Forrás: NOL

Vázlat az esztendő világpolitikájáról

Népszabadság * Füzes Oszkár * 2005. december 29.

Augusztus 18.: Az új pápa hazalátogatKép: REUTERS – Tony Gentile Bár az idén a felszínt nézve csupán tovább csordogáltak a korábban megindult folyamatok, 2005 „mélyén” olyan, egyelőre nehezen látható változási hullámok indultak el, amelyek majd jövőre és utána törnek felszínre.

Akkor derül majd ki igazán, milyen érdekes esztendő volt ez a világpolitikában, amely – mint tudjuk – mindig akkor „változik” igazán, ha a főszereplők közötti erő- és érdekviszonyok számukra is meglepően módosulnak.

Bő két évtizede ez volt az első év, amelyben az USA világhatalmi pozíciója viszonylag gyengült. Katonai élőerejét leköti Irak, Afganisztán és általában a terror elleni világháború. Globálpolitikailag többször a elszigetelődés szélére sodródott, társadalmi-kulturális vonzereje, sőt, a hidegháború végétől élvezett „erkölcsi fölénye” is csökkent. Noha minden fontos területen Amerika ért el jelentős részsikereket, és megtartotta világgazdasági vezérlő helyzetét, gondjai meghaladni látszanak eredményeit.

Európában nem tudott Washington kiépíteni olyan politikai koalíciót, amelyre tartósan számíthat. A korábban remélt brit-spanyol-olasz-közép-európai atlantista tengely (az a bizonyos „új Európa”) nem jött létre. Noha a franciákhoz és főleg a németekhez fűződő amerikai viszony javult, ez csak részben javított a korábbi romláson. A közép- és kelet-európaiak nagy része – így az e szempontból döntő Lengyelország is – túl keveset kapott Washingtontól ahhoz, hogy kockára tegye érte Brüszszelt. Amerikának az európai „belső külügyekben” továbbra is egy nagyon makrancos Párizzsal és egy óvatos Berlinnel kellene, pontosabban sokkal jobban kellene számolnia. Mindezt aligha ellensúlyozza a romániai és bulgáriai támaszpontlánc, amelynek egyébként is más a stratégiai rendeltetése: az úgynevezett Nagy-Közel-Kelet körüli Nagy Kör létrehozása.

Ez lenne amúgy a mostani amerikai világpolitika legfőbb geostratégiai célja, amely a széles értelemben vett iszlám világot helyezné gyűrűbe, hogy abban valahogy demokratizálja. Ám a központi mag, az izraeli-palesztin ügy egyelőre keveset mozdult (jövőre nagyot fog!), Dél-Ázsia zűrös dolgai nem javultak, sőt, és nincs még mindig szilárd alapja Washington és India együttműködésének, ami nélkül semmi nem mehet igazán.

Július 8.: felrobbantott londoni busz

Ezzel itt is vagyunk Ázsiában, amely immár az amerikai geostratégia messze legfontosabb terepe. Legnagyobb játékosa egyértelműen Kína, amely az idén folytatta csöndes, ám szívós világgazdasági és globálpolitikai előrenyomulását. Ma már Peking dönti el, hogy miben dönthetnek a többiek nélküle, viszont a többiek csak vaktában találgatják, mikor lesz Kínának olyan mélytengeri flottája, amelynek birtokában telivér globális hatalommá válik. Az igazi, nemcsak másodkézből fejlesztett, orosz eredetű kínai tengeralattjárók és repülőgép-hordozók építése az idén kezdődött a „mélyben”. Mindez mélyen elgondolkodtatja, és másfajta fegyverkezésre késztetheti Japánt, Indiát és Oroszországot is, hogy Amerikát ne is ismételjük. A kínai írásjelek megjelentek a geostratégiai palatáblán, és eltart egy ideig, mire a többiek kisilabizálják őket.

Mindez a fölszínen kissé fölértékelte az orosz-amerikai huzavonát Közép-Ázsiában (de azért igazán nagy tétek itt nem forogtak), időnként középre tolta Észak-Koreát (cinkelt lap). Ám a mélyben szép lassan hullámformát ölt a csöndesen kínai vezetésű Délkelet-Ázsiai Nemzetek Szövetsége: az ASEAN betűszót érdemes nem elfelejteni. Messze már az idő, hogy egy távolban föltűnő amerikai haditengerészeti farlobogó elég volt a kedélyek csitítására – és nincs olyan messze az idő, ami sokak számára félelmet keltően „Dél-kínai-tengerré” teszi a Csendes-óceán stratégiailag legfontosabb részét.

Amitől még fontosabbá válik az a szárazföld, amelynek a politikai közepén van Irán. Egykor britek és oroszok játszótere, ma Amerika, Kína, és igen, India vágyainak titokzatos tárgya. Amúgy pedig az iszlám világ ama gócpontja, amely minden ide tartozó probléma súlyosbításának és enyhülésének része. Teheránban tudják ezt, srófolják is az árat. Valami olyasmire vágynak, hogy legyen Irán a Nyugat előretolt bástyájának, Izraelnek a térségbeli ellensúlya. Reális vagy sem, a cél adott, és az irány szörnyen bizonytalan. Amilyen a másik nyugati sarokkő, Pakisztán is. Az idén Teherán szóköveket dobált a vízbe, rettentő hullámokat kavarva, de mi van, ha cselekedni is kezd? Mondjuk, még aktívabb lesz Libanonban, értsd Szíriában, és máris ott van a török érdekszféra szélén. A másik oldalról Afganisztán, Pakisztán és jöhet a régi szóvicc: Hátaztán? Hát, aztán Irán, az iraki és a libanoni síiták, valamint a szaúdi vagy más, még radikálisabb vahhabiták révén új elegyét keverheti ki a muzulmán terroristáknak, utólag legalább igazolva, miért is került a Gonosz tengelyébe. De teheti az ellenkezőjét is, mérséklő szerepet játszva, hogy így jusson mozgástérhez. Amire szüksége is van, hiszen Amerika ott „ül” Irakban, Moszkva pedig Közép-Ázsia és talán-talán Afganisztán felől is próbálkozhat. És megint: Kína. Peking gazdaságilag máris megkerülhetetlen a Nagy Kör közepén is, márpedig tudjuk, a pénz előbb-utóbb politikát fial. Kínának továbbra is fontos India, Oroszország és közvetve Amerika ellensúlyozása, amihez Irán nagyon is jól jöhet. (Pakisztán már kevés ehhez.)

Július 8.: A „világ igazgatótanácsának”, a legfejlettebb országok G8 csoportjának csúcsértekezlete Skóciában

Az orosz külpolitika mozgástere az idén sem bővült, de legalább nem csökkent tovább. A drága olaj, VlagyimirPutyin elnök központosító törekvéseivel együtt, ismét olyan középhatalommá tette Moszkvát, amely maga dönti el, kinek mit ajánl. Annyit még mindig nem tud ajánlani, hogy a kedvéért bárki odahagyja addigi partnerét, de annyit már ajánl, hogy kalkuláljanak vele. Úgy hírlik, Moszkva benne van abban a nem hivatalos, ám momentán mindennél fontosabb új „világszervezetben”, amely a nagyhatalmak titkosszolgálatait tömöríti a terror elleni küzdelemben. Itt persze más játszmák, egyeztetések és osztozkodások is zajlanak – és állítólag, nem véletlenül, Kína nélkül.

Ami a mi régiónkat illeti, a legfontosabb változás a német kancellárcsere. Angela Merkel visszaállíthatja Németországot az unió központi szerepébe, egyben Közép-Európa igazodási pontjaként. Ez nagyban befolyásolja az orosz- és ukránpolitikát, valamint a balkáni ügyeket. Az utóbbiak az idén több kisebb áttörést hoztak, de messze nem eleget. A felszín alatti hullámok azonban jövőre látványosak lehetnek, és egyelőre nem tudni: tovább veszít-e Szerbia.

S hogy miért nem írtunk külön az EU világpolitikájáról? Mert még nincs, de itt is mintha fodrozódna a víz, egyre több apró misszióval, és a Galileo műholdas rendszer geopolitikai fontosságú megkezdésével.

Ami bennünket illet, a Nagy Körtől kijjebb, sőt két-három országnyi távolságra, Ukrajna által Oroszországtól elválasztva, az EU- és a NATO-tagság biztonságos völgyében ücsörgünk. Ha a szerb hullámok sem erre csapnak, akár nyugodtan áztathatjuk is a lábunkat a langyos vízben, de figyeljünk: messzebb, mélyebben, nagy hullámok vannak.

Comments are closed.