymája.

– Micsoda szemét világ ez – mennydörögte a nagybácsi -, szegény magyarok azt sem tudják, hogy mi az az ananász.

Annyira nem tetszett neki az a Magyarország, amelyet itt látott, hogy miután hazautazott Marseille-be, elhatározta: többé a lábát ide be nem teszi. A rokonokra hárult a feladat, hogy háromévenként nyugatra utazgassanak Sándor bácsit megnézni, aki nagyon örült a látogatásoknak, mert olyankor mindig kapott otthonról kolbászt. Igazi magyar kolbászt, amilyet Marseille-ben nem lehet kapni, pedig ott kolbászból ezerféle van az üzletekben.

Yvonne 2000-ben meghalt, és Sándor bácsi magára maradt egy hatalmas, négyszobás lakásban. A gyerekek már kirepültek, ő maga nyugdíjas lett, és nem tudott az idejével mit kezdeni. A tengerpartra járt ki unalmában, sétált, a kavicsokat rugdosta, és olyan rossz kedve volt, hogy még az osztrigát sem kívánta. Ebből jött rá, hogy ő bizony depressziós lehet: nem akar osztrigát enni. Addig tűnődött, hogy mi legyen most, míg eszébe nem jutott neki Magyarország, ez a távoli haza, amelyhez mégiscsak fűzi bizonyos kötelék, még ha az élete 67 évéből csak tizennyolcat töltött is ott. Elhatározta, hogy a depressziójából Magyarország fogja kilendíteni, ezért úgy döntött: huszonhárom év elteltével idén karácsonyra hazajön. Repülővel akart jönni, de döbbenetére nem engedték föl a gépre.

– Ön hivatalosan még magyar menekült – mondta neki egy hivatalnok -, de se nem francia, se nem magyar, hanem hontalan. Nem adom oda önnek a titre de voyage-t.

Apatride – így hangzott ez a szó franciául. Hontalan. Aki nem kaphat „titre de voyage-t”, vagyis hivatalos úti okmányt. Nem értette Sándor bácsi, hogy miért nem kaphat ő ilyet, amikor minden feltétel adott hozzá, de vitatkozni nem akart. Hanem egy hét töprengés után nekiindult Magyarország felé autóval, Velencén és Bécsen át, december közepén, hóban és fagyban, egyedül. Úti okmány nélkül, a személyi igazolványával. Megígérte, hogy felhív mobilon, ha átér a határon. De nem hívott. Eltelt egy nap, két nap, nem hívott. Hívtam én is, de a mobilt nem vette fel. A harmadik napon végre megszólalt a telefonom.

– Én vagyok – szólt bele jellegzetes franciás hangsúlyával.

– Hol van, mit csinál? – kérdeztem izgatottan, mire Sándor bácsi felnevetett.

– Azt csinálom, amit a pápa.

– Tessék?

– Térdepelek, és csókolgatom a földet. A magyar oldalon.