56-os film

sofar, 2005. december 30. 16:48  JNA24 médiafigyelő, ÉS Add comments

Forrás: ÉS

VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS

56-os film

Oktatási napló

György Péter az ÉS november 11-i számában Czigány Zoltán november 3-án az m1-en sugárzott áldokumentumfilmje, az Ecseri tekercsek kapcsán bosszankodik. Hogy jogosan-e, megítélni nem tudom, mert bár láttam jelzett műből valamennyit véletlenül, ám ez a pár perc nem volt elég a megítéléshez. Mindenesetre a műfaj miatt nem kellett volna elszomorodnia, mert az áldokumentumfilm valódi és nagyszerű játékfilmes műfaj, az alapvetés, a Blair Witch Project (Ideglelés, 1994) óta több nagyszerű magyar alkotás is született e zsánerben, legyen szabad itt egyedül Siklósi Szilveszter Az igazi Maóját említenem. Személy szerint nem bánnám, ha 1956 témájában áldokumentumfilm, akciófilm, film noir, B-film, historikus melodráma, háborús eposz, kémtörténet, fantasy film, anime születne. A zsánerek korát éljük. Abban viszont feltétlenül igaza van György Péternek, hogy 56-ról a rendszerváltás óta, a szólásszabadság viszonyai között nem született a dolog súlyához mérhető alkotás. Előtte, cenzurális (noha enyhülően cenzurális) nyomás alatt: számos.

S ez egyáltalán nem véletlen.

A rendszerváltásig a magyar filmművészet számos remekében ott lappangott, majd egyre jobban és jobban a felszínre tört 56 élménye. Mondanom sem kellene, hogy a rendszerváltás politikai dobbantója és erkölcsi alapja 1989-ben a harminchárom évvel korábbi forradalom volt. A forradalmi legitimáció 1990 nyarán elenyészett. Az Antall-kormány szimbolikus politizálás iránti vonzalma egyik legjelentősebb megnyilvánulása volt az új állami jelképek átverekedése a demokratikus parlamenten. Noha 1956 forradalma nemcsak a Rákosi-rezsimet tagadta, de a Horthy-rendszer rehabilitációját is elutasította. A Kossuth-címer helyett a koronás állami szimbólum bevezetése 56 megtagadását is jelentette 1990-ben. (Miként arról Gyáni Gábor is cikkezett az ÉS október 21-i számában gondolatébresztőn.) Aztán a szélsőségek terepévé vált 56, józanul gondolkodó, kevéssé politikai érdeklődésű ember 1992. október 23-a óta leginkább szemlesütve, elfordított fejjel gondol mai, hangos interpretációira.

Pedig a XX. századi magyar történelem egyetlen pozitív és játékfilmes feldolgozásra is alkalmasan látványos története 1956!

Úgy alakult, hogy az elmúló fél évben felkértek itt tanuló amerikai diákok számára filmtörténeti kurzus tartására. 1956 reprezentációját választottam a rendszerváltás előtti magyar filmben. Az első dolgozat a sztálinizmus és a szocreál életvilágát volt hivatott megidézni, Máriássy Félix filmje (Kis Katalin házassága, 1950) után láttam, hogy a University of California különböző campusairól idecsöppent végzős undergraduate-ek mindegyikének feje megnyúlt kicsit. Ázlelgették a szavakat: labour contest (munkaverseny), class enemy (osztályellenség – s hasonlók: ~harc, ~árulás), “a proletárdiktatúra mint a demokrácia legmagasabb foka”; boldog nyelv az angol: Orwell fantáziavilágán kívül sehol nem kellett a totalitarizmusok nyelvhasználatával a gyakorlatban ismerkednie. (A szabályerősítő kivétel a cseppnyi Grenada a karibi szigetvilágban, ahol a nyolcvanas évek elején egy rövid pillanatra megpróbálkoztak a nyelv szovjetizálásával is.)

A következő héten aztán megnyugszanak: a kora ötvenes évek életvilágának megértéséhez Makk Károly Szerelem c. dolgozatát hívom segítségül: az elismerés általános. Próbálom megértetni az 1970-es szubtextet is: Mensáros László és Darvas Iván 1956-os elítéltek, a dramaturg (Vásárhelyi Miklós) a Nagy Imre-per vádlottja, egy másik – kivégzett – vádlott élettársa (Halda Aliz) fel is bukkan a tanári szobában – legjobb tudomásom szerint – ezek események voltak.

Az első játékfilm, amely foglalkozott a forradalommal (Révész György: Éjfélkor, 1957) még szőrmentén kezelte az “októberi sajnálatos eseményeket”, klasszikus celeb-sztori: híres színész (Gábor Miklós) ugribugri táncoslánnyal esik szerelembe (Ruttkai Éva). A táncosnő az ötvenes évek szűk levegőjét időről időre egy brüsszeli pódiumon való vendégszerepléssel enyhíti. Híres színész rezonőrje (Rozsos István) tőrőlmetszett jampi, bármit elintéz, bárkit lekenyerez, dumája megnyalja az ég alját. Egy őszi, Brachfeld Siegfrieddel súlyosbított balatoni pihenő idején jő az események híre. Morózus forradalmárok állítják meg a Pestre tartó teherautón utazó művészpárt; a(z ellen)forradalmár-ábrázolás kimerül a hátsó ansnittben (alsó kameraállás) látható csizmán, viharkabáton, nemzetiszín karszalagon. Szilveszterkor rádiót hallgatnak, csomagolnak, éjfélkor jön értük az autó, hogy aztán Bécs, Brüsszel et cetera. Feljön a jampi rezonőr is, pezsgőt hoz, de kérdésre közli: ő marad. Aztán a híres színész is marad, s csak a táncosnő megy. Nem tudom, melyik hónapban forgott Révész filmje, de politikailag vett visszafogottsága megkapó: publicisztikusan reagálni óhajtott, de még a Központi Dramaturgia cenzúrájában is élhetett a MUK-félelem.

Kínos, a kádári terror igazolására született két alkotás Keleti Márton Tegnap és Virrad című filmjei 1959-ből és 1960-ból. A forgatókönyveket Dobozi Imre jegyzi, egy katonai egység történetét írta meg, mely vidékről Pestre vonult, hogy szembeszálljon, amivel szembe kell. Két igen kemény film, ráadásul Dobozi némi valóságalapú morzsákat is összesepert, hogy kerekded történetet és propagandisztikus szempontból kifogástalan fegyvert kovácsoljon. A kiskunhalasi lövészezred volt az a legjelentősebb magyar katonai egység, mely fogta magát és Budapestre vonult a forradalom napjaiban. (Az egység később átkerült Kalocsára, 37. Budapesti Forradalmi Ezred lett a neve, magam is eltölthettem ott 11 roppant kellemetlen hónapot, láthattam, ahogy egy alezredes hiszterikus sikolyai közepette lefokozzák szakaszvezetőből későbbi fogdatársamat, Áder Jánost, mintha csak egy korai Jancsó-filmben lettünk volna, figyelgettük, hogy hány öregebb tisztnek van meg a Munkás-Paraszt Hatalomért a kitüntetésjelzőjén.) Az 56-os ezredparancsnok később bizonyos Újvári Imre László segedelmével könyvformában is ránk öntötte a fososvödrét.* A Tegnap a vidéki események “feldolgozása”, kicsi kétfrontos harc persze, de katonás a keménység, a történelem viharában meg sem reccen a davajgitárt tartó kéz. Pesti hőzöngők jönnek, ilyen helyzetben a jogos panasz akusztikája is hangfekvést vált, lőnének a tömegbe, de “fent” nem engedik. A Virrad pesti történet, számomra a legszebb benne a terméketlen feszültség, mely Tolnay Klári (tanítónő-feleség) finom, az egykori polgári világot jelentő alakja és a Ladányi Ferenc által megjelenített, amúgy igazi suttyóra vett ezredparancsnok között ível. (Szegény tanárnő a film elején felfegyverkezett és udvariatlan kisdiákjaival kénytelen szembetalálkozni.) És ahogy Ladányi arca felragyog, mikor meglátja a szovjet katonákat, na, az csúcs.

De ne szegényen verjük el a port, jusson belőle az Arcnélküli város (1960) készítőinek is (r: Fejér Tamás). Ladányi Ferenc ez alkalommal Galetta mérnök alakjában rosszfiút játszik, álnéven tizenkét évet kihúzó egykori ukrajnai partizánvadász, helyettese, a Munkástanács embere, Görbe János meg az ő pribékje volt egykor. Bessenyei Ferenc egy egykor magát az elvtársakkal is megégető kommunista rendőrtiszt (a kétfrontos harc éthosza!), aki félelem nélkül száll szembe a bányaváros (az oroszlányi csillesort a szentendrei főtérrel montázsolta a filmkészítői kreativitás) fasisztoid munkástanácsával. Felbukkan az antiszemitizmusvád is: a Peti Sándor játszotta holokauszt-túlélő raktáros ajtajára kiírták, hogy “Iccig, most nem jutsz el Auschwitzig”. A fent és lent, a kint és bent, a régi hibák-új kezdet problémakörök mind előtérbe kerülnek, és rezsimhűen megnyugtató megoldás születik.

Eörsi Pista mesélte, egyszer bemutatták valamelyik apologetikus filmet a börtönben, mozizhattak a politikaiak, majd megszakadtak a munkásszármazású pesti srácok a röhögéstől, ahogy a Horthy-rendszer karikaturisztikus elemeivel igyekeztek összemosni a forradalom tömegeit. Szerencse, hogy nem tették meg filmileg Benkő Samut vagy Kibédi Ervint lakájnak a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács mellé!

Keleti Mártonék után Anatol Litvak 1959-es The Journey c. filmje vetül (a könnyebb érthetőség végett egy hollywoodi verzió illusztrációképpen és dramaturgiaelméletileg; forgatókönyv: George Tabori), a fő szerepekben Deborah Kerr és Yul Brynner, felbukkan a francia film későbbi csillaga, Anouk Aimée is, és ez a film a későbbi westernhős, Jason Robards bemutatkozó szerepe is a nagy vásznon. Litvak filmjében egy csomó külföldi a Ferihegyi repülőtérről járatelmaradás okán autóbusszal indul az osztrák határ felé (rezonőrszerepekben viccesen beszélnek magyarul), Lady Ashmore (D. Kerr) hamis brit papírokkal egy magyar férfit visz magával (J. Robards), ám egy határ menti városban a regnáló szovjet parancsnok feltartóztatja a busz egész közönségét, gyanakszik Lady Ashmore férfiismerősére, aki csúnyán köhög lőtt sebből kifolyólag, de közben kölcsönös érdeklődés is lobban a brit arisztokrata hölgy és az Oxbridge-i angolt beszélő KGB-tiszt között. A főcím szerint a filmet úgyszólván eredeti helyszínen, a magyar-osztrák határon forgatták, ha jól nézem, Ruszton. Oktalan erőszak, nemzeti szterotípiák, nem jó ez a film már semmire, csak megrögzött 56-kutatóknak.

A Szegénylegényeket nézzük. Mondom nekik: ez Jesse James történelmi korszaka, a prérin vagyunk, ám a szokásos kis westernváros sincs (“Dodge City”, mint a Colorado állambéli Leadville például, mindmáig), itt csak egy “Sánc” van. (“Earthworks”, írja az angol feliratban a Filmunió fordítója – valószínűleg hibásan, mert gyanakvásomra elmondják, hogy szerintük, huszonéves kaliforniaiak szerint ennek a szónak az égvilágon semmi értelme. “Prison camp”, ebben a kifejezésben maradunk. Mint Guantánamo, teszem hozzá. Mint Guantánamo, ismétlik meg. Csak ez itt, gr. Ráday Gedeonéké jóval vicinálisabb, egy nap alatt belovagolható távról hordják a foglyokat, nem interkontinentális gépekkel – titkos megállókkal – Kandahárból.)

Három a történet: a kötelet a nyakba tevős, apás-fiús; az orosz tiszt nyomán megírt két Latinovitsos pandúr-rabló Veszelka Imré-s történet a híres vesszőfutással és a spicli Görbe Jánossal (“A film történetének filozófiailag legtisztább [egyben a sztori és a megcsinálás szempontjából a legbonyolultabb] pontja éppen az arc viszonylagosságának ábrázolása: a lefokozott csendőré, akit azzal gyanúsítanak, hogy ő a sáncba befogott egykori felkelő, Veszelka Imre. A történetet a szerzők a félmúltból vették: a sztálini vérbíróság abszurd vádja szerint az egyik tábornok úgy férkőzött be a vezérkarba, hogy az általa meggyilkolt tiszt személyiségét vette föl.” In: Marx József: Jancsó Miklós két és több élete. Vince Kiadó, Bp., 2000); a “Sándor embereinek” lyukra futtatása az irreguláris könnyűlovasság összehozásának ígéretével (“de ez ne legyen benne”, mondja Agárdi Gábor Molnár Tiborra). Jancsót a történelemben mindenhol jelen lévő terror foglalkoztatta, a Szegénylegények az állami terror filmje. Persze 1966-ban nagyon is sokan 56-ra asszociáltak, muszáj is volt Jancsónak a Népszabadságban a “kemény tollú konszolidátorral”, Komlós Jánossal egy interjúban elhárítania az 56-os értelmezés lehetőségét. Ágy juthatott el a film Cannes-ba.

Összehasonlítás végett mutatom az amerikai diákoknak a Hajnalt, Jancsó Miklós 1986-os francia-izraeli filmjét, mely a Nobel-díjas máramarosi Elie Wiesel kisregénye alapján Palesztina brit mandátumterületén vizsgálja az egyéni (csoportos) terror problematikáját.

Jancsó az Astoria kávéházat jelöli meg a találka színterének. Volt ez is a magyar kormány központja, mondom, aztán eldugulok, messzire vezetne most hosszasan belemenni a pesti szállodák politikai szimbolikájába (lásd: Gellért, Bristol etc.). Miki bácsi kezet csókol a lányoknak, akik elpirulnak zavarukban a gesztuson, meg hogy egy volt Harvard-professzorral találkoznak. Miki bácsi elbűvöl és lehengerel, azt gondolom, ezek a csendes-óceán-parti gyerekek egy darab Magyarországgal lettek gazdagabbak.

A hatvanas évek közepétől jelent meg az az 56-ábrázolás, amely szerint lehet a forradalmat ábrázolni, de egy hosszabb folyamat részeként, egyik elemeként, s persze szőrmentén, a kétfrontos harc jegyében. Szabó István Apa c. filmjével ismerkedtek a kaliforniai diákok az urbánus, és Fábri Zoltán Húsz órájával a rurális változat keretében.

A hetvenes éveket átugorjuk, másra se volt jó, nem született érdemleges, 56-tal bármilyen formában foglalkozó film.

Egy Nádor utcai kávézóban Gothár Péter mondja azt nekik – épp Eörsi István halála napján -, hogy “1956 minden magyar családban, minden magyar ember életében hozott valamilyen változást”. A Megáll az időt nagyon bírták, több dolgozatban is viszszajött a nyitóképsor, mikor Kakassy Ágnes a két gyerekkel áll az ablakban, nézik a távozó apát, és azt mondja: “Akkor mi most itt fogunk élni!”. Az Amerikai graffitit nézettem meg velük összehasonlításként, megnéztem magam is, kicsit másként emlékeztem, talán egy Peter Bogdanovich-film (Az utolsó mozielőadás; Papírhold) jobb lett volna.

Pretty intense – mondja az egyik fiú a Szerencsés Dániel vetítése után. Mi ez, kérdi egy lány, mikor Sándor Pál filmjében a nyugatra tartó zsúfolt személyvonaton az emberek az éneklés közben leveszik a kalapjukat, és sorra felállnak. (Előtte karhatalmisták vizsgálják át a vonatot.) Hungarian national anthem – válaszolom, a magyarok rendszeresen eléneklik, ha vonatra szállnak.

Mikor a határ menti szállodában már letartóztatták a diákvezért, és özvegy Bakosné már rég meghalt, de az “ávós találkozón” lévő Kapás Iván (Kern András) és id. Angeli (Bodrogi Gyula) még nem kezdenek új, közös akcióba – bár Kapás 1950-ben majdnem elérte Angeli felakasztatását, a szakmai szolidaritás újra összehozza őket -, akkor a teveszőr kabátos pesti vagányok a “János bácsi a csatában” kezdetű népdal éneklésére kérik fel Kishonti Ildikót, aminek az én amerikai hallgatóim igenmód megörülnek. (Nyilván nem hallották ezt a dalt még magyar szöveggel, legalább olyan boldogok, mint én, mikor meghallom Anouk Aimée-t pufajkában, nemzetiszín karszalaggal a jobbján, géppisztollyal a kezében reménytelen küzdelmet folytatni egy kisebb mássalhangzó-torlódással.) Gyerekperspektíva, ez nagyon megfogja őket, az egyik srác a vizsgaesszét is ebből írja, a Szerencsés Dániel és Gábor Pál Szamárköhögése alapján. Utóbbi frenetikus színészparádé, Törőcsik Mari és Garas Dezső az istent lejátsszák a vászonról, Hernádi Judit segít. Újlaki Dénes (tudtommal maga is 56 utáni bebörtönzött) 1956 végén, mikor tanárként megtudja, hogy hány gyerek disszidált, hányat öltek meg, az iskolai folyosó ablakánál rázkódva sír: ha cameo-szerepben lehet maradandót, na akkor ez az. És akkor a gyerekszereplőket még nem is említettem.

Az Eldorádó pandant-filmje a Jingi naki tatakai c. jakuza-film (Japán, 1973, r: Fukasaku Kinji). A hirosimai feketepiacon amerikai katonák japán nőt erőszakolnak 1945 őszén, sugárzó arccal és hangulatban. Új-Guineából vagy máshonnan (Mandzsúria, Guadalcanal, Midway-szigetek, Indokína, Mandalay, Szingapúr, Eniwetok-atoll – hogy csak példálózó felsorolást tartsak) visszatért katonák ülnek a szutyokban, beavatkoznak, aztán az új japán rendőrség erői is feltűnnek. Egy korszakos sztár, Sugawara Bunta is leszerelt katona, szervezett bűnözői csoportba kerül, börtön, vérszerződés, kisujjlevágás, csömör az új s még újabb világoktól, a történet a hetvenes évek elejéig szalad. Az Eldorádó is piaci film, a tervgazdaság alkonyán a piacgazdasági magatartás múltjának (és lehetséges, később megvalósult jövőjének) felvillantása. Ez a piac azonban a Teleki téren van. Monori Sándor (Eperjes Károly) a háború végén kinyit, árul mindent, amit lehet, nem csak katonák térnek vissza, és ők sem a festői szépségű Midway-szigetekről, de Auschwitzból is sokan. A szabályok nem olyan formalisták, mint a jakuzák esetében, de az arany áll ennek is a középpontjában. Az Eldorádó története csak 1956-ig fut, akkor Sanyi bácsi belehal az unoka-fiúért folytatott biblikus küzdelembe, de Bereményi Géza történelmi érdeme, hogy először ábrázolt a nagy vásznon fegyveres felkelőt (Sőth Sándor és partnernője) pozitív kontextusban. Igaz, már 1988 volt.

Jövőre ötvenéves évforduló. Sokat nem várok, a politikai motiváció nem fog csitulni. Mégis, jó volna a moziba járó korosztályoknak, tehát fiataloknak, akiknek 1989 is történelem, olyan filmeket mutatni, ami közel hozza, elérhetővé, megérthetővé és megélhetővé teszi a forradalmat. A zsánerek korát éljük, s e cél érdekében bármely zsáner jó: áldokumentumfilm, akciófilm, film noir, B-film, historikus melodráma, háborús eposz, kémtörténet, fantasy film, anime. Csak sikeres is legyen. Ilyen, akárcsak minimálisan is sikeres filmek az elmúlt másfél évtizedben nem születtek.

Miért?!

* A zavarba ejtő visszaemlékezés: Hodosán Imre: A cselédkönyvtől a tölgyfalombig. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1984. Ezrede 1957. május 19-én Elnöki Tanácsi rendelettel “37. Budapesti Forradalmi Ezred” lett, s a magas grémium nevében a kitüntető címet átnyújtó Nemes Dezső a következőkre helyezett hangsúlyt: “Legyenek olyan harcosai pártunknak, népünknek, a proletárdiktatúrának, mint a Lenin-fiúk voltak.” A kiskunhalasi lövészezred katonái közül háromszázhatvan fő kapta meg a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet. (Köztük az én egykori ütegparancsnokom, az egészen hülye Bleszák kapitány. Könnyű volt ezeket a tiszteket, tiszthelyetteseket kiszúrni, mert a Munkás-Paraszt Hatalomért nagymedál volt, csak a Szoc. Hazáért überolta, úgyhogy általában első volt a kitüntetésjelzőn, állt a trikolor, mint az olasz zászló. Több mint huszonöt év távlatából visszaemlékezve csak az én közvetlen környezetemben birtokosa volt e megtisztelő hazaárulási emlékéremnek Papp szds., Gárdonyi zls., Székácsi szds., Szundi őrgy. Nevüket csak azért említem, ha már a besúgókat nem lehet néven nevezni, legalább a kitüntetetteket lehessen.)

Hodosán alezredes szerint az október 26-i és a későbbi karhatalmi szerepvállalást elismerték, de sokkal nehezebben az október 27. és november 4. közötti tevékenységüket, amikor náluk “ebben az időszakban is egységes vezetés és pártirányítás volt”. Hiszen voltak, akik ekkor “meginogtak, szétfutottak”, felsőbb parancsra a forradalmi bizottságot kívántak választani. “Egy honvéd szót kért, és elkezdte szidalmazni a politikai munkásokat, hogy félrevezették az embereket, nem mondtak igazat, hazudtak. Lippai főhadnagy ott állt a honvéd közelében, és egyetlen ütéssel leütötte a katonát. Ezután a néhány hasonló véleményt valló személy mukkanni sem mert”, hiszen, mint következtetést von Hodosán: “ahol a vezetés elbizonytalanodik, könnyen lábra kaphat a kételkedés, és ezen a talajon elburjánozhat a baj”. Ágy aztán az ő katonáinak hiába kiabáltak, hogy “minden magyar egyet akar”, meg hogy “ne lőjetek ránk, magyar testvérek”, a katona magáévá tette az érvet, hogy aki vele szemben áll, az ellenség”. (…)

“Az ezredet a harc során a lakosság egy része segítette. Megmutatták, hova menekültek előlünk az ellenforradalmárok, hol rejtőztek az orvlövészek. Az egyik kultúrház gondnoka felhívta a figyelmünket, hogy a pincében ellenforradalmárok vannak. Szundiék [Szundi András, 1978-ban őrnagy – V. B. A.] odamentek a pince bejáratához és felszólították az ellenforradalmárokat, hogy fegyvertelenül jöjjenek elő. A felszólításra nem kaptak választ. Bedobtak egy gránátot és utána öt fegyvert hoztak fel a pincéből.” (…)

“Egységes fellépésünk több tényezőből tevődött össze. Jó volt például a személyi állomány összetétele. A sorkatonák mintegy nyolcvan százaléka a Viharsarokból jött, a többi Pestről. A viharsarkiak magukkal hozták a szülőföld munkásmozgalmának, földmunkásmozgalmának a leheletét, a pestiek szakmai hozzáértése, kurázsija kiegészítette a parasztfiatalok jó ösztöneit. Azt a harmincöt-negyven embert, akikben nem bíztunk, kiemeltük a tömegből, hogy ne tudjanak erjeszteni. Volt ezenkívül egy határozott munkás-paraszt tisztikarunk. Kulturáltságban, általános műveltségben nem képviseltek magas színvonalat, de osztályhűségük – egy-két kivételtől eltekintve – vitathatatlan volt (…). [Mindenestre] annyit megtanultak a marxizmus-leninizmusból – ha többet nem is -, hogy az osztályharc fő kérdése a hatalom megragadása és megtartása.” (…) “Ha egy megtévedt párttitkár lő ránk, őt is megsemmisítettük volna, [hiszen] itt nem szócséplésről volt szó, itt a nép hatalma forgott kockán.”

Ennyi ízelítő talán elég is lesz a betonfejű karhatalmista gyilkos ösztönök és nyelvi lapszusok érzékeltetésére.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 51. szám

Comments are closed.