Népszabadság * Hovanyecz László * 2005. december 24.
Otthon. Jobbágytelke (Simbrias), Románia, 1998 Kép: Korniss Péter Ignotus már 1908-ban azt írja, hogy nemzeti-konzervatívjaink túl sok mindenre mondják, hogy nem magyar. „Nem magyar Budapest. Nem magyar a pesti nyelv. Nem magyar a börze. Nem magyar a szocializmus. Nem magyar a nemzetköziség. Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése. Nem magyar a mozgótőke. Nem magyar a szecesszió és a szimbolizmus. Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból, a vallás elhagyása a tanításból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog” – panaszolja a Nyugat alapító szerkesztője.
Magyarországnak az első világháborúban elszenvedett veresége a konzervatív nacionalista szellemiség győzelmét eredményezte. Paradox-logikus fejlemény volt ez. Mert egyfelől az ország négyszáz év után függetlenné vált. Másfelől viszont elveszett a történelmi országterület kétharmada, s a magukat magyarnak vallók egyharmada más államok fennhatósága alá került. A Habsburgok ugyan eltűntek, szomszédaink viszont diadalt arattak. Az ellenforradalmi rendszer ebből azt a következtetést vonta le, hogy a tragédiát a túlzottan engedékeny politika okozta. Az ennek nyomán 1920-ban bevezetett numerus clausus azt jelentette, hogy a magyarság és a jogegyenlőség nem összeférő fogalmak.
A nácizmus 1933-as németországi győzelmének kettős hatása van Magyarországon. Egyrészt teret veszít az addig alapvetően a kereszténységre apelláló nemzettudat, s mindinkább előretörnek, majd a zsidótörvényekben testet is öltenek a faji alapú magyar identitástörekvések. Másrészt világossá válik a józanul gondolkodók számára, hogy a magyarságra leselkedő legnagyobb veszély immáron a Harmadik Birodalom. E felismerés eredménye az 1939 őszén Szekfű Gyula szerkesztésében megjelent Mi a magyar? című kötet, amely az akkori szellemi élet tizenhárom vezető képviselőjének tanulmányát tartalmazta. Az azóta számtalanszor felidézett művet talán Illyés Gyula jellemezte a legtalálóbban: „Nálunk minden osztálynál jobban, a dolgozók tömegei magyarok: a munkások s még jobban a földtelen földművesek. Származásra, nyelvre, szokásra egész bizonyosan magyarok, életformájuk és sorsuk azonban jobban hasonlít más fajták dolgozóinak sorsához, mint a felettük levő osztályokéhoz. Példa erre Szekfű könyve is, mely noha tárgyilagos képre törekszik, teljesen megfeledkezni látszik róluk, életformájuk lényegéről: anyagi helyzetükről. Ez a könyv a középosztály magyarság-szemléletét tükrözi.” Illyés fő kifogása tehát a Szekfű szerkesztette munkával szemben az, hogy a nép és nemzet fogalma távol esik benne egymástól. Van más baja is: „Bevallhatjuk, hogy ennek az egész ki a magyar, mi a magyar mozgalomnak az igazi kérdése az: ki nem magyar, mi nem magyar?”
Szekfű Mi a magyar? kötete mára emblematikus művé vált. Ez, és hogy az Európai Unió tagjai lettünk, arra indította a Habsburg Történeti Intézetet, hogy mai jeles tudósoknak és művészeknek teremtsen rá lehetőséget, hogy válaszoljanak a kétharmad évszázaddal ezelőtti sorsfordulón feltett kérdésre. A Rubicon Kiadóval együtt most megjelentetett, tizennégy szerző által jegyzett Mi a magyar? című könyvet Romsics Ignác és Szegedi-Maszák Mihály szerkesztette. Sokféle témában – zene, képzőművészet, régészet, történelem, irodalom – sokféle álláspont. Sokat megtudhatunk arról, milyen változatai lehetségesek a korszerű magyarságnak. Röviden ismertetni nem lehet. Ázelítőül viszont talán elfogadható a szubjektív kiemelés. S csupán annak kiemelése, amiben ez a kötet már az első pillantásra különbözik a Szekfűétől.
Mindenekelőtt ez a mostani: képeskönyv. Korniss Péter 1969 és 1998 között született fényképei teszik azzá. Korniss kiemelkedő szociofotósa korunknak. Ha van, akinek a műve az illyési népnemzetfelfogásnak megfelel, hát ő az. Sorozatának záróképe, az 1998-ban Jobbágytelkén készült Otthon című munkája többet mond el a székely ember életéről, mint egy regény.
Szerencsés különbség, hogy a határon túli szellemi élet kiemelkedő alakjainak írásai is olvashatók a mostani munkában. Fejtő Ferencről már csak azért is megkülönböztetéssel kell írni, mert neki köszönhetők Szekfű könyvének előképei. 1936-ban jelent meg a Szép Szó című folyóirat Mai magyarok régi magyarokról című kötete, amely egyebek között Babits Széchenyiről, Móricz Bethlen Gáborról szóló tanulmányát közölte. Szenzációja azonban József Attila A Dunánál című verse volt, amelyet a költő Fejtő ösztönzésére írt. E munka folytatódott a Mi a magyar most? című, 1937-ben megjelent kötettel, amelynek gondolata ugyancsak Fejtőtől származott. A könyv címében feltett kérdésre a tizenhat írás egyikének szerzője, Ignotus Pál Illyéssel egybehangzóan így válaszolt: „A magyar most is, mint ötven évvel ezelőtt, részben „úriember”, részben „nép”.” A kötet élére József Attila Fejtő kérésére írt verset. A Hazám című szonettciklust, amelyben az Ignotuséhoz hasonló a társadalomkép: „Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény.” Fejtő mostani, Régi és mai magyarok című esszéjében az egykori vitákat ma is időszerűnek ítéli. „Nyugati értelemben nincs polgári Magyarország” – summázza véleményét.
Grendel Lajos Magyar traumák – magyar téveszmék című esszéjében a mai magyar közgondolkodás egyik alapvető problémájának minősíti az 1918-as forradalom emlékének meghamisítását. „Az őszirózsás forradalom ma sem piros betűs ünnepe a nemzetnek. A közvélemény többségében ma is ellentmondásos, csaknem negatív a megítélése. Ez azért tűnik paradox helyzetnek, mert a mai, demokratikus Magyarországnak mind a jogrendjét, mind a politikai szisztémáját tekintve, de facto több köze van hozzá, mint az őszirózsás forradalom előtti és utáni monarchikus Magyarországhoz… A mai, demokratikus Magyarország eszmei elődeit-gyökereit a dualista vagy a Horthy-Magyarország prominenseiben keresni blaszfémia és történelmi perverzió. A mai Magyarország lehet Kossuth és Petőfi örököse, de nem lehet Tisza Istváné. Lehet Ady és Károlyi örököse, de nem lehet Horthy Miklósé. Nem lehet kifelé demokratának lenni, befelé pedig antidemokratának.”
Végel László Magyar labirintus című esszéjében szülőföldje, a Vajdaság kálváriáját írja meg. Az író szerint a titói Jugoszláviában történt meg először, hogy a délvidéki magyarság a saját nemzeti programját kezdte megfogalmazni, s ezzel belépett a modernizáció folyamatába. „A balkáni háborúk kitörése után ez a folyamat megszakadt… A délvidéki magyarok belekényszerültek a hagyományos magyarságfelfogásba, ugyanúgy, mint a trianoni békekötés után. A felsőbb rétegek, a nemzeti szónokok a szülőföldön maradásra ösztökéltek – legtöbbször azok, akik éppen időben távoztak. Nem véletlen, hogy a délvidéki magyarság körében nem ekkor, a kilátástalanság mélypontján, vagyis a kilencvenes évek első felében jelentkezett a kettős állampolgárság igénylésének gondolata. Nem akkor, amikor az áttelepülés a legnagyobb méreteket öltötte, hanem jóval később, miután a több mint egy évtizeden át pauperizálódott kisebbségi tömegek belső tartalékforrásai végképp kimerültek, és kénytelenek voltak szembenézni a végső egzisztenciális kérdésekkel.”
Kányádi Sándor Otthonról hozott magyarság című, Mezítlábas jegyzeteknek minősített írásában egy az 1983-as reménytelenségben született szonettjét idézi fel: „vajon ha koppány úr a győztes / fölnégyeltette volna-e / vajkot ki ha magyari nőt vesz / asszonyául s nem hozza be / európát pannóniába / irtva már-már nyelvet is / nem hittünk-e vajon hiába / ha bennünk az isten se hisz / ha folyton folyvást önerőből / kell újra s újra kezdenünk / ha minden áldozat kevés / vajon ha istván visszahőköl / akkor is fölfeszíttetünk / vagy mégis volna küldetés”.
Végezetül a most nem idézett szerzők névsora, s nem csupán az illendőség kedvéért. Hanem mert az is látleletnek tetszik a mai magyar labirintusról. Voltak ugyanis, akik – hogy kik, az maradjon a szerkesztők titka – különféle okokra hivatkozva nem vállalták a kötetben való szereplést. Pedig nem akármilyen névsorból maradtak ki. Az eddig említetteken kívül a könyv szerzői: Andrásfalvy Bertalan, Bálint Csanád, Esterházy Péter, Kornai János, Marosi Ernő, Ormos Mária, Romsics Ignác, Somfai László, Szegedi-Maszák Mihály.