Forrás: ÉS

Grecsó Krisztián

A damaszkuszi út

A Keleti pályaudvar málló utcafrontjára bátran ki lehetett volna szögezni egy “megtelt” táblát. Irdatlan tömeg gyűlt össze a vágányoknál, az emberek nyugtalanul várták, hogy a menetrend hosszan pörgő betűsora végén megjelenjen, honnan indul a vonatuk. Egyre több járat ott volt a táblán, de továbbra sem lehetett tudni semmit, csak pörögtek a feliratok: távoli városok, komponistákról, literátorokról elnevezett Intercityk villantak fel egy minutumra, Ivo Andrié, Bartók Béla, Dankó Pista; csattogtak a vékony műanyaglapok, akár egy ósdi motolla. A várakozók között egy félbemaradt mondat járt körbe, hallani lehetett a gyrososnál, átkiabálták az infralámpák fényén, a zsíros, meredt pizzaszeletek fölött, a leértékelt pornóújságok mellett többen is elismételték, még egy vágánykopogtató is mérgelődött vele egy kicsit, legalábbis professzor doktor Algusz Iván úgy hallotta, aki szintén belekezdett ebbe a mondókába, pedig úgy viseli magát idegenek karéjában, mint egy angol úr, de ilyen méltatlan várakozás után erőt vett rajta a türelmetlenség.

Alighogy leesik egy kevés hó…

Odakinn goromba szél fújt, nem fagyott, nedves és taknyos volt a hideg, a pára mindent átjárt, vizes lett a sálak belseje, a cipők talpa, a Thököly út és Zugló mintha odaveszett volna, eltűnt a páraködben. A pályaudvar csarnokában orrfacsaró, fülledt meleg volt, a falakról, mintha izzadnának, csurgott a pára, a várakozókra rápállott a kabát. Meg fogok fázni az ünnepekre, gondolta Algusz Iván, és már égett is az arca, a háta le akart szakadni, akárha hátulról valaki ki akarná tépni a tüdejét. Tavaly egyedül karácsonyozott. Berlinben kedélytelen és sivár volt az ünnep, minden túl pontosan volt a helyén. Csehovot olvasott, de félretette, keserű volt a szöveg, nyomasztó, bármibe kezdett, sótlannak találta, még Krúdyt is, egyedül a húgától postán érkezett Maigret kötötte le valamelyest. Az egyetemi kollégákat nem hívhatta fel, modortalanság lett volna bárkit a karácsonyi szünetben zavarni, mégha köztudomásúan magányosan töltötte is az ünnepet. A disszidensekkel pedig – ahogy ő nevezete a szerinte céltalanul odakint lézengő magyarokat – régóta nem tartotta a kapcsolatot.

Professzor doktor Algusz Iván a Humbold egyetem filozófiatanára, ismert Kant-szakértő az utóbbi években apokaliptikus jóslatokkal, az újabb filozófiában is gyakran előforduló végítélet-hangnemmel foglalkozott. Miért várakoznak az emberek a világvégére? Ha kollégái ezen örök kérdésre adott válaszaiból élt érzett ki, Derridával hűtötte le őket.

Az eljövetel, barátaim, mindig eljövőben van.

Állandó fáradtság és fásultság vett rajta erőt egy ideje, amin próbált úrrá lenni; kevés sikerrel. Sportolt, hogy legyűrje a renyheséget, többet, aztán kevesebbet olvasott, többet, aztán kevesebbet kávézott; kortárs tárlatokra járt a platános, fennkölt Charlottenburgba, modern darabokat hallgatott a turistáktól zsúfolt Gendarmenmarkt Konzerthausában, még fallabdázni is beiratkozott, de hamar kikopott a folyton vigyorgó török és kínai újgazdag harmincasokból álló csapatból. Leszokott a kebabról, a napi másfél doboz cigarettát néhány szálra mérsékelte, és húga nagy örömére igyekezett hazatalálni a család szigorú vallásos tradícióihoz. Ez ugyan nem tűnt könynyű feladatnak, de a Szent Hedvig katedrális, a süllyesztett oltárával, körszerkezetű hajóival, és a leginkább egy túlérett szőlőfürtre emlékeztető orgonájával, legalább nem taszította.

Minden szinten: kudarc.

A restanciák még nem feltűnőek, ám az ő híréhez nem méltó a tunyaság. Konferenciákról maradt el, nyilvános vitákat utasított vissza, tanulmányai nem készültek el időre, lapzárták után pedig végleg félbemaradtak. Mindez nem volt annyira szembeötlő, nála jóval fiatalabb kollégái évek óta kaotikusan éltek, magyarázkodtak, bujkáltak és letagadtatták magukat – az ő restsége ehhez képest példamutató fegyelem. “A tanszék motorja vagyok én még mindig”, mondogatta keserűen, de érezte, valami megrepedt belül: se kedve, se lendülete, se ötlete nincs hónapok óta. Immanuel egyik tanulmányára gondolt, mikor este nem indult haza, és órákig csak lézengett a Tiergarten kopasz, keskeny csapásain.

Minden dolgok vége.

A tavalyi magányos karácsony után megkönnyebbülve fogadta el húga invitálását, és a kényszerű kihagyás után hazajött az ünnepre. Tudta ugyan, hogy az intim, szinte némán eltelő karácsony helyett zsibvásár várja, hangosan és lendületesen érkezik a Megváltó. Húgának, Jolánnak öt gyermeke van, és egy hitoktató férje, lelkigyakorlatokra járnak, világi szerzetesek vendégeskednek náluk, a pap havonta házhoz jön, pedig misét nem mulasztanak. András, a keresztfia, már tagja a szemináriumnak, húga Emese pedig hitoktatónak készül, az Újhajtás helyi üdvöskéje. De legalább várják őt. Terhes szeretettel és túlhajtott lelkesedéssel, amit fárasztó fogadni és szinte lehetetlen viszonozni, mégis jobb, mint egyedül. Még ha tűrnie kell is sógora idióta előadásait, lenyelnie képtelen antiszemitizmusát, nemzetközi összeesküvés-elméletét, amelyet ő, aki a világ szívében él, igazán igazolhatna már. A közös ünnepléshez érzett kedv egy pillanatra meg is ingott, mikor István a telefonban kifejtette, hogy a zsidók azzal a sok betonnal most még Berlin főterét is összerondították. Ágy mondta: főterét. Iván ösztönös fásultsággal engedte el füle mellett a gyűlölködést; “a családot meg kell tanulnom elviselni”, türtőztette magát, de a hitoktató provincializmusa meglepően kihozta a sodrából.

Egy városnak nincs közepe, főtere, főutcája végképp nincs; Szarvas az nem város, már megbocsáss, az egyetlen utca, de Berlin ezer gyökérről táplálkozik, megannyi szuverén világ…, de amint ideért, meg is bánta, hogy belekezdett, mert István sértődötten közbevágott, hogy igen, lehetséges, ő egy falusi paraszt, Iván pedig nagyvilági professzor.

A reptéren háromnegyed órát kellett várni a Minibuszra. Nem volt se sorszám, se pad, Algusz Iván a pult mellett ácsorgott a csomagokkal, nyirkos kabátban, se büfé, se mosdó a közelben, tudta, hogy elmozdulni nem tanácsos, mert egy elhízott sofőr bármelyik pillanatban azt mondhatja, Keleti pályaudvar vagy “sztésön Keleti”, és ekkor fürgén jelentkezni kell, mert a buszvezető könnyen feladja a keresést. Le is tett róla, hogy eléri a vonatot, amit nem is bánt igazán, arra gondolt, a Keleti rideg éttermében megebédel, magával hozta Cervantes klasszikusát, alig várta, hogy újra beleolvasson, és elmorzsolja azt a csodálatos, ironikus és ízes megszólítást, amivel a világirodalom első regénye indul.

Dologtalan olvasó!

Az eurocity még az átlagosnál is többet késett. Várakozás közben kinyitotta az első kötetet, de az úgy imádott megszólítás, útban Szarvas felé, a családi látogatás előtt egészen más ízű. Dologtalan olvasó: ez személy szerint ő, Algusz Iván, akinek otthon nincsen mondanivalója, nincsenek történetei, napjai, de még viszonyai, ismerősei, gyökerei sem. A filozófiáról nincs mit mondani, esetleg élcelődhet saját magán: haszontalanság, léhaság az. Az egyetemi tanár gondjai sem kerülhetnek szóba, ahogy a tudományos élet visszásságait is bántóan erős, éles mondatokkal lehet elmondani, olyanokkal, amik után nem csak Jolán és a gyerekek jönnek zavarba, de ő maga is. Üres térbe kerül, mert a rideg, kopogós mondatok eltaszítják tőle a családot, vagy éppen ellenkezőleg, őt lökik, emelik ki valahová, ahová nem tudják követni a többiek. István zavartan tenni-venni kezd, borokat hoz, mikor még a korábbi palackok is félig vannak, Jolán is tovább zsúfolja az asztalt, süteménnyel, ha ő beszél, a többiek nem ülnek le, járkálnak, Jolán bepakol a mosogatógépbe, hogy hasznosan teljen az idő, és István, mikor Iván akaratán kívül átlép egy láthatatlan határt, közbevág, és a mai fiatalokat kezdi szapulni, bólogatva nagyon, hogy Iván is érezze, a mai fiatalokkal való érintkezésük közös felület. Az évek alatt egy centivel sem jutott közelebb a titok nyitjához: mikor és miért szakad el a cérna, halvány sejtése sincs, mivel és miért sérti meg az érzékenységüket.

A kupéban koszos, szakadt fejtámlák fogadják, akárha benn is köd lenne, szállong a por, és úgy tetszik, még a levegő is ragad. Egyre kövérebb ez az ország, gondolta Algusz Iván, ahogy körbekémlelt a kupéban. Ő az egyetlen, aki tartja a formáját, a mellette ülő, elegáns hölgyön is feszül a kosztüm, akárha föl lenne feszítve, túlhúzva a teste, csak az arcbőre löttyedt, püffedt felkarján ropog, kínlódik az anyag, férfias válla átér az ülés peremén. Iván próbált arrébb húzódni, de a másik oldalt egy termetes asszony fészkelődött, aki bár kendővel kötötte be a fejét, olcsó, koptatott farmert viselt és magas szárú kínai tornacipőt. A nejlonszatyrokat az ölében hagyta. Az asszony vastag combja hozzásimult.

Hová utazik, kedveském?, kérdezte valakitől az asszony.

Algusz Iván beleolvasott a Don Quijotéba, ismét meglepte az irónia félelmetes ereje, legutóbb is így járt, úgy látszik, Cervantesre nem lehet felkészülni, se emlékezni rá, mert újra és újra meglepetést okoz. Valaki megrázta a karját.

Önt kérdezi a hölgy!, közölte a szemben ülő férfi.

Parancsol?

Hová utazik, kedveském?, kérdezte megint az asszony.

Hogy én?

Maga!

Hirtelen nem értette, mit akar tőle ez az asszony, s mire rendbeszedte a gondolatait, a kupé valamennyi utasa az ő válaszát várta.

Szarvasra megyek, nyögte ki.

Család?

Általában rutinosan kihátrál az ilyen kínzó dialógusokból; tolakodó vénasszonyok, túlbuzgó tanítványok elől, de most nem érzett rá, hogyan lehetne az asszonyt tapintatosan leszerelni.

Igen, a család.

Kicsodáékhoz tetszik menni?, én is szarvasi vagyok, sose láttam magát.

Vajon mennyire lenne kellemetlen, ha felállna és kimenne? Felnézett: nehéz csomagjain kabátok, kézitáskák.

Vargáékhoz. Varga Istvánékhoz.

Csak nem a hitoktatóhoz tetszik menni? Vagy másik Varga? Kije magának, kedveském?, kérdezte az asszony, és megmarkolta a combját. Ráncos, szutykos volt a keze, de a bőre puha, tenyere teljesen rásimult az öltönynadrág kényes anyagára, és egy pillanatig úgy pihent ott, mint valami termetes, visszataszító pók.

Istenem, még olyan jóravaló embert! Öt gyermeke is van, és maguk is heten voltak testvérek, de négy már meghalt, mondta az asszony, és keresztet vetett.

Iván elgondolkodott. Hogyhogy négy? Ő ugyan nem ismeri István családját, és ha sógora előhozakodik egy érdektelen történettel, azonnal kikapcsol, de hogy meghalt volna valaki, az bizonyosan rémlene.

Az asszony megint megfogta a combját. Kije magának?

Alig bírta legyűrni az ingert, hogy ne lökje le a kezet. A sógorom, felelte.

Vargáné a maga testvére tetszik lenni? Micsoda ennivaló asszonyka a Joli!

Kedves, igen.

És milyen szépek a gyerekek! András már misézett is minálunk a kistemplomban. Ha maga azt hallotta volna. Csodásan prédikált!

Misézett?, kérdezte Iván, és arrébb húzódott.

Az asszony visszahúzta a kezét. Papnak tanul, vagy nem is tudja?, kérdezett vissza. Ismét többen Ivánra néztek, akárha számon akarnák kérni: erre mondjon valamit!

Dehogynem!

Jól van, na, hiszen testvére, tudja azt maga.

Persze, hogy tudom! Csak meglepett, hogy… így rohan az idő. A kíváncsiskodók megbocsátóan merültek bele az olvasásba. Induláskor szinte mindenki, akárha ez lenne a járaton az előírt olvasnivaló, egy igénytelen kivitelű, színes pletykalapot vett elő, amelynek kiadói angol nevet adtak. Egyszerűen csak annyit: történet.

Iván eltűnődött, vajon miről prédikált a keresztfia. Milyen rémisztő: egész évben nem is gondolt vele. Ha eszébe jutnak, otthon képzeli el őket, hangzavar van és rumli, a nappaliban az ünnepi jövés-menéshez egy faragott, drabális kerti bútor, ami bár fából van, kolosszális mérete miatt olyan, mintha kőből vésték volna ki, mint a Kőkorszaki Szaki nappalijában; megy a tévé és a rádió, senkinek semmi dolga, csak hasztalan telnek a napok. Eddig bizonyos volt benne, hogy máskor sem történik ott semmi, nincs igazolható idő, nem jut előbbre semmi, csak a jeles napoktól lehet remélni valami mást, de az ünnepekben sem gyűlik fel többlet, hogy akár tavalyhoz képest gyarapodna valami. Mitől lenne több, jobb, rosszabb? Elszégyellte magát, hogy vegetáló, rideg jószágokként gondolt rájuk, ahogy a korcs eb fejét vakarja meg, ami nem lesz se több, se kevesebb, ezért szerethető és súlytalan. Egy tolakodó asszony szavai után viszont kételyek támadnak benne, hogy otthon is történhet érdemi változás, tanulnak a gyerekek, és talán többet is tudnak, legalább a maguk módján. András prédikált a templomban. Vajon érezte volna ennek a súlyát otthon is? Vagy csak elengedi a füle mellett?

Szent Péterről beszélt az Andráska, közölte az asszony. Hogy előbb nem szerette a Jézuskát, de aztán megvakult, és visszafordult az útról.

Pál.

Azaz. Azt mondom, Pál.

Iván kényszeresen emlékezetes kirohanására gondolt, amin két éve olyan csúnyán összekaptak. Emese valami rajzversenyen járt Csongrádon és harmadik díjat nyert. Dobozos bonbont kapott, emléklapot és egy helytörténeti zsebkönyvet. Mutatta is Iván bácsinak a filctollal ügyetlenül megrajzolt emléklapot, az egészen pofás rajzokat, amik elnyerték a zsűri tetszését, és a könyvet – de Iván nem figyelt oda. Később, mikor kezébe akadt a könyv, nem tudta, hogy az ajándékról van szó, csak látta, hogy egykori gimnáziumi osztálytársa írta, akiből később hírhedt kommunista iskolaigazgató lett, és aki megüzente neki, hogy jobban tenné, ha átszökne a Fal túloldalára, míg – ha egyszer hazatolja a képét – el nem viteti. A könyv apróra végigvette a város szakrális emlékeit, a templomokat és feszületeket, de még a fontosabb síremlékeket is; a szenteskedő szerző magyartalan, ostoba mondataiból dőlt az ájtatosság. Iván – pedig nem jellemző rá – kijött a sodrából. Akkor sem hagyta abba a büdös kommunistázást és az egykori ávós tiszt ostorozását, mikor András, jó érzékkel, igyekezett menteni, ami még menthető. Nem akart ellentmondani neki, csak szerette volna, ha nem rontja el Emese örömét, hogy egy ócska kiadványt kapott jutalmul. Szent Pálról kezdett magyarázni, hogy hallotta-e Iván bácsi Saulus történetét, ahogy őneki, ennek az igazgatónak is felnyílhatott a szeme. Iván ettől még inkább dühbe gurult, hogyne, hallotta ő kismilliószor a damaszkuszi úton történteket, és András vajon hallotta-e, mit mondott a legnevesebb magyar író kilencven táján, mert szerinte igen szellemes megjegyzés, hogy csúcsforgalom van a damaszkuszi úton, és ez a legkevesebb, ennél sajnos gyalázatosabb volt a helyzet. Emese sírni kezdett, lerogyott a földre és zokogott, az emléklap a térde alá gyűrődött, István azt suttogta a fülébe, hogy hiába van annyi eszed, professzorkám, ha ilyen goromba tuskó vagy.

Iván szégyellte magát, Emesét többször is megkövette, unokahúga, úgy tűnt, meg is bocsátott neki. Ám ő tovább halmozta a bajokat, mert nem bírta ki, és beleolvasott a könyvbe, pedig Jolán szinte ráparancsolt, hogy ne rontsa tovább a hangulatot; tegye le! Nem bírta nem olvasni. Elégtételt érzett, fehéren-feketén látszik, hogy az író fajankó, ő mindig is mondta, egy kofa pontosabban, szebben fogalmaz, nem beszélve az éktelenkedő helyesírási hibákról. A második fejezet végén egészen ügyes mondatokra bukkant, hosszan ízlelgette őket, aztán ki tudja, honnan, beugrott neki, hogy ezeket egykori öreg tanáruk kéziratban maradt helytörténeti jegyzeteiben olvasta, szó szerint; és a Mester nevét persze meg sem említik. Iván érezte, hogy jóvátehetetlen hibát követ el, de nem bírt igazságérzetével, és szónokolni kezdett.

Ide többet ne gyere, közölte vele István higgadtan. És vidd el azt a vacak könyvet is…

Tavaly is itt volt?, kérdezte az asszony.

Tavaly nem, felelte.

Valóban: nem gondolta volna, hogy két év, és viszonylagosan rendbe jönnek a dolgok, ő ismét Mezőtúr felé utazik, ahol átszáll majd a szarvasi vicinálisra.

Ó, büszke lehet arra a családra nagyon. Milyen okosak!, lelkendezett az asszony, és végigmérte. Maga is tanárember?

Az vagyok.

Pistát imádják a gyerekek. Nem olyan unalmasan beszél a Szentírásról, mint az atya, és nagyon okos. Nyert a milliomosban is!

Hol?, kérdezte Algusz Iván.

A tévéműsorban.

Kényszerű fecsegéseikre gondolt. Még sohasem számolt vele, hogy István művelt embernek számít itt. Lehet, hogy túl mélyre lő? Nem a leárazásokról, a Magyarországon is megtelepedő bolthálózatokról kellene beszélnie a sógorával? Talán túlkompenzál, és a család, némileg jogosan, úgy érzi, hülyének tartja őket?

Odakint oszlani kezdett a köd, valamivel többet láttak a határból. Mintha csak fertőzött volna a föld, apró sárpontok ütöttek ki az összecsontosodott havon. Himlős, beteg bőrre emlékeztetett. A lapos árkok mentén pedig, ahol már elolvadt a hó, úgy feketéllett a part, akár egy felszakadt seb. Algusz Ivánt marcangolta az önvád, pökhendinek, sznobnak érezte magát, amiért még egyszer sem jutott eszébe, ő is hibázhat. Rajta is múlhat, hogy ilyen felemásan alakulnak az együttlétek. Keserűség öntötte el, szeretett volna olyan alkalmakat felidézni, mikor igyekezett őszinte lenni, vállalni helyzetét, műveltségét, gondjait, mikor megpróbált kitárulkozni, de megint csak az jutott eszébe, milyen szerencsétlenül sültek el ezek az ankétok is.

Mindjárt Mezőtúr, mondta az asszony. A kupéban többen pakolni kezdtek, Algusz Iván nyaka köré tekerte a sálat. Rágódott. Éppen fordított a helyzet!, tört fel belőle. Őt itt előítéletekkel szemlélik, eleve elzárják maguktól, kirekesztik, idegennek tartják. Akárhogy viselkedhet: nem tényező, nem nyer bebocsátást, nem ismerhet meg semmit, ha megfeszül is, kívülálló marad – ez pedig nem az ő hibája. Csoda, hogy eddig eltűrte, megbocsátotta a kitagadottságot, hogy eddig úgy tett, mintha nem venné észre, nem tekintik szervesen a család részének, csak egy konc, idegen test, daganat; ő meg nem tudta, vagy nem akarta észrevenni, hogy hiába küzd, kompenzál, keres, mert bármilyen kétségbeejtő is bevallani, de itt már nincs is mit megtalálni.

Jöjjön, jöjjön, parancsolt rá az asszony, mert fönn marad.

A peron bő fél méterrel a vagon lépcsője alatt van, Iván nem értette, hogyan tudnak leszállni az idősek, ha neki is nehezére esik. A bőrönd kis kereke csikorog a hóra szórt salakon, ismét besűrűsödik a köd, már szürkül. A hangszóró megszólal; az egyes vágányról megy a szarvasi vicinális, a kettesre érkezett a pesti, és a hármasról, Szolnokon át, azonnal indul oda vissza egy gyors. Algusz Iván megtorpan. A harmadik vágányról a vonat azonnal indul, kérem, fejezzék be a beszállást! A tejködben semmit sem látni, nincs inger, csak az asszony hangja hallik egyre távolabb a ködből.

Erre, erre, kedveském, mit csinál?

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 51. szám

Comments are closed.