Forrás: Népszava

Remények és valóság a rácsok mögött

Zárás! – csattan a kiáltás a Fővárosi Bíróság épületében található (a Nagy

Ignác utcából nyíló) börtön harmadik emeletén. Bízik László lelkésszel

behúzódunk a kápolnába. Csörren a rácsos kapuban a kulcs, nehéz léptek alatt

döng a fém kerengő, a trepni. Különlegesen veszélyes rabot kísérnek, aki

nem találkozhat senkivel.

Hiába tekint ránk a falról Krisztus, hiába idézi elénk a megváltás reményét

a feszület, a kápolna levegőjét átjárja a súlyos illat, amit sehol máshol

nem érezhetünk, máshonnan nem viszünk magunkkal a ruhánkban. Ez a

börtönszag. Még csak néhány órája ismerkedünk a rácsok, zárkák, bilincsek

világával, ez a szag máris behatolt a bőrünkbe, szinte átjárja valamennyi

sejtünket.

– Itt minden szó értelme, értéke megváltozik – tekint ki a szintenként

hálóval átszőtt börtöntérre a lelkész. – Kint, társaságban illetlenség

bűnről, igazságról, ítéletről beszélni. Itt a leggyakrabban elő-forduló

téma. De gondoljon bele, mennyire más értelmet kap a börtönben a hűség, a

felelősség tartalma, vagy mennyivel több gondolatot, érzelmet mozgat meg,

ha levelet, csomagot küldenek egy elitéltnek, hogy az idővel, mint a

szabadságban pazarlóan szétszórt életelemünkkel, a rácsok között mennyire

másképp számolnak. Igen, itt nem csak az évek, hanem a percek is számítanak,

hiszen – például – hetente tíz perc telefonálásra kapnak engedélyt, amit

akár három felé is oszthatnak.

Súlyos évek elé néz D. Zsuzsanna és N. Eleonóra, akiknek még nem fejeződött

be a perük, tehát civil ruhát viselnek. A munkájuk, az ételosztás után egy

finom, decens sminkre is volt figyelmük. – Miért ne igyekeznénk megőrizni a

nőiességünket — mosolyodnak el a zárkatársak, amikor fotóriporter kollégám

apró bókkal dicséri őket. Nem titkolják, mindent tudnak egymásról.

Történeteik a nagy, országos nyilvánosságot kapott, bűnügyi tudósítások

között szerepeltek.

– Ha nem néznék szembe a tettemmel, kikattannék – mondja Zsuzsanna

mosolyogva, amikor megjegyzem, hogy feltűnően kiegyensúlyozottnak látom. –

Volt pénzem, útlevelem. Megszökhettem volna. Izrael, Argentína nem adna ki.

Nem akartam végleg elveszíteni a családomat. Inkább elviselem a hosszú

börtönt.

Némi töprengést követően arról is beszél, hogy akadt neki is családtagja,

aki a legszívesebben letagadná. Ágy aztán a legbiztosabb támasza a hit lett,

amivel a rácson belül találkozott.

– Rám is kemény büntetést mérhetnek – kapcsolódik a beszél-getésbe

Eleonóra. – Persze, hogy megbántam, de erőt ad, hogy a szerelem vezetett.

Miatta vállaltam – csillan meg némi büszkeség a szemében -, aki szépen

neveli a fiamat, amióta bent vagyok. Bár igyekszem minél több dologgal

elfoglalni magamat, hímzek, részt veszek az ételosztásban, járok a

könyvtárba, készülődünk a karácsonyi betlehemi előadásra, gyakran szinte

megáll az idő. A legborzasztóbb az a néhány hónap volt, amikor a zárkám

ablakából nem láttam az eget. Ezért is várom minden nap az udvari sétálást.

Gyors kopogás hangja szalad végig a fűtőtesteket összekötő csöveken. Vajon

mit üzennek egymásnak a rabok? – kérdezem, de csak sejtelmes mosolygás a

válasz. A morze megértése a bennfentesek kiváltsága. A „beszélgetéseknek”

több módszere is ismert – tudom meg a lelkésztől. A legegyszerűbb az ablakon

keresztül kiabálni, de akad-nak, akik addig pumpálják a vizet a

WC-kagylóból, míg az üres csatornán keresztül szabaddá nem válik az út a

hang előtt. A leggazdagabb „üzenőfalat” egyébként az úgynevezett

infernóban, vagy ahogy a börtönzsargonban nevezik, a „száraz huggyozóban”

találom. A mindössze egyetlen ülőhelynyi, apró zárkában várakoznak a fogva

tartottak, amíg tart a felvételi procedúra, amelyen nem csak az adataikat

veszik fél, és fotót készítenek róluk, hanem alapos egészségi vizsgálaton

is átesnek. Aki kéri, AIDS-szűrésben is részesül. „Szeretlek, Mari!”,

„Ártatlan vagyok!”, „Mindenki rendőrnek születik, de a többség

továbbtanul”, „Egyszer hazamegyünk mi is” – olvasom a falra vésett

szavakat, majd rátalálok a legfontosabb üzenetre: „Ha írni akarsz, találsz

csavart a szellőzőrács sarkában”. Hiába nézem, csavart nem látok, nem

léphetek be a zárka-blogba.

Vajon a férfiak, vagy a nők viselik türelmesebben a rabságot? – kérdezem, de

nincs egybehangzó válasz. Egyesek szerint a nők genetikailag erősebbek,

mások viszont úgy látják szélsőségesebb az érzelmi világuk. Tény, hogy az

idegenek összezárása, összezártsága gyakran vezet konfliktushoz.

– Ha valamire igaz, hogy egy külön világ, akkor az a börtön – mondja Donáth

László lelkész, országgyűlési képviselő, aki hosszú évek óta végez

pasztorális tevékenységet az ország börtöneiben, fegyházaiban. – Aki

elveszíti a szabadságát, egy kicsit ég és föld közé kerül. A bűn, a

bűntudat megélése, feldolgozása itt már nem csupán jogi kérdés. A hit a

börtönben nem feltétlenül vallásosságot szül. Nekünk, abban kell segítenünk,

hogy eljussanak a teremtő akarathoz. És a hit, az akarat a cselekvésben.

Hogy hány embernek segít a vallás, nehéz megmondani. Bízik László lelkész is

csak a hivatalos statisztikákat tudja idézni: a bűnelkövetők 67 százaléka

visszaeső. De ő nem ezt az adatot tartja fontos-nak, hanem a többi 33

százalékot. Reményei szerint ők valóban megváltoztak.

Valóságos legendához érkezünk, amikor belépünk a könyvtárba. Holienka

Józsefnét, Marika nénit mindenki úgy emlegeti, mint a fővárosi börtönök

jóságos anyácskáját. A nyolcvanadik évéhez közeledő hölgy 1953 óta dolgozik

rabok között. Mondják, a törékeny asszonynak nagyobb a tekintélye, mint a

legkeményebb őrnek. Vaskos albumokat mutat. A lapokon színes fotók a

rendezvényekről, előadásokról, kulturális bemutatókról. Most is készülnek a

karácsonyra, valamint Erdő Péter bíboros miséjére.

– Ne tűnjön furcsának, de én szeretek itt dolgozni – mondja szinte

szabódva. – A legelvetemültebb embert is lehet nevelni, a súlyos bűnözőkben is

maradt egy csöppnyi jóság -, és mutatja a díszcsomagolású könyveket,

amiket a műsor szereplőinek készített ajándékba.

Vajon őt, hogyan tudta megnyitni Marika néni? – töprengek, amikor a beszélő

szobába bevezetik „a társulat” bilincsbe vert egyik tagját, Sz. Sándort,

aki a szabadidejében börtöndrámát írt. Szeretné, hogy a

beszélgetés közben tegyék szabaddá a kezét. Az őr határozott. Nincs alku.

Vagy marad a bilincs, vagy irány a zárka. Bár még tesz egy kísérletet a

„méltósága védelmében”, de nincs kétségem, végül megadja magát. Kemény

kézfogással jelzi, nem akár-kivel hoztak össze. Hamar ki is mondja, hogy ő

büszke az értelmével, intellektusával szerzett tekintélyére, de, hogy ebből

milyen előnyei vannak a társai között, arról már hallgat. Végül, mint egy

önkéntes érdekvédő leltárba veszi a börtön gondjait.

– Ez itt a bűnözés szabadegyeteme – kezdi az előadást, miközben kitekint a

beszélgetést figyelő századosra, hogy folytathatja-e. Folytathatja. – Nekünk

is vannak emberi jogaink. Például jogunk a megfelelő területre az

életünkhöz, ami a zsúfoltság miatt hiányzik. – (Amikor jelzem neki, hogy ezt

a büntetés-végrehajtás szakemberei sem titkolják, kihasználja a kapaszkodót,

és megjegyzi: bizonyára az őrszemélyzet is másképp viszonyulna a fogva

tartottakhoz, ha tisztességes fizetést kapnának.) – A legfontosabb dolgok

egyike, amin gondolkozni szoktam – vált a mondandóján -, hogy milyen

viszonyban áll egymással a jog és az igazság? – Hamar megkapom az önmagának

feltett kérdésre is a választ. – Akiket én megkárosítottam, akik miatt

elítéltek, valamennyien bűnözők voltak. – Közel egy órányi beszélgetésünk

végén sem tudom lemérni, minek hiszi magát: bűnösnek, vagy megbocsátást

érdemlő, modern Rózsa Sándornak. A szinte végig csönden figyelő társa, K.

Norbert, az egykor önmagát villanyszámla díjbeszedőnek kiadó fiatalember

válaszol a mindkettőjükhöz szóló kérdésemre: mit várnak karácsonyra?

– A szabadulást. De az még távol van.

Szendrei Lőrinc