Forrás: Népszava

Beszélgetés dr. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal

„Magadért, magadnak teremtettél meg

minket Istenünk és nyugtalan a mi szí-

vünk , amíg benned a nyugalmat nem

találja”.

(Szent Ágoston)

Katona voltam,Baján. Kirendeltek a konyha takarítására. A szakács, nagy darab gyerek, a tűzhelynél tett-vett, én meg lelkiismeretesen mosom fel a konyhát. A csendet csak a munkánkból eredő zajok zavarták meg. Majd egy abszurd dráma attraktív párbeszéde következett. Te pap vagy? Én még messze voltam ettől, de ráhagytam. Nem nősülhetsz meg? -faggatott az őszinte részvét. Megnősülhetek. Hogyhogy? Tudod, az embernek különbséget kell tudni tenni, hogy valamit tiltanak, vagy szabadon választ. Értetlenkedve néz. De piálni csak piálsz? Ördögöd van, nem piálok. Szép lassan végigmentünk az élet örömein. Ágy zárta kérdéseit: Hát akkor te minek élsz? Én így: Hogy olyanok mint te eltűnődjenek, hogy valami más is van. Ez a párbeszéd és még néhány személyes tapasztalat nagy tanulság volt. „Bevezető” lelkipásztori gyakorlat. Hogyan lehet az életről „másképp” gondolkodni, hogyan kell emberekkel párbeszédet kezdeni. Kinyitni a másikat , magam. A „kapu” ha lassan is, de kinyílt. Át kellett lépni a küszöböt. Tettem. 23-24 éves voltam.

Utam Pannonhalmáig

1946-ban születtem Sopronban. Vallásos, katolikus nevelést kaptam. Három éves voltam, amikor szüleim elváltak, innen kezdve két család nevelt. Édesanyám, 1952-öt írunk, beíratott hittanra, de ez csak néhány hónapig tarthatott. Utána titokban jártam plébániai hitoktatásra. Édesanyám gyári munkásnőként dolgozott. Egyszer takarítás közben kizuhant az ablakon, gipszágy hónapokig. Könyvtáros lett a városi könyvtárban. Szerette. Az ötvenes évek elején a kor „kettős kötésében” éltem. Az iskolában semmit sem mondhattam arról, amit otthon beszéltünk. Megzavart volna?Nem. Mára elhomályosult gyermekkori élmények, de a plébániai hittan jó érzései megmaradtak. Nem vettem észre magamon, hogy azt teszem ami kötelező. Szelíd partizán alkat lennék?

Csodálatos nagymamám volt, meghatározó egyénisége életemnek. Első gimnazista voltam. Nagymamám munkába ment én kerékpároztam haza. A sarkon összefutottunk. Rámnézett, (átható kék szemei voltak). Feleltél valamiből?Nem. Ne füllents. Töredelmesen bevallottam, hogy matematikából egyest kaptam. Nem baj fiam, majd kijavítod. Furdalt a kíváncsiság, nagyon bensőséges ,jó kapcsolatban voltunk, honnan tudtad?Ismerlek fiam, láttam a szemedben a szomorúságot. Eligazított. Én is körül szoktam nézni, látom az embereket, és akármilyen nagy hangja valakinek, teátrális a megjelenése, az ember a tekintetéből látja a lelkét. Érzékenység, tapasztalat.

Gyerekkoromtól kezdve „város élményem” van. Erős kötődés Sopronhoz. Az egymást nem zavaró hagyományok, a város konzervatív, klasszikus, helyenként mai jellege. A templomok égre néző tornyaikkal. A város és a dombokon lassú igyekezettel felfelé igyekvő természet meghitt szimbiózisa. Ha egy jelzőre lenne szükségem a városról, akkor a biztonság szó a legerősebb, amit emlékezetem előhív. Két éve Jeruzsálem lépett be meghatározó városaim sorába. A világban a helyét kereső, minden embertelenséget túlélő zsidó nép találta meg régi-mai szent városát. A hagyományok, a modernség, az ókor kövei, a XX. század építészeti anyagai és a hit nyújtotta ki kezét egymás felé.

A kronológiai rend kedvéért. Már az óvodában is dicsekedhettem nagy barátságokkal. A középiskolában baráti kör. Szükséges, jó. Személyes, meghitt barátság fűzött Soós Péterhez. Nyitott volt, kiváncsi. Megemlítendő, mert ma is „belép” olykor, bár nem él.

Tanítók,tanárok?Hatás? Példaként. Tassy néni, Fini néni, Bodnár Éva. A középiskolában Bognár Ferenc, az osztályfőnököm. Az egyetemen Székely György előadásai a bencésekről. Felszabadított még meglévő görcseimtől. Mindegyikük nyomot hagyott bennem, épített, mutatta az utat.

Bencés szerzetes akartam lenni. Felháborodás otthon, kivűl. A makacsságot erősítette bennem egy iskolai tábor néhány felszínes tanára( tudtam, hogy másnak kell lennem), egy rendtársam újmiséje. Az első a szerzetesség mellett érvelt, a másik megerősítette ezt. 1964, Pannonhalma. Belső szabadság, függetlenség. Otthont, biztonságot nyújtott. Az lehettem, ami lenni szerettem volna, keresztény.

1956 mesélt élménye, majd 1968 már érzékelhető tapasztalataBehívó. A biztonság helyett a teljes védtelenség, a közösség helyett magány. Egyedül voltam. Csak istenre hagyatkozhattam. Leszerelésem után a bölcsészkar. Befogadtak. Amit ekkor az életben általában tapasztaltam, az nem ellenségeskedés volt, inkább a közöny és az értetlenség. De védett voltam a hitemtől.

Isten valósága

18 éves koromban, ekkor az ember még nagyon tapasztalatlan, nagyon gyermek, tudva ezt, mégis így fogalmaztam, amikor a szerzetesi élet mellett döntöttem: Nincs ember, aki a vágyaimat, szeretetvágyamat be tudná teljesíteni. Ezért a legnagyobbra törekszem. Életünk során, de főleg „alkonyatkor” egyetlen probléma az ember számára: Hol találom meg az én Istenem?. Csak saját tapasztalatomra tudok hagyatkozniEzen a területen mozgok több-kevesebb biztonsággal és bár döntésemet fiatalon hoztam meg, abból indulok ki, hogy bizonyos dolgokat nem tehetek meg, ezért arra koncentráltam, koncentrálok, hogy mit nyerhetek .

Szeretném megfogalmazni, hogy mit jelent Pannonhalma, az, hogy bencés szerzetes, az, hogy mi is valójában a kolostor. Az emberek olvasmányaik, filmek alapján tudnak valamit minderről, de ezek mozaikok, az összkép külsődleges. Torzó az egész helyett. Hivatásunk jelentős része ennek megváltoztatása, egy hit keresése. Az úton, az út végén választ igyekszünk adni az Isten, mások és magunk igaz szeretetére. A bencés szerzetes figyel, megtalálja, megtalálni véli a dolgok lényegét és közli azt. Erről értesít. Tovább…A legfontosabb, hogy a kolostorba belépő valóban Istent keresi-e. Hogy megvan-e benne a keresés vágya. Ha eljut Isten megismeréséig, egy láthatatlan, mégis mindenhol jelenlevőre, és ezt felismerve, újra és újra tolmácsolja kérdéseit és az ezekre kapott válaszait, akkor elmondhatja, hogy célját megtalálta. Tapasztalatom, hogy azok mellett éreztem magam biztonságban, akik értették, hogyan kell kimutatni, megértetni a szeretetet . A gondolat, a szó, ami Istentől ered s egy közvetítőn át eljut hozzám. Aztán már csak Istennel állok szemben. Ideális kommunikáció. ,mondaná a ma embere. Ágy van, ez a folyamat megy végbe, ennek kell, kellene történnie, mondom én.

Isten megismeréséhez vezető vallásos út? Szavának meghallgatása, megértése? Az egyház rendelkezésemre bocsátja (Ószövetség, Újszövetség és sok másféle forma), mindazt, ami megkönnyíti az utam, de fontossága nem elsősorban a rituáléból fakad. Az ember lelkének, testének együttes befogadókészségén múlik, hogy mit érzékel. Megfogalmazza a mindennapok örömeit, vergődéseit, önmaga és mások megoldatlan kérdéseit, vágyait. Azt próbálom megfogalmazni, hogyan tud az ember érthetően választ kapni arra, hogy élete minősége elviselhető, mi több örömteli legyen. A legfontosabbnak nem azt tartom, hogy köztünk álljon egy közvetítő, hanem egy-egy ember eljusson oda, hogy alapállása legyen olyan, hogy megértse, befogadni és használni” tudja a „választ”. Istenről úgy beszélünk, hogy emberi fogalmakat használunk. Nagy terheket rak ránk. Földi tapasztalataink ezt diktálják, de tudnunk kell, hogy ezek nem alkalmazhatók rá, mert mindig létezett, létezni fog. is létezett, Öröm, hűség, fájdalom. Néhány szó. Fogalmilag megközelíthetőek, a valóságban megfoghatatlanok, mégis megéljük. Örömtelien vagy szenvedéssel. Ugyanígy vagyunk Isten valóságával is. Örömmel, vagy fájdalommal megélhetjük távolságát, vagy hallgatását, közelségét. Nem kell túlbonyolítani a dolgot. Mindehhez még szertartások sem kellenek. Nagyon sokan részesei voltak ennek. A trauma valós. A biztonság, a belső kapcsolat Istennel megszakad. Valami eltört. Auschwitz után a zsidóság ezt, fájdalommal meg is fogalmazta. Azt gondolom, hogy nem csupán a zsidóságnak, de a keresztény hívőknek is nagyon takarékoskodni kell a szavaival, ez nem mennyiségi kérdés, nem inflálódhat, mit mond Istenről. Nehéz.

Kérdések, válaszok

A kérdező ember kérdez. Mit csinál a férfi, a nő, aki párkapcsolatra lett teremtve és megajándékozták a vággyal, szerelemmel. Ezt válaszolom. Amikor Jézus magához hívja a tanítványokat, nem azt mondja, hogy ezt vagy nem tehetik meg, hanem valami olyasmit mutat, amit az ember örömmel vállal. Ha ezt tudatosan éli meg, sok érzés elveszti intenzitását és más léphet a helyébe. Sok függ a közösségtől, amelyben él. Magánya megszűnik. . Ha a motiváció , a cél, ami előtte van, erős, akkor vágyai határon belül tarthatók. Attól, ha az ember szerzetes nem lesz „semleges”. Ha ezt az érzést nem képes legyőzni, de egyszeri, van bűnbánati útja. Ha meghaladja az erejét, egyetlen becsületes utat tudok, a szerzetesi életet abba kell hagyni. Legyünk most nagyon földhöz ragadtak. Mindannyian törékenyek vagyunk. Ha válszúthoz érkezünk, felelnünk kell. El kell tudni dönteni, hogy ki (mi) az, ami nélkül nem tudok élni. Az ember tud válaszolni erre a kérdésre. Nem a külsőségekre gondolok. Belülről képes rá. Képes akár a sorsát meghatározó kérdésekre is választ adni.

A kérdező ember kérdez. Néhai II. János Pál pápáról,cselekedeteiről, a Holokausztról. ő a Ezt válaszolom. II. János Pál elment Auschwitzba és a legsúlyosabb szavakat mondta ki. Itt térdepelek a Golgotán. Térdepelni?Ez az egyetlen és a legtöbb, mondta Pilinszky János. Én is így gondolom. Azt mondom a parancsolatok közt ott van, ne ölj, mégis megteszik Erkölcsünk van, tartásunk hozzá de ebből nem következik, hogy ezeket meg is tudjuk tartani Az sem következik belőle, hogy el kell vetni, mert ha ezt tesszük, még a kapaszkodónk is eltűnik. Holokauszt. Tudjuk, hogy az emberek mindig irtották egymást. Aztán megérkezett a XX. század és egy egész népet nem azért akartak kiirtani, mert „ilyen vagy olyan”, hanem mert azok, akik. II. János Pál erre válaszolt.

A kérdező ember kérdez. Az abortuszról, az eutanáziáról, a morálisan nehezen megítélhető helyzetekről. Ezt válaszolom. Amikor egyházról, istenről beszélünk, mindig az életről beszélünk. Az élet védelméről, ápolásáról. Az egyház olyan a népek között, mint egy nemzetek fölé emelt jel, amely után lehet igazodni. Mint anya, aki neveli, tanítja gyermekét. Azt gondolom, hogy mindent nem lehet rábízni a gyermekre, a gyermeki lelkiismeretre, megtévesztheti a szabadság nehezen felmérhető súlya. Amikor az egyház az isteni hagyományra, parancsra az életet védi ,abortusz ellenes. Az életet védi, amikor az eutanázia ellen foglal állást, vagy amikor tiltja a kondom használatát. . Azt az egyetemes szándékot kell nézni, hogy az életet védi. Ez még akkor is így van, ha egyes esetekben el kell térni ettől. Itt fel lehet tenni azt a kérdést, hogy mikor, meddig kell engedelmeskedni, mikor lehet, kell nemet mondani. Azt gondolom, hogy lehetnek olyan kiélezett helyzetek, amikor egy „nem”, vagy emberhez méltó halál mellett kell döntenünk. Nem szabad megengedni azt, hogy a rossz példa tömegeket csúsztasson szakadékba. Ilyenkor tudni kell, hogy a szabadosság mérhetetlen szenvedést, pusztítást okozhat. Ha Jézus megalkuvó lett volna, nem biztos, hogy meg kellett volna halnia. Általában kell feltenni a kérdést. Nehéz a válasz az egyház számára. Egyes élethelyzetekre, magatartásformákra ki lehet mondani az általános igazságot, de, ezt hiszem, meg kell vizsgálni egyenként, hogy miről van szó. Az ember viselkedése, különösen, ha a történelem vad viharokat produkál , sokféle feleletet adhat a feltett kérdésekre. Erős belső tartás, elvekhez való ragaszkodás, de mindez „felülírható”. Cáfolhatja, akár az egyén fizikai kiszolgáltatottsága, miközben tudja, hogy elvei, eszméi vannak, de fizikuma nem engedi végrehajtani belső parancsait.

Milyen vagyok?

Kerülni igyekszem a konfliktusokat, próbálom feloldani. Ha túl nehéz, igyekszem elemezni, feltárni ,eredetét megmagyarázni. Ha erkölcsileg lehetséges, kompromisszumot kötök. Létezni kell és kapcsolatot teremteni. Segíteni. Nem csupán a katolikusoknak, de más felebarátaimnak, akikkel a sors összehoz és szükségük van rám.

Hajlandó vagyok bocsánatot kérni. Kemény, indulatos akkor vagyok, amikor alapelvekről van szó. Ha alaptalanul megvádolnak. Ha felszínesen érvelnek. Fel tudom dolgozni, de ha az álnokság megérint, nem feltétlenül szakítom meg a diplomáciai kapcsolatot, de a belső rolót lehúzom.

Vannak, akik nehezen viselnek el. Van, akik szerint megosztó vagyok. Igyekszem megfejteni, hogy egy ilyen ember mint én, miért kellemetlen. Miért haragszik rám ? Talán, mert „látom őt”. Nem veszekszem. Csak „látom” és kerülöm. Magatartásomat többen gyengeségnek vélik. Nem az. De én is törékeny vagyok. Szenvedek olykor, olykor sírok, bár az arcomon ez nem mindig vehető észreAmiből kiindulok az a szeretet, a megértés.

Fontos számomra a zene. A harmóniát, a szépséget keresem. Mozart,Liszt. Szeretek énekelni. Szeretem a liturgiát. Szervesen beépült az életembe. Létszükséglet. Romantikus vagyok mint a gyerekek. Irodalom?Jókai Mór, Mikszáth Kálmán. Természetesen kér helyet ebben a névsorban József Attila. Rendkivüli módon tisztelem ezt a tiszta Gyermeket. Magam helyett Pilinszky Jánost idézném. „Sorsa a legkülönbekével volt rokon:Hölderlinével, Kaffkáéval, Jézuséval. Hogy mi volt benne jézusi?A tisztasága, szelíd ereje, amely nem tűrte a kompromisszumot…” Ahol képes vagyok elfelejteni a világot, az a történelem. Olvasom, gyűjtöm. Szenvedély. A természet?A kolostor, melyhez erősen kötődöm, megnyugtató választ ad erre. A természet határán van, közel az éghez. Együtt tudok élni a tavasszal, örülök a lehulló hónak, szenvedek a november szürkeségétől.

Szeretem az ünnepeket. Az ünnep valahol az extázis ideje. Kilépni, kinyílni, ünnepelni csodálatos. Karácsony. Meghittség. Összeköt. Az igazi a húsvét. Az ember átélheti a világ teremtését. Az emberi élet teremtését. Az egyház vágyainkat ünnepelteti velűnk. Tudasítja, hogy Isten a válasz az emberek kérdéseire. Arra kell készülnünk, hogy az ajándékot be kell fogadni és ha az a szívünkben van, akkor mi is tudunk másoknak adni.

Halál? Egy hatalmas ráhagyatkozás van bennem. Ahogy mondani szoktam: Nagy mennyei honvággyal élek. Megcsodálom az Isten teremtette világot, szeretem az embereket ragaszkodom hozzájuk. Tudom, hogy egyszer el kell búcsúznom ettől, de azt is tudom, hogy ez messze nem a teljesség. Ha ez ilyen szép, milyen lehet a tökéletes. Azt gondolom, hogy ebben a földi hazában mindenből van egy kicsi, de ez csupán „előszobája”annak, aminek lennie kell.

Mivégre vagyunk?

A személyes kapcsolatok luxusára. Találkozásra, szeretetre, felelősségre, szabadságra, életünk értelmének megtalálására. Ehhez a 61. -ik zsoltárból idéznék: Erősségem az Isten. Végszóként elmesélnék egy történetet. Robert Fulghum írt egy remek kis könyvet „Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes” címmel. A végén egy csodálatos gondolat. A kereszténység jelenléte a világban, valahol ebbe az irányba kell, hogy hasson.

„Él valaki a földön. , aki hosszú ideje nem hagy nyugtot nekem. Nem is ismer engem, de folyton beleüti az orrát a dolgomba. Nagyon kevés bennünk a közös. Az illető idősebb nő, albán, Jugoszláviában nőtt fel, római katolikus apáca, nagy szegénységben élt Indiában. Ha hallom a nevét, nyilatkozatait, meglátom a képét az újságban , mindig ideges leszek. De a képe mégis kinn van a dolgozószobámban. Az a kép, ahol Teréz anyának átadják a Nobel díjat . Egy alacsony hajlott hátú, fakókék szárit és kopottas sarut viselő asszony áll ott. Király adta át neki. Nincs az övéhez fogható gazdagság, mert az övé legyőzhetetlen fegyver a világ bajai ellen, a szerető szív, és övé az élet örök kincse az együtt érző lélek. Ahhoz, hogy keresztül törjünk a részvétlen cinizmus falán, hogy egyedül a meg nem alkuvó szeretet fegyverét vegyük kezünkbe, hogy hihetővé tegyük az emberiség sebei gyógyításának képességét, hogy napi valósággá változtassuk az irgalmas szamaritánus történetét, hogy olyan igazi életet éljünk, amely Calcutta mellékutcáiból sugárzik, olyan bátorság és hit szükséges, amelynek létezését nem vallhatjuk be önmagunknak, de amely nélkül élnünk nem lehet. Teréz anya odanyomakodott az emelvényhez és a konferencia elméleti jellegét pillanatok alatt cselekvésre való felszólításra változtatta át. Határozott hangon kijelentette az elbűvölt közönségnek: Nagy dolgokat nem tudunk véghez vinni, csak kis dolgokat nagy szeretettel. „

László György