Forrás: Népszava

Az alkotmány a magyarországi nemzetiségeket államalkotó tényezőnek tekinti, politikai képviseletük és autonómiájuk mégsem jött létre és nagyon úgy tűnik, hogy parlamenti képviseletük 2006 után sem valósul meg. Kérdés persze, hogy szükség van-e erre, hiszen az 1993-as nemzetiségi törvény után a nemzetiségi önszerveződés igen gyors ütemben és nagy munkával épült ki és a tizenkét kisebbség korábban soha nem látott lehetőségekhez jutott a kulturális önépítkezés és autonómia megvalósításában. Azt mondhatjuk, hogy a hatalmi elit liberális kulturális autonómia politikája sikeres volt. Elsősorban a kisebbségi önkormányzatok jutottak pénzhez, sajtóhoz, TV-rádió nyilvánossághoz, de megélénkült és bővült a civil szervezeti élet is, és mindez hatékonyabb képviseleti kereteket jelentett, amit még az ombudsmani intézmény meg is erősített. (Ma a legismertebb és leghitelesebb kisebbségi politikus Kaltenbach Jenő.) 1995-ben ehhez kapcsolódott a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány 470 millió forintos pénzvagyonnal. (2006-ban ez várhatóan 500 millió forint lesz.) Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy az állami normatívánál és pályázati támogatásnál összességében jóval több a települési önkormányzatok vagyoni és pénzügyi hozzájárulása a nemzetiségi kulturális önszerveződéshez.

A hatalmi elit hiperliberalizmus azonban egy ponton csúnyán visszaütött. Az a lehetőség ugyanis, hogy például egy százezres településen sem kellett ötnél több ember, hogy sikeres legyen a választás és megalakuljon egy kisebbségi önkormányzat, sokak számára jó üzletnek tűnt, és 2002 után tele volt a sajtó az etnobiznisz különféle megnyilvánulásaival és a befolyásukat veszélyben érző nemzetiségi vezetők panaszaival. A napnál is világosabb, hogy túl sok a testület, a képviselő, a „vezető” a nemzetiségek világában, hogy a rendelkezésre álló pénz igen jelentős része tiszteletdíjakra, költségtérítésre folyik el.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a nemzetiségi kultúra elsősorban nyelvápolás és folklór, ami azt jelenti, hogy Magyarországon alig van olyan nemzetiségi lakosság, amely nem a befogadó, hanem anyanemzethez áll közelebb. Az őshonos nemzetiségek kultúrájában a magyar a domináns elem. Ez még az 1949 után érkezett görögség gyermekeiben is érződik, különösen amiatt, hogy nagyon sokan vegyes házasságban élnek. Ezek a lakosságcsoportok szinte teljes mértékben integráns részei a magyarságnak, meg merem kockáztatni, hogy hagyományaik a magyar kultúra részét képezik, és azt természetesen gazdagítják. Nem véletlen, hogy a magyar lakosság nem érez a délszláv atrocitások ellenére sem ellenszenvet a hazai szerbség iránt. Magyarországon az idegenellenesség nem a rég itt élő szlovákok, horvátok, ruszinok, ukránok vagy németek ellen irányul.

A rendszerváltást követően az asszimiláció kifejezés szalonképtelenné vált, pedig az azonosulás igénye és folyamata az emberben természetes jelenség. Ma, amikor kellő erejű intézményes támaszt biztosítunk a nemzeti önazonosság megőrzése számára, nincs értelme ördögöt kiáltani, ha valaki a magyarságát is vállalni akarja. A nacionalista jobboldalnak az elmúlt 15 évben sikerült kisöpörnie a kettős nemzeti identitás fogalmát a politika szótárából. Ma képtelenségnek tűnik azt mondani, hogy valaki egyszerre magyar és román, magyar és szerb, vagy szlovák. Az etnopolitika számára ezek égetnivaló meghatározások.

Csoda, hogy nemzetközi összehasonlításban az idegenellenesség, a bevándorló-ellenesség Magyarországon igen erős? Félek tőle, hogy a nyugat-európai integráció látványos kudarca után aligha változik ez a helyzet. Mégis mit tehetünk? Más nem segít, mint a kölcsönös tiszteleten alapuló külső és belső kapcsolatépítés hosszú távú politikája, pedagógiája és mindennapjai. Többről van szó mint politikáról, ez egy mentalitásra, meggyőződésre épülő magatartás, ami markánsan más hazafiságot és nemzeti érzületet jelent, mint az magyarságmegvallóké. A politika szférájában erre inkább vannak önkormányzati, mint kormányzati programok. A Budapest XVIII. kerületi modell lényege az, hogy az önkormányzat tíz éve egyszerre finanszírozza a nemzetiségi kultúra magyarság előtt megismertetését, a nemzetiségek iskolai jelenlétét, a magyarok és más népek közötti nemzetközi kapcsolatépítésben való közreműködést. Nem beszélve az országban egyedülálló nemzetiségi emlékhelyről, amelyre Szent István intelmeinek az idegenek befogadásáról szóló gondolatát vésték bele tizennégy nyelven. (Az alkotó egyébként az örmény Yengibarjan Mamikon szobrászművész.). Az idegen képzetétől így lehet közelebb jutni a tolerálható, sőt kedvelhető másság tapasztalatához – egy évtized következetes munkájával.

Egész más a helyzet a cigány etnikummal. A Kádár-rendszer meglehetősen hatékony, de kőkemény kulturális asszimilációs, ugyanakkor szociálisan integrációs politikájának tartósnak tűnt hatása, – utóbbi esetén bizonyos értelemben eredménye – kártyavárként omlott össze 1990 után és zuhant az állását vesztett roma lakosság óriási része a szegénységbe. Az anyagi életvitelbeli különbségek a cigányságon belül is nőttek, ugyanakkor a „sokmercédeszes”, „aranyékszeres” gazdagság ugyanúgy irritálja a nem roma lakosságot, mint a kivetett nyomorszegénység. A cigányellenesség masszívabban van jelen a társadalomban mint az antiszemitizmus és helyi, vagy egyéni konfliktusok veszélyhelyzetét tartja fenn szerte az országban. A kormányprogramok, az állandóan szétforgácsolódó, képlékeny roma önszerveződési kísérletek és formák, a gyorsan devalválódó hitelű cigány politikusok gyenge befolyása legfeljebb csak fékezte az elkülönülés és elkülönítés folyamatait, amely nyomán ma már nemcsak települések, de régiók gettósodnak. Nem sikerült ezt megakadályozni az iskolarendszeren belül sem annak ellenére, hogy a kirekesztés-ellenes ideológiák hivatalos támogatást kaptak különösen a baloldali kormányoktól. Tévedés azonban azt gondolni, hogy a közoktatásban megjelenő divergencia hátterében egyszerűen csak cigányellenesség húzódik. Szorosan kapcsolódik ez a pazarló és forráshiányos rendszeren belül az intézmények között dúló harchoz a „gyerekanyagért” a bezárás ciklusonként jelentkező réme miatt. Mára kialakulóban az a sajátos összjáték, hogy a középosztály igényeit kielégíteni képes „jó” iskolák életben tartják a „rosszakat”, mert az ellátja – az érdekes módon egyre nagyobb számú – nehezen nevelhető, problémás gyereket, miközben ők jobb teljesítményt, vonzó ajánlatokat tudnak megfogalmazni a szülők számára. A mostani kormányzat megdöbbenve vette észre, hogy a cigány felzárkóztató program, amitől jobb- és baloldal egyaránt a megváltást várta, csak növelte a szegregációt és most kétségbeesett és sokszor elégtelen lépéseket tesz a folyamat visszafordítására. Sajnos erre alig-alig van jó példa, mégsem hiábavaló az ami történik, mert a kettős iskolarendszer teljes elterjedését és általánossá válását még meg lehet akadályozni. Kettős iskolarendszeren azt értem, amikor településeken belül is általánossá és visszafordíthatatlanná válik az, ami ma az iskolákban az osztályok szervezésében igen sok helyen megnyilvánul, vagyis az erős-gyenge szétválogatás. Ami igazán felháborító, hogy a differenciálás képviselői a szabad iskolaválasztás elvére hivatkoznak, miközben a szabad gyerekválasztás gyakorlata iránt áhítoznak.

Könnyen megjósolható, hogy a választási kampánynak nem lesz látványos része a cigány-ügy megoldására vonatkozó programok vitája. Eddig sem volt az. Senki ne lepődjön meg azért, hogy az elmúlt 15 év kudarcai után mind erőteljesebben merül fel etnikai párt létrehozása és indítása a parlamenti megmérettetésben. Ha valahol szükség van a hatékony politikai képviselet megteremtésére, akkor az a cigányságé. Ha most nem, négy év múlva sikerülhet.

Új nemzeti kisebbségek nem képződnek Magyarországon. A közvélekedéssel ellentétben a kínai bevándorlók száma is csökken. Az utóbbi tíz évben alig több mint harmincan kapták meg a magyar állampolgárságot. Pedig egyre többen vetik fel, hogy betelepülők nélkül a lélekszám csökkenése és különösen az elöregedés folyamata nem állítható meg. A szembenézés itt is évtizede halasztódik. Pedig jó helyzetben vagyunk. Nyugat-Európa minden tapasztalata rendelkezésünkre áll. Elkerülhetőek az általuk elkövetett hibák. Le kellene ülni és közösen, felelősen, hozzáértően meg lehetne tervezni Magyarország bevándorlási politikáját az elkövetkező tíz évre. Akár a kampány alatt is. Nincs túl sok időnk.

Végső soron a befogadás folyamata a szegénység és munkanélküliség érezhető csökkentése nélkül minden erőfeszítés ellenére sikertelen marad. Akik a középosztályhoz képesek csatlakozni és ott tartósan megkapaszkodnak, azokkal szemben a magyar társadalom toleranciája, a nemzetiségi intézményrendszer, az oktatás stb. integrációs helyzetet teremthet. De aki szegénynek jön ide, aligha reménykedhet az „amerikai csodában”. Koldusból nálunk nem lesz milliomos.

Feitl István