Forrás: ÉS

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND

A gomb

A tény, hogy első pillantásra jelentéktelennek tűnő tárgyak is képesek tragikus események lavináját elindítani, nos, ez volt az a némileg meddő tapasztalat, amelyet Précsekné még évekkel az eset után is képes volt bárkivel megosztani. Elbeszélésében magát hol az egyetlen túlélőnek, hol csupán jelentéktelen szemtanúnak nevezte, aki mindvégig a történtek epicentrumában állt. Kotnyelességében mindazonáltal nem is kételkedtünk, s könynyen pergő fecsegését sem mertük közbevetéseinkkel sűrűn megzavarni, mert sértődékeny volt, s olyankor napokig nem jött le a tömbház elé, vagy ha mégis, hát tüntetően elfordult, ha közeledni látott minket. Ágy aztán arra sem derülhetett fény, hogy vajon miként tudhatott mindent, szinte a legapróbb részletekig olyan eseményekről, ahol ő maga a természet törvényei szerint nem lehetett jelen; hogyan adhatott vissza valósághűen olyan párbeszédeket, amelyeket semmiképp sem hallgathatott ki, hacsak nem voltak a birtokában megfelelő eszközök. De ezt – Précsekné és a poloskák – nevetés nélkül nem is nagyon lehetett elgondolni. Ezért szinte kínálta magát a gyanú, hogy bizony a fantázia, a hosszú órák unalma tömte ki az elbeszélés tátongó réseit. Bár, figyelmeztetett feltartott ujjal egyik kollégánk: a hazugság egy ilyen szövevényes históriában előbb-utóbb leleplezte volna önmagát. Ám akárhogy is forgattuk, legnyugtalanítóbb kérdésünkre mégsem kaphattunk választ: a számtalan hitelesnek tűnő részlet és információ ellenére valóban úgy történt-e minden, ahogy elmesélte, s ahogy mi most továbbadjuk, vagy az igazság épp ezen hitelesnek tűnő részletek mentén foszlik szét? Mi nevezi meg inkább a bűnöst: az igazság biztonsága vagy a képzelet kéjérzete?

Úgy tudjuk, mindenkit, aki hallotta már ezt a történetet, épp ez a kérdés kísérti.

Majoros teste a földszint csupasz kövén hevert, néhány méternyire az utolsó lépcsőfoktól. A szomszédok, így maga Précsekné is, a darázsderekú orosz tanárnő, Stőhr Ilona sikítására gyűltek össze. Mondják, akik először látták Majoros akkor már dermedt testét, nem is gondoltak rögtön a rendőrségre. A férfi hason feküdt, jobb lábát kissé maga alá húzta, kezét hanyagul szétvetette, mintha hirtelen ötlettől vezérelve heveredett volna le a kőre, hiszen annak hűvössége a déli órákban minden pénzt megért. Majorosból ráadásul ki is lehetett nézni efféle, mondjuk ki: rosszindulatú különcséget, hogy direkt a lift előtt nyomja el a buzgóság, hiszen így hosszú percekre megbéníthatta a tömbház életét: a heti bevásárlásból érkezők még álmukban sem totyoghattak volna fel szatyraikkal a harmadikra, nemhogy megmásszák mind a tíz emeletet. Ágy azokban, akik a kiabálás nyomán körülállták a testet, a látvány nem ébresztett különösebb szánalmat, vagy ha mégis, hát nem tudtak róla. Igyekeztek elfogulatlanul szemlélni az esetet, mintha csak a tévében látnák, s ha később fel is gyűrűzött bennük a részvéttel kevert ijedtség, az már a zsigerekből jöhetett, ahogy az állatok vinnyognak elhullt társuk fölött. A mindent mérlegelő józan belátás, hogy a könyvelő itt mégse maradhat, ha alszik, ha meghalt, végül azt eredményezte, hogy a kissé püffedt Olasziné beinvitálta magához Stőhr Ilonát. Onnan tárcsáztak a mentőket.

A Majoros szájából szivárgó vékony vércsíkot, amely a felsértett fogínyből eredhetett, csak a test elmozdítása után fedezték fel, miután a mentőorvos röpke, ám mindvégig szakszerű vizsgálódását befejezve, menthetetlennek nyilvánította az esetet.

Meghalt, kérdezte Bán Magdolna a többiektől, mert ő orvos szavára nem adott.

Mégis mit gondol, förmedt rá Olasziné, aki akkorra már jelentős mértékben beleélte magát az ügyintéző szerepébe. A mentősökkel is úgy tárgyalt már, mintha a tömbház egy emberként sorakozott volna fel mögötte. Ez már nem játék, tette hozzá szigorúan.

Túl olcsón megúszta, morgott közbe Regina, egy ilyen véggel én is kiegyeznék. Ezen aztán kicsit össze is kaptak, mert micsoda dolog így méricskélni a halált, mintha szalámi lenne a boltban, amelyről csak annyit kéne eldönteni, hogy szeletelve vagy egészben viszi haza az ember. Viszont Regina érveit sem lehetett egészen figyelmen kívül hagyni, mert mégiscsak úgy lenne méltányos, melegedett bele, hogy akik annyi szenvedést okoznak maguk körül, akiknek már a vérük is fekete a sok gonoszságtól, azok mégse ússzák meg ennyivel. A végzet legyen arányos valamiképp az eltelt évekkel, az élet milyenségével, ha úgy tetszik, s az ilyenek, mint Majoros, lehetőleg rohadjanak bele az ágyba, félig bénultan, hogy a szart is úgy kelljen kilapátolni alóluk, tette hozzá dörgedelmesen, de akkor már Ilona sírva rohant föl a lépcsőkön.

Legalább ilyenkor visszafoghatná magát, szólt közbe Précsekné.

Megint megbántotta, kotyogott közbe Bán Magdolna.

Most ki a franc hoz magának tejfölt, fordult Regina felé a felháborodott Olasziné is, mert Stőhr Ilona nemcsak magatehetetlen anyjának vásárolt be a hídon túli nagypiacon, hanem szinte az egész folyosót ellátta ezzel-azzal. Hogy valamiképp mentse a helyzetet, Olasziné csak úgy a szemével ugrasztotta Bán Magdolnát, a legfürgébbet mindközülük, hogy siessen a tanárnő után, s lehetőleg még a negyedik előtt engesztelje ki valamiképp. Futólag az is megfordult a fejében, hogy ha a vigasztalás nem jár sikerrel, akkor bizony át kell ütemeznie a holnapra tervezett oldalast, talán zsidópörkölt lesz helyette, vagy inkább falsleves, mert ahhoz nem kell hús. Aztán hétvégén majd csak eldöcög valahogy az első rendes mészárszékig, bár a hideg is kiverte a gondolatra, hogy akkor bizony a benzinkútig is le kell mennie, a Biazinékhoz, mert ez a Prímahús itt a szomszédban mindig átveri valami mócsinggal.

Meg se fordulna az ember fejében, hogy mennyi minden jár az ilyesfajta ügyintézéssel, mondta ki Olasziné szinte hangosan, de aztán gyorsan magára parancsolt. Még csak az kell, hogy ő is elveszítse a fejét. Gyorsan visszafordult a mentőshöz, hogy akkor most mi a legközelebbi teendő, ki viszi el innen Majorost, s egyáltalán: elég lesz csokorra gyűjteni pénzt, vagy legyen mégis koszorú.

Tudjuk már, hogy mi történt, ért oda ekkor a folyosó végéről Feldmanné, a temetőőr apró termetű felesége.

Persze, mondták többen is, mert szégyellték bevallani, hogy ez a kérdés eddig igazából föl sem merült. Olyan kimondottan nagy választék mégse lehet.

Egyértelmű, fordult hátra kicsit bosszúsan Olasziné, hogy már az ilyen világos dolgokat is el kell magyarázni. Beverte a fejét, tette hozzá, s úgy tűnt, ez lesz a hivatalos verzió.

Szegényke, mondta Feldmanné elhaló hangon, ahogy egy temetőőr rokonához illik.

Elszédült, leesett és megütötte a halántékát, foglalta össze határozottan Olasziné, s így már mindenki maga előtt láthatta a tragédiát. Volt, akinél Majoros eltorzult arccal zuhant a kőre, a szűkölő test fájdalmaival, másnál viszont beletörődően, már-már szelíden, mint aki a zuhanás töredékperceiben már megbékélt a sorssal. Etelka ennél bővebben nem beszélhetett, mert a mentős folyton kérdezgette, s a válaszokat egyből be is vezette valami űrlapra. Minden alátámasztotta a balesetet: a déli órák nyomasztó kánikulája, a lépcsőházba rekedt levegőtlenség, Majoros közmondásos hirtelensége. Ugyanakkor az óvatosság is azt parancsolta, hogy mihamarabb fogadják el Olasziné verzióját. Azzal senkinek sem ártanak, ha itt és most lezárják az ügyet.

Maga kicsoda, kérem, és kit keres, kiáltott rá arra a tömpe emberre, aki kihasználva az előbbi perpatvart beóvakodott a bejárati ajtón, s már-már Majoros körül kezdett matatni. Az ember Olasziné vékony, parancsoló hangjára kicsit behúzta a fejét, s olyanformán simított végig a zakóján, mintha nyirkos tenyerét törölné bele.

Bocsánat, be sem mutatkoztam, lépett végül az özvegyhez. Fãrca