Forrás: Népszava

Beszélgetés dr. Schweitzer József nyugalmazott főrabbival

„Ennek a könyvnek a tárgya nem a zsidó sors.

Amit ez a könyv elbeszél, az a magyar történelem. „

(Ember Mária: Hajtűkanyar)

Nyolcvan év felett már könnyű is, nehéz is visszanézni. A lényegtelenek kihullottak, ami hitemet, emberségemet érintette lerázhatatlanul megkapaszkodott bennem. Egy éves voltam, amikor édesanyám meghalt. Csak később, mások elbeszéléseiből ismerhettem meg,Apám, többé nem nősült meg. Ő fogalmazott a legszebben. Önmagát,családjához való kapcsolatát,anyám alakját is plasztikusan jellemezte. „Ha a második feleség egyszer, akár joggal, erősebben szólna rád, én azt érezném nem az édesanya szólt, de egy mostoha és ezt mindenképpen el akartam kerülni. „Egy család összetartó ereje, anyám nem ismert, de így már megfejthető alakja tisztán állt előttem. Apámat a második világháborúban hurcolták el. Az idő, amelyet még itthon megélhettem vele nem felejthető. Auschwitzból már nem jött vissza.

Veszprémben születtem, első elemistaként kerültem Budapestre. Apám még egy ideig ott maradt, a nyarakat nála töltöttem. A város történetét , szeretetét, szeretetemet emlékképek őrzik. A sétányt a ligettel,ide játszani jártunk. Ott voltam kisfiu és ez mindig nyomot hagy. A Steiner vendéglő, otthonias légkörével, ahová ebédelni jártunk. Kiváltságos hely volt az Elit kávéház, apám ide járt beszélgetni barátaival. Ott volt Kaszás bácsi és a fagylalt. Egyszer bevittem barátaimat. Kaszás bácsi kérdően nézett. Egyszerre mutattunk tucatnyian a fagylaltos pult felé. Apám majd holnap kifizeti s érvem nyomósnak tünt:Nagyon meleg van. Megkaptuk. Azóta tudom, hogy minden szülővárosban kell, hogy legyen egy Kaszás bácsi, akit megőríz az ember.

Hoffer nagyszüleim neveltek. Összesen hat gyereket, az egyik én voltam. Nagyapám volt a veszprémi főrabbi, nagyanyám maga a gondoskodás. Gyerekkoromban a családi élet benyomásai ebben a házban értek, itt, innen nézhettem körül és jegyezhettem meg a világot. A vallási élet tartalmát, ünnepeit, szépségét pontosan betartották. Láttam, rácsodálkoztam, megértettem. Hitem itt születhetett. Nagyapám Gyulai Pálnál doktorált, ő és apám ismertette meg velem a magyar irodalmat, történelmet. Jól tudták mikor kell Jókai Mórnak, Mikszáth Kálmánnak „érkeznie”.

A budapesti zsidó gimnázium,ahová jártam, szintézist igyekeztek teremteni a magyar és a zsidó kultúra között Amikor a németek lerohanták Dániát, félve néztünk tanárunkra Grünwald Ferencre, mi lesz a dán zsidókkal. Úgy „felelt Dániából”, mint mi most, ha arről beszélnénk, hogy a Blaha Lujza téren, hogyan kell átszállni a hatos villamosról a metróra. Testvére, szintén tanár ezt adta egyik érettségi tételnek:A zsidóság ,mint téma a magyar irodalomban. Amikor egy dolgozat írása közben az utcáról berepülő kő beverte az ablakot, odasétált, csendre intette az osztályt, szólt, hogy az üvegcserepek megvághatják a kezünket és egy életre szóló útravalót bízott ránk:Nem törődni vele, folytassátokAmikor a középiskolai úszóbajnokságon megnyertük a stafétát, s a lelátókról, ahol a többi iskola diákjai ültek, nem taps, de fütty szólt- 1938-ban lehetett-megint szólt, nem törődni vele,folytassátok. Elment az osztályfőnökünk. Az igazgató megkérdezte:Kire gondolnátok?A diákokhoz értő ember volt a tornatanárunk, csodáltuk is, mert olimpikon volt. Dückstein Zoltánnak hívták. Szerettük, kértük, megkaptuk. Aligha volt erre példa más iskolákban. A külvilág már beleavatkozott az életünkbe, de a zsidó gimnázium falai között még mindig építeni igyekeztek „a hidat”.

Scheiber Sándornak hívták

A rabbiképző következett. Német megszállás. Budapesten éltem végig, a Hollán utcában, majd a Vadász utca 29-ben. Ez volt az úgynevezett „üvegház”. Itt kaptuk a svájci menleveleket. Sok száz embernek itt élni is lehetett. Maradtam. 1944. december 29-én mentem be, csomagot nem vittem, feltünő lett volna, január 18-án indulhattam haza. Fürdőszoba!Másnap gyülekező a rabbiképzőben. Márciusban elkezdődött a tanítás. Az élet a megmaradtak számára újra indult. Ne tűnjön patetikusnak, ha most egy képzeletbeli főhajtással bucsúzom azoktól, akik ezt nem érhették meg.

Itt tudós emberek tanítottak, szakmailag szinte mindenkire fel lehetett nézni. Gondolkodás- módjával cselekedeteivel Scheiber Sándor maradt meg legmélyebben. Magatartása, lénye sugározta, hogy milyen egy modern rabbi. Kapcsolata híveivel, tartozása egy közösséghez, alátámasztotta azt, amit a szószékről mondott. Harmóniában élt benne a hit és az ebből táplálkozó gyakorlat. Igyekezett megértetni, hogy nem sorstragédia, ha valaki zsidónak születik. Sorstragédia azoké, akik antiszemiták, mert nem képesek felemelkedni arra a szintre, amelyet emberségnek neveznek.

1944 ősze. Egyetem. Felvesznek?Bementem a dékáni hivatalba. A hivatal vezetője antiszemita volt,de ez így egyszerű. Dührohamot kapott, ha meglátta egy rabbiképzős eltérő színű indexét. Kérdeztem. Egy udvarias ember válasza érkezett. Mi több ,bólintott. Visszamentem a társaimhoz. Gyerekek, a németek elvesztették a világháborút. Tévedtem. Ekkor indult útjára a legvadabb embertelenség. Kisvilágunk még viszonylag nyugodtnak tünt, de a „végső megoldáson”, egy nép teljes kiirtásán már nagyüzemi módszerekkel dolgoztak. Azokhoz a személyes megpróbáltatásokhoz képest ,amely százezreknek jutott osztályrészül én a szerencsésebbek közé tartoztam. Munkaszolgálatos voltam, megszöktem, bujkáltam, felszabadultam. Évek embertelen története, e néhány szó közé van elrejtve. Az én sorsom valamivel szelídebb volt. Amikor felszabadultunk, körülnéztem. Hozzátartozóimat, barátaimat, tanáraimat kerestem. Eltüntek, meghaltak. Ez mára emlékké szelidült, de amig megtaláltam helyem az újnak induló világban, a kérdések, a kapott válaszok feldolgozása rettenetes kínlódást okozott.

Egy fekete ruha, egy télikabát…

Pécs rabbit keresett. Engem ajánlottak. Harmincöt év hűsége köt a városhoz. Szeretetreméltó hitközséggel találkoztam. . Kérdezték mire van szükségem. . Egy fekete ruha, egy télikabát, lakás néhány butorral. Barátokat találtam. . „Őríztem” a várost. Az áhitatott keltő székesegyházat,a gyönyörű és szerencsére épségben maradt zsinagógát, a Dóm teret, Idrisz Baba türbéjét, a Széchenyi téren sétáló embereket, rohangáló kisgyerekeket. Befogadtam az egyre modernebb épületeket éppen úgy, mint ahogy Pécs zsidó közösségét. Segítettem, segítettek felépíteni a teljesen tönkrement hitközséget. Ott voltunk , akik megéltük a mélységet (elképzelhetetlen,aligha feldolgozható embertelenség) ,és eljutottunk egy új zsidó történelmi „magasságig”. Megtudtuk, hogy nincs lehetetlen a zsidó üldözésben, mert ép ésszel nem lehetett elképzelni, hogy a magyar állam magyar állampolgárokat kiszolgáltat halálos ellenségeinek. Megtörtént. Megtörtént, ami hihetetlennek tünt. Megtörtént, hogy utána mégis volt zsidóság. Ott voltam az áldozatnál és ott lehettem mint az újjászületés egyik szerény részvevője. Ha bemegyek a zsinagógába kitörölhetetlenűl emlékszem arra, hogy ki hol ült. Arcokat látok, hangokat hallok. Képek jönnek elő. Egyikük a rámpán áll zavarodottan. Másiknak az alakja rémlík fel, ahogy a krematórium felé tart, vagy egy folyópartján, az érthetetlenűl halk lövésre vár. Elképzelek valakit, a gázkamra előterében ruhátlanul, és józan vagy elborult aggyal, de érti, hogy mi fog történni vele. A történelem különböző országokban kihalásra itélte a zsidóságot. Több nemzedék elveszett. ,a zsinagógából butorraktár lett. Gondolt akkor valaki arra, hogy a templom újjáépül, megmarad a hitközség és megtelnek a padsorok?A könyörtelenség pesszimizmusán a hit optimizmusa diadalmaskodott.

A kirakatperek folyamatossága

A zsidókérdés közel kétezer éves , vagy még régebbi. A koncepciós perek közel kétezer éve folynak. A kirakatper, irracionalitása ellenére állandó. Okát több könyvtárnyi irodalom igyekszik megfejteni. Válasz nincs. Egyes csoportok igaztalannak érzik a világot, bűnbakot kerestek és rátaláltak a zsidóságra . Van, aki az antiszemitizmust a befogadó ország és a zsidók, vagy a keresztények és a zsidók viszonyával magyarázza. A kezdetek kezdetének zsidóellenes terrorja szinte folyamatossá válik. A kútmérgezésektől, az emberáldozatokon át, a vérvádig. Egészen „máig” s ez a felfoghatatlan „végső megoldásban” érte el a csúcspontját. Bontsuk ezt le a mindennapokra. Tessék megnézni egy labdarugó mérkőzést. Senkinek az élete nem függ attól, hogy egy gól ide vagy oda. Mégis. A szurkoló frusztrált mert támadás érte főnöke, riválisa, valamelyik családtagja részéről. „Társadalmi földrengés” a stadionokban. A zsidó vagyont nem, a földbirtokosét természetesnek találták. Agresszió, elfogultság, irigység. Vagy néhány érthetetlen torz okkal magyarázható részlet. Volt aki elvitte az elhurcolt zsidó gyerekek ruháit. Volt, aki a röntgen gépet vitte el ,az órákkal azelött elhagyott rendelőből és dolgozott a halálba vitt kollega műszereivel. Veres Márton pécsi levéltáros elmondta, hogy amikor a gettóból elszállították a zsidókat, megrohanták azt,és- tessék képletesen érteni-elvittek női pongyolákat olyanok, akiknek tucatnyi volt otthon. És amit a nyomorultak nem tudtak magukkal vinni. Beköltöztek a lakásukba. Ha az illető mégis hazatért , látta, hogy más lakik a lakásában…Milyen nyomot hagyott „abban” és milyen indulatokat váltott ki „ebben?” Kevesen voltak, de mégis voltak, olyanok, akik nem számolva a következményekkel,erkölcsük útmutatása szerint cselekedtekMindkét debreceni polgármester lemondott. A szekszárdi polgármester közölte, hogy ő nem csinál gettót. Szendi Károly a főváros polgármestere a németek bejövetele után lemondott, de rögtön jelentkezett Dorogi Farkas Ákos a posztra. Alapi Gáspár komáromi polgármester felszállt arra a vonatra, amely az „utasait” a halál felé vitte.

A zsidó állam, Izrael megteremtése, ez volt az egyik, talán legkézenfekvőbb gondolat. Szétszórtan élő csoportok egyesítése, akik hozták magukkal kulturájukat, szokásaikat. Ideológiája éppen ezért támadható volt, tehát támadták, a történelem ár-apályának szabályai szerint. Asszimiláció. A befogadó állam értelmes, józan, humánus kompromisszuma. Ha ez a zsidóság és a kereszténység jobb együttélése érdekében történt és az akkori zsidók úgy érezhették, hogy ők magyarok és zsidók egyaránt, akkor ez érthető, tisztességes. Színjátszás? Nem. Az életveszély más. Mindent felold. Senkitől sem lehet kívánni, hogy mártir legyen. Egyébként hiszem, hogy az asszimiláció nem a zsidókon bukik meg. Ha „törés” jelentkezett, nem rajtunk múlt. Akiket mi a magyarság megtestesítőinek gondolunk, az Deák Ferenc, Arany János, Babits Mihály. De ez soha nem hozható közös nevezőre Szálasi Ferenc, Imrédy Béla, Bárdossy László magyarságnak nevezett magyarságával. Differenciálni kell. Milotay Istvánnal nem érthetjük meg egymás magyarságát. Pethő Sándorral igen. Benne is dolgozott bizonyos fokig az antiszemitizmus, de az embertelen időkben a Magyar Nemzet empatikus, szolidáris lap volt. Ellentétben a maival, amelyik viseli a nevet, de elfeledte szellemét.

A zsidókérdés elpusztíthatatlan, a zsidóság is, mondja Heller Ágnes, akit tisztelek és azonosulok gondolatával. Azt is hiszem, hogy a holokausztnak nem volt oka, ha volt az az évszázadok történéseinek folyamatában keresendő. Ez az idő volt maga az előzmény. Utóélete is volt. Az emberek nem akarják viszontlátni gyengeségük, bűnösségük tanuit. Az utóélet egyik láncszeme, hogy a zsidók közül többen kommunisták lettek. Ki félelemből, ki védekezésből, ki gyülöletből, ki hitből. Mindegyik magyarázható. A második világháború után a poklokat megjárt magyar zsidóságtól objektivitást számonkérni képtelenség. A sebek nem tűntek el, csak elfedték azokat.

Vannak a meggyőzhetetlenek: egy amnéziás tanár, egy megtévesztett szülő, közösség sulykolta beléjük. Nem vagy rosszul tudnak valamit, ellentétét a tényeknek, de nem javitja ki senki. Villamos. Három suhanc egy idős asszonyt molesztált:Na, nyanya, hogy sikerült Auschwitzot megúszni? És a kocsiban ülők nem mozdulnak. Érvként használják a Don kanyarnál meghalt magyar katonákat. Azt, hogy a gázkamrában rövidebb ideig tartott a haláltusa, mint a napokig tartó fagyhalál az orosz télben. Abszurditását felejtik. A katonák megszállni mentek egy idegen országot, vagy vitték oda őket, míg az unokáknak, egy otthoni udvarban kellett volna hintázni, a nagymamáknak egy karosszékben üldögélniök, meg-meg igazítva szemüvegeiket, melyeke – e helyett- több tízezer kupacba dobált szemüveggel együtt (felfogható ez a kép?) a koncentrációs tábor raktárában találtak meg gázba küldött tulajdonosaik nélkül. A bocsánatkérésről nem tudok beszélni. Ezt azoknak kell tudniok, akikre ez morális kötelességként hárul. A velem szemben elkövetett igazságtalanságokról eldönthetem, megbocsátok-e vagy sem. A meggyilkoltak nevében nem szólhatok. Hiszem, nem lehet kijelenteni, hogy a mostani nemzedék kérjen bocsánatot olyan dolgokért, amelyek akkor történtek, amikor ő még nem is élt. Az utódok arra törekedhetnek,hogy őszinte, meg nem zavarható párbeszéd folyjon, hogy a még fennálló ellentétek elsimuljanak. Elsimulhatnak?

Ami az állandóságból megérintett

A család nagyon fontos. A feleségemet Pécsett ismertem meg. Tanítványom volt. Szép volt? Okos? Nem fogalmaznám meg külön-külön. A személyisége vonzott. „Elraboltam” az egyetemtől. Nyitott volt a házunk barátok, tanítványok számára,beszélgetni,kérdezni. A feleségem a szeretetházba járt az idősekhez. Ő vett körül minket. Gondolja meg, egy papnak mindig tiszta ruha kell és számtalan fehér ing,A lányom férjnél van, fordító. Okos, gyakorlati ember. A fiam tudós tipus, elméleti jogász. Lektorálja a könyveimet. Ők ketten a legkiméletlenebb kritikusaim. Az unokák? Maga a csoda. Ha definiálni kellene a harmóniát, nem szólnék egy szót sem, csak a családomra mutatnék.

Élvezet , egy jó könyvvel, íróval találkozom. Márai Sándor, aki majdnem mindent tudott a világról és életét mégis egy rettenetes önvallomással fejezte be, öngyilkos lett. Szívesen gondoltam végig,persze vitatkozva, mert nem volt mindig „kedves velünk” Németh László eszmefuttatásait. Szerb Antal, Szabó Lőrinc. A versek. Radnóti Miklós költészete mindent elmondott, amit tudni kell, lehet. Sorsa megrendített. A zenében Beethoven, de ő inkább a feleségemé.

A természetet szeretem. Már húsz éve, hogy Balatonbogláron töltjük a nyarat. Szeretnivaló séták a parton. Vagy a kert. Könyv, kávé. A színét változtató víztükör, néhány felhő odafenn. Körülöttem, bennem minden nyugodt. A tó, az ég tükrözi vissza, bizonytalan emlékezetem segítségével a múltat, jelzi a jelent. Mindkét irányba sokat nézek.

Az elmúlás gondolata. A természet őszinte választ ad erre. Az ember?Sok százat búcsuztattam, ilyenkor szükségszerűen foglalkoztam vele, de úgy gondolom, mindenkit csak akkor érint meg igazán, amikor szeretteiről vagy önmagáról van szó. Ha ránézek a családomra, hozzátartozóimra, unokáimra, tudom, hogy el kell majd fogadnom, de – sok tragédiát, örömet értem meg-,azt is tudom, hogy, amit itt fogok hagyni nagyon fogom sajnálni.

Van ami bánt. Nyugdíjazásom után a hitközség felajánlotta ezt a helységet, ahol most dolgozom. Kaptam hozzá egy empatikus, igen jó humorérzékkel megáldott titkárnőt, aki elnézi gyengéimet. Utódom ki akart üldözni innen. A válasz: Ha a Schweitzer nem akar kimenni ,marad. Maradtam.

A díjak nem életbevágóak, de lényegesek. Munkám megbecsülése. Többek között a Széchenyi díj, Pázmány Péter díj, Schreiber Sándor díj. Budapest díszpolgára vagyok. Most kaptam meg a Prima Primisszima díj Prima fokozatát. Öröm.

* * *

Auschwitz után minden kérdőjellé változott. A legracionálisabb választ, ha létezik válasz, egy német rabbi adta. „Ha megbántottságunkban, sértettségünkben felhagyunk a zsidó életformával, gondolkodással, a templommal, akkor, ami Hitler után megmaradt Európában, mi tennénk tönkre”. Vagy idézném Max Weber kíváló német szociológust, aki ezt mondta:”Annak,aki a lehetségest akarja időnként, a lehetetlenre kell törekednie”.

Mivégre vagyunk?Erről beszéltem. Egy középkori imádságból idéznék. ” Járjunk az egyenes emberek útján és a Te szemedben jónak itélt cselekedetekkel cselekedjünk. ” Ezen az úton kiséreltem meg járni. Ha sikerült , akkor rend van bennem.

László György