Forrás: Magyar Hírlap

A „pénz nem számít”

A „pénz nem számít” formula eredetileg arra szolgál, hogy kifejezze, mindegy, mibe kerül valami, akármennyit megadok érte, mert akarom. Itt fordítva értendő: annyira fontosnak tartják, hogy ingyen is csinálják: a pénz nem számít. Ha a világnak van gyémánttengelye – nem hiszem, hogy van, de ha mégis -, az nem gyémántból van, hanem csak az emberi önzetlenség valamilyen ötvözetéből lehet. Az önzés, a harc elengedhetetlen az emberi egyedek túléléséhez, de ez nem lesz elég az emberiség túléléséhez, ahhoz bizony kell az önzetlenség is, kellenek a maguk érdekén túllátó közösségi emberek kis megváltásai.

Amikor elhatároztam, hogy „csodabogarakról”, „jó bolondokról” írok mára, összegyűjtöttem a közvetlen közelemben lévőket. Ők sem férnek ide mind. Ezért folytatnom kell a kimaradtakkal és azokkal, akiket majd keresve megtalálok.

Miért? – kérdezem Del Medico Imrét, aki évtizedek óta ír a lapoknak olvasói leveleket, javítja műveletlen újságírók baklövéseit, korrigál tévedéseket, elírásokat, hozzáfűz, kiegészít, véleményt mond, erkölcsi ficamokat gyógyít. Naponta végigolvas három-négy újságot, s ha valami szóvá tenni valót talál, mint valami szellemi Köjál-orvos, nyomban írógéphez ül, hogy „fertőtlenítsen”, s elejét vegye a hülyeség, pontatlanság, félreérthetőség, rosszindulat és erkölcstelenség tovaterjedésének. Dolgozik, társadalmilag hasznos munkát végez, és nem fogad el érte pénzt. Igaz, nem is nagyon kínálják neki. Az olvasói levélért nem jár honorárium. Persze írhatna „pénzes” szöveget is, de nem teszi. Azt mondja, ez az ő műfaja. Nem a maga kedvéért, a tények kedvéért. Kikívánkozik belőle. Meggyőződése, hogy nem szabad szó nélkül elmenni a hibák, tévedések mellett. A történelmi tények, a jog, az erkölcs, az irodalom, a tudomány becses jószágok, védeni kell őket, nem szabad hagyni, hogy rossz hírüket keltsék. A műveletlenség olyan, mint a parlagfű, irtani kell, különben föltartóztathatatlan.

Ebben biztosan igaza van, én mindenesetre azt látom, hogy a parlagfű minden irtás ellenére terjed és hódít. Amikor azt kérdem, nem sziszifuszi-e a munkája, azt feleli: nem. Az első levelét nem is újságnak írta, hanem a kerületi tanácsnak, még a hatvanas években. Az alagút Krisztinaváros felőli bejáratához buszmegállót raktak, s ő szóvá tette, hogy az ott álló fát teljesen körülbetonozták, tönkre fog menni. Amikor három hét múlva arra járt, elégedetten látta, hogy föltörték a betont a fa körül, és csináltak neki tányért.

Ágy persze nem csodálom, hogy vérszemet kapott, s azóta is rendületlenül hisz a szó és az igazság erejében, hogy miért hisz, nem tudom.

Szerényen él zuglói kétszobás lakásban, régi írógépén írja, faxon küldi a lapoknak reflexióit. A fax is onnan van, hogy megnyert egy nyelvi pályázatot, abból vette. S csak közügyekre használja.

Válogatott

helyreigazítások

Húsz-harmincezer levél az eddigi termés, rég nem számolja. Ha a múlékony szösszeneteket levesszük, akkor is marad legalább tízezer kis „lexikoncikk”, amiből össze lehetne állítani egy személyes kislexikont, amely nem a mindentudásról szólna, hanem a mi mindent nem tudásról.

Molnár Gál Péter színikritikus javasolta neki úgy tíz éve Dr. Olvasó című remeklésében, hogy adja ki leveleit Válogatott helyreigazításaim címmel. Én is biztatom, de csak legyint, az ilyesmi nem az örökkévalóságnak szól, hanem a mának. Ha megyünk, és megbotlunk, kinek jutna eszébe elővenni egy botlásellenes lexikont?

Körbenézek a kis szobában, ahol sorakoznak és egyre gyűlnek a dossziék. Felesége mosolyog, látom, nem vita tárgya köztük ez a különös szenvedély. S nem csak szenvedély. Férje, amíg dolgozott, sosem volt otthon, mióta nyugdíjban van, folyton otthon ül, különösen 1999 óta, amikor baleset érte, eltört a „jó lába”, azóta járása elnehezült, közforgalmi járművekre nem tud fölszállni, a taxi meg drága. A „rossz lába” húszéves kora óta rossz, egy felnőttkori gyermekparalízis következményeképpen, azóta bottal jár. Nem zavarja különösebben, mint Életem című letehetetlen önéletrajzában írja – ezt is saját sokszorosításában kapta meg néhány barátja -: „sosem zavart, hogy megsántultam. (…) Talleyrand is sánta volt, Rooseveltnek szintén felnőttkorban volt gyerekparalízise – minden fizikai adottságom megvolt ahhoz, hogy nagy ember lehessek (a többi nem jött össze).”

Az olvasás és a levelezés egy lakáshoz kötött ember különös, közhasznú kapcsolattartása a világgal. Dr. Del Medico Imre jogász, gazdag itáliai ősök leszármazottja, ő maga 1945-ben a Külügyminisztériumban kezdte a pályáját mint fogalmazó, 1948-ban kirúgták, évekig alig tudott elhelyezkedni, legjobb állása, hogy „bónkontrollos” lehetett a Margitszigeti Nagyszállóban, aztán, 1952-től nyugdíjazásáig a Szerzői Jogvédő Hivatal jogásza. Most 82 éves, életében rengeteg „haszontalan” dologban vett részt, sokáig alelnöke volt a budapesti városvédő egyesületnek, tagja az Anyanyelvápolók Szövetségének, és a Magyar Hírlaphoz is sok éves egyoldalú u

u „munkaviszony” köti: ingyen dolgozik nekünk. Úgy véli, „az olvasói levelező gyakran olyan konkrét anomáliát, sérelmet, mulasztást vagy egyéb jelenséget tesz szóvá, amit a hivatásos tájékoztatóknak már régen észre kellett volna venniük”.

Pirítson ránk még sokáig.

Egy kudarc gyönyörű,

befejezetlen története

Két idős pedagógus, hetven év körül. Valaha szakmájuk sztárjai voltak: Zoltai Judit a Fazekas gimnázium vezető tanára évtizedeken át, Hanga Mária ugyancsak a Fazekasban tanított, majd a hetvenes években a miniszterhelyettességig vitte. Szenvedélyes pedagógusok. Még most is használni akarnak. Egyiknek a lába fáj, a másik rosszul lát. Tréfásan kérdik egymástól, mit akarhat a sánta és a vaksi. Mit akarnak? Amit az Oktatási Minisztériumnak kéne akarnia, vagy még inkább a kormánynak, amely egyetemlegesen felelős a társadalom mentális állapotáért, az egyenlőségért vagy legalább az esélyek egyenlőségéért, s ha az sincs, valamilyen pici esélyért a boldogulásra, ami járna minden magyar állampolgárnak.

Az európai uniós tag Magyarországon több mint kilencszázezer felnőtt él, aki nem végezte el az – elvileg kötelező – nyolc általánost. Amikor idén januárban szembesültek ezzel a dermesztő számmal, elkezdtek gondolkodni. Ez így nem maradhat. Iskolát terveztek, hogy „második esélyt” teremtsenek azoknak, akik megpróbálnák befejezni az általános iskolát. Kidolgoztak egy képzési formát, amely alapján félévenként lehetne abszolválni egy-egy hiányzó évet a nyolcból. Megkeresték vele a VIII. kerületi önkormányzat alpolgármesterét, aki ugyancsak régi „fazekasos”. De nem csupán ezért fogadta jó szívvel a tervet: a kerület tervezett Magdolna-projektje éppen erről szól: a teljes rehabilitációról. Vagyis hogy nemcsak a házakat, a lakásokat kell felújítani, hanem javítani kell a bennük élő emberek életminőségén is, segíteni nekik, hogy műveltségüket is tatarozhassák.

Minden szépen indult. Több nyugdíjas pedagógus is csatlakozott volna a programhoz, matekosok, kémia szakosok, tanítók, mert kiderült, hogy a leendő tanítványok bizonyítványából nemcsak a 7-8. osztály hiányzik, hanem az 5-6. is. Itt kezdődtek a bajok. A két lelkes pedagógus ekkor szembesült azzal, hogy a nyugalomba vonulásuk óta szép csöndben megszűnt a felnőttek általános iskolai képzése, a dolgozók általános iskolái már csak a telefonkönyvben találhatók meg. (Ott se nagyon.) A jelenleg használt tankönyek között sincs egy sem, amelyik felnőttek tanítására és tanulására alkalmas lenne. És hol lehetne megtartani az órákat? Egyszóval: nincs hol, nincs miből tanítani. Ahogy mondani szokás: háttérintézmény nélkül nem megy.

Akárhol ajánlották föl önzetlen szolgálataikat, minden hivatalos szerv lelkesen fogadta az ötleteiket, aztán mindenki átpasszolta őket valaki másnak. Egyetlen ember értette a feladatot úgy, mint ők: Iványi Gábor. Akkoriban neki ígérték az egyik nyolcadik kerületi iskola épületét, s ő vállalta volna, hogy ad tantermeket, s a Wesley János iskola vizsgáztatási jogával élve végbizonyítványt is az arra érdemeseknek. Csakhogy Iványiék nem kapták meg az iskolaépületet, helyette Kőbányán juttattak nekik valamit, ahová a két idős tanárnő már nem tudna kijárni.

Úgy látszik, jót tenni is nehéz. Pedig Hanga Mária vesszőparipája, hogy missziójuk nemcsak az iskolából kimaradt és a munkába állásra eséllyel pályázóknak lenne hasznára, hanem segítene a korán nyugdíjba kényszerülő, még dolgozni vágyó tanároknak is abban, hogy művelhessék mesterségüket.

Elképesztő pazarlás és politikai dilettantizmus egy társadalomban, ha nem képes összehozni a tanításra alkalmas és a tanulásra vágyó embereket.

Öregek vagyunk ekkora vállalkozáshoz, mondja a két tanárnő, a tervekből nem lett semmi. De muszáj megcsinálni, ha kell, másnak. Jöjjenek a fiatalok, akik végig tudják vívni a csatát, amelyhez az új haditerv már megvan: egy osztályt, egyetlen befejező osztályt kell tervezni, amelyik talán nem jogosít továbbtanulásra, de megadja azokat az alapismereteket, amelyek még a végeken, a legkisebb faluban is szükségesek egy európai embernek a 21. században. Zoltai Judit nemrég egy pedagógus-összejövetelen azt kérte a fiatalabbaktól, kezdjenek hozzá, valósítsák meg azt, ami nekik nem sikerült. Nagy tapsot kapott, lelkesen rázták a kezét.

Azóta sem történt semmi.

Akit kitiltottak saját

szenvedélyéből

Amit Nagy Béla, a Fradi krónikása, száznál is több könyv írója, a klubmúzeum alapítója, lapszerkesztője csinál, annak értéke fölbecsülhetetlen. Noha nem fontos. Ha nem csinálná, nem dőlne össze a világ, csak éppen szegényesebb és unalmasabb volna. Munkájának nincs piaci értéke, csak sporttörténeti, statisztikai, erkölcsi és érzelmi értéke. Mondhatjuk azt is, hogy munkája megfizethetetlen, amit ékesen bizonyít, hogy munkáltatói nem is próbálkoznak a lehetetlennel. Mosolyogva mondja, ha semmit sem fizetnének, akkor is csinálná, mert a statisztikákat vezetni kell. Önként vállalt rabszolgaság ez. Ma már csak a múzeuma van meg neki, könyvek kiadására egyre kevesebb a pénz, és az első magyar klubújságot – melyet 1970-ben alapított – sem ő szerkeszti. Háromsoros levélben közölték vele, hogy eladták a lap kiadási jogát. Ebbe egy kicsit belehalt. A levelet – mellyel kitiltották a saját szenvedélyéből – bekereteztette, szobája falán őrzi. Papírja van róla, hogy már ingyen sem csinálhatja.

Pedig milyen szépen indult, akkor is társadalmi munkában. A kis Nagy Béla a Ferencvárosban lakott, a Fáyba járt gimnáziumba, az Üllői útra meccsre – haverjaival beugrált a kerítésen. Diákkorában kezdte gyűjteni a Fradiról szóló újságkivágásokat, 1969-ben lelkes diáktársaival kiállítást rendezett a klub hetvenedik születésnapja alkalmából. Azóta akkora archívumot rakott össze, hogy az újságírók is hozzá járnak adatokért. Állásba a klubhoz úgy került, hogy az itt játszó Liverpoolt a Mátyás pincében látta vendégül a Fradi, ahol ő pincérként dolgozott. Ott figyelt föl rá a csapatvezető: „Olyan szépen és lelkesen beszélsz, hogy ott lenne a helyed köztünk.” 1971 óta dolgozik főállásban a Fradinál, ő a legrégebbi bútordarab.

Sorsdöntő fordulat előtt áll a 106 éves klub. Nagy Béla bizakodik, jóllehet az ő kedvenc tartózkodási helye a múlt. Azok az idők, amikor még csak heti három edzés volt, és utána családokhoz mentek uzsonnára a játékosok. Ezt az otthonos érzelmi világot akarta megőrizni és átörökíteni. Erről szól a klubmúzeum, erről a könyvek hada. Arról, hogy a múlt századelőn a klubban mindenki tag lehetett, aki büntetlen előéletű volt (arisztokratikusabb egyesületeknél érettségi bizonyítvány kellett), arról, hogy Gebauer bácsi tíz évre fölajánlotta a Tompa utca sarkán álló kávéházát a Fradi-gyűlések helyéül, és hogy 1906-ban, amikor a csapat először nyert bajnokságot, a Vágóhídon kellett megtartani az ünnepi vacsorát, mert nem akartak kilépni a Franzstadt földjéről, és csak ott volt akkora terem, melyben elfért háromszáz ünneplő drukker. Arról, hogy a zöld-fehéreknél ismeretlen volt gyűlölködés, nem volt zsidózás, csak a két szomszédvár nemes küzdelme, az ünnepeken megajándékozták egymást fradisok és emtékások. Arról, hogy 1916-ban kiküldtek egy labdát a fronton lévő játékosoknak – a futball szent dolog volt -, s nem volt ráírva, ki rúghat bele, ki nem.

A Fradi Múzeumban találkozunk, amelyet húsz éve alapított, ez az első klubmúzeum, az országban nincs hasonló azóta se. A bal 5-ös bokszban beszélgetünk, melyet a tönkrement Fradi vendéglőből „mentett föl” a múzeumba, ahol éveken át ült mindennap Albert Flóriánnal és a többi focilegendával, törzsszurkolóval – újságírónak rang volt, ha odaülhetett. Sajnos Nagy Béla nem hajlandó magáról beszélni, csak a Fradiról. Nem baj. Az majdnem ugyanaz. Visz körbe: serlegek, zászlók, mezek, fényképek, tablók, egy legendás klub száz évének emlékhordozó rekvizitumai. Mutatja a fadarabot, amit levágatott annak idején a régi fatribün egyik gerendájából, mintha érezte volna, ereklye lesz belőle.

Szále László