Forrás: ÉS

Schiffer András

Vádak és a vita méltósága

Vásárhelyi Mária ezt írja az Élet és Irodalom december 2-i, 48. számában (Nem így képzelte a Rendet) Eörsi Istvánról: „Jól láthatóan nem volt elég extrém a nemzetközi és magyarországi jogvédő szervezeteknek és önkéntes jogvédőknek sem.” Merész megállapítását a következőképpen magyarázza: „Hiszen ugyanazok a jogvédők – akiknek jól láthatóan szívügyük, hogy Bácsfi Diána, Bencsik András, szélsőjobboldali orgánumok és szervezetek háboríthatatlanul adhassanak hangot mindenféle fórumokon emberiségellenes, kirekesztő, rasszista nézeteiknek, és azonmód felemelik szavukat, ha bárki bármilyen módon korlátozni kívánja őket ebben – egyetlen alkalommal sem hallatták hangjukat akkor, amikor a bíróságon egymás után születtek meg az Eörsit marasztaló ítéletek.”

A jogvédőkről alkotott véleményét Vásárhelyi úgy summázza, hogy számukra Eörsi jogai kevésbé fontosak, mint akiknek jogegyenlőségéért olyan elszántan küzdenek (értsd: a nácik jogvédelme prioritást élvez a jogvédőknél).

A szerző Eörsi István emlékének szentelte írását, csakhogy Eörsi szerette nevén nevezni a dolgokat. Vásárhelyi ezzel szemben sokat sejtetően emleget „hazai és nemzetközi jogvédő szervezeteket” és „önkéntes jogvédőket”, s a nyájas olvasóra bízza átkai célba juttatását.

A Magyarországon működő jogvédő szervezetek közül a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) az, amelyik missziójánál fogva az elmúlt tíz évben minden esetben szembeszállt a politikai szabadságjogokat (szólás-, gyülekezési, egyesülési, ill. információszabadság) érő támadásokkal. Tette ezt a Vásárhelyi-cikkben felemlegetett ügyekben és az ÉS december 2-i számában egyaránt. Tudniillik, midőn Vásárhelyi Mária a lap 2-4. oldalán burkoltan náci-szimpátiával illeti a TASZ-t (s persze mindenkit, aki „önkéntes jogvédőnek” tartja magát), a 2. oldalon a TASZ közleményben tiltakozik amiatt, hogy a Fővárosi Bíróság elnöke rágalmazás miatt feljelentette a szélsőjobboldalinak aligha nevezhető Munkáspárt vezetőit. Apró malőr.

A helyzet az, hogy a TASZ-nak Eörsi István haláláig tanácsadója volt, jómagam pedig ügyvivője vagyok. Miért érdekes ez? A Schmidt v. Eörsi perben én láttam el Eörsi István jogi képviseletét, és őrzöm Vásárhelyi Mária e-mailjét, melyben a jogerős ítélet felől érdeklődik. A cikk bevezetőjében emlegetett büntetőügyben – ahol Schmidt Mária magánvádlóként lépett fel és Eörsi István halála miatt nem lehetett jelen az első tárgyaláson – a TASZ jogsegélyszolgálata vállalta fel Eörsi védelmét. Vásárhelyi Mária tehát jobb tudomása ellenére állít valótlanságot.

A Vásárhelyi-cikknek azonban van egy súlyosabb aspektusa. Az utóbbi időben a TASZ égisze alatt „önkéntes jogvédők” többször léptek fel nyilvánosan – így az ÉS hasábjain is – a szólásszabadság védelmében, ha az éppen aktuális gyűlöletbeszéd-hisztéria örvén a kormányzat erőszakot kívánt tenni az alkotmányon. Az „önkéntes jogvédők” illusztris névsorában Vásárhelyi Mária rendre találkozhatott Eörsi István író aláírásával is. Eörsi ugyanis amilyen vehemensen gyűlölte a rasszizmusba hajló szélsőjobboldalt, olyan szenvedélyesen szerette a szabadságot.

Vásárhelyi téved. A jogvédőknek nem B. D., illetve a szélsőjobbos szervezetek a szívügyük, hanem a szabadság. A szabadelvűek előtt a politikai közösség minden egyes tagjának jogai egyformán fontosak. Könnyű liberálisnak (pontosabban: megengedőnek) megmutatkozni a nekünk kedves nézetek irányába. A szabadság intézményeinek szilárdsága abban mutatkozik meg, hogy mennyiben illeti meg egyenlő elbánás a politikai közösség többsége számára elfogadhatatlan teóriák képviselőit. A szabadság hívei rendíthetetlenül hiszik: a közjót bizonyos elvek – így az egyenlő tisztelet elve – következetes – értsd: kormányzati ciklustól független – képviselete szolgálja. Kollektív félelmekből viszonylag ritkán szoktak demokratikus intézmények kisarjadni.

A fóbiás liberálisok gondolkodásának origójában a „szélsőjobboldali veszély” található, politikai célkitűzéseik kimerülnek O. V. távoltartásában. Ezzel önmagában még nem is lenne baj. A deliberatív demokráciának éppen az eltérő nézetek folytonos ütköztetését szolgáló szabad vita a lényege. Vásárhelyi Mária azonban Eörsi emlékét felhasználva inszinuálja azokat, akikkel Eörsi életében nézetközösséget vállalt. Ez a vita így, ebben a formában méltatlan és ezért – sajnos – nem lefolytatható.

Schiffer András

*

Süketek párbeszéde?

Először arra válaszolnék, ami közös Gerő András (A publicista hazudik) és Ungváry Krisztián (A gyűlöletbeszédről) hozzászólásában (ÉS, 2005/49.); ez pedig a gyűlöletbeszéd fogalmának valami egészen szubjektív, különös torzítása. Gerő András értelmezésében, amint ennek már korábban számos alkalommal hangot adott, a gyűlöletbeszéd definíciója egészen egyszerűen úgy foglalható össze, hogy aki vele vagy némely kiemelten fontos szövetségesével nem ért egyet, és ennek nyilvánosan hangot ad, az a „gyűlöletbeszéd letéteményese”. Hogy a fogalom értelmezési tartományát kifejezetten a saját személyét érő kritikai megjegyzésekre redukálja, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy véleménye szerint mindazok a gyűlöletbeszéd bűnébe esnek, akik kritizálják a Habsburg Intézet létrehozásának módját vagy Schmidt Máriával közös nácizását. Ő viszont természetesen csupán a tényeket rögzíti, és nem erkölcsileg próbálja ellehetetleníteni kritikusait, amikor sztálinistának, bolseviknak, identitászavarosnak, szélsőségesnek, gyűlöletkultúrában utazónak stb. minősíti őket, mindössze azért, mert egyet nem értésüknek hangot adnak. Azt gondolom azonban, hogy Gerő ma már az önreflexióra való képtelenség olyan magaslatait járja, hogy teljesen felesleges időtöltés hosszasan bizonygatni, hogyan követi el egymás után mindazokat a hibákat, bűnöket, amelyekkel másokat vádol.

Ungváry Krisztián azért illet a gyűlöletbeszéd vádjával, mert szerinte kategorikusan megtagadom Nolte gondolatainak elemzését, ehelyett szándékosan eltorzított fantomot kreálok. Csakhogy írásomban egyrészt csupán egy korábban zajlott vita lényegét próbáltam – kétségtelenül némi malíciával – összefoglalni, az pedig egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak, hogy tudatosan, indulattól fűtötten próbáltam Noltét nácinak és megvetendőnek beállítani. Bár nem tisztem a német történész tudományos tevékenységének megítélése, annyit azonban leszögezhetek, hogy az általam – nyilván rendkívül hézagosan – ismert munkássága alapján eszem ágában sincs vitatni életművének jelentőségét és nem próbáltam nácinak beállítani, minthogy nem is gondoltam ilyesmit róla. Ami nekem, hangsúlyozottan laikusként, nem rokonszenves, azt szemléleti kérdésnek nevezném; az empátiát, az emberi részvétet és szolidaritást hiányolom írásaiból. Nem tetszik, hogy úgy tekint kutatásainak „tárgyára”, akik történetesen emberek, mint a biológus a mikroszkóp alatt futkározó rovarokra. De még csak azt sem gondolom, hogy ez történészi munkásságának értékéből levonna. Csak egyszerűen nem szeretek az emberiség történetének drámai fordulatairól, a kis növény- vagy állathatározó stílusában íródott műveket olvasni. Miközben egyáltalán nem vitatom, hogy ez a szenvtelenség tudományosan nem feltétlenül válik e művek kárára. Egyszerűen más az ízlésem. Emellett azt is gondolom, hogy A fasizmus korszaka című mű írójának, a 60-es évek Nolte-jának szemlélete alapvetően különbözik a Terror Házában előadást tartó Nolte szemléletétől.

Szeretném viszont leszögezni, ha Gerőnek és Ungvárynak minden velem kapcsolatos állításban igaza lenne, mindennek akkor sincs az égvilágon semmi köze a gyűlöletbeszédhez. Márpedig ilyen igényes tudósoktól elvárható a szakkifejezések jelentésüknek megfelelően használata. A gyűlöletbeszéd fogalmát nem a beszéd stiláris, hanem egyértelműen tartalmi jellemzésére használják. A gyűlöletbeszéd fogalma nem használható vitatkozó felek egymással szemben alkalmazott stílusának megjelölésére, hiszen a gyűlöletbeszéd célpontja és a „gyűlöletbeszélő” között éppen a társadalmi hierarchiában meglévő egyenlőtlen társadalmi-gazdasági helyzetük miatt nem alakul ki vita. A gyűlöletbeszéd az önvédelemre egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben képes közösségek – feketék, cigányok, melegek, betegek szegények stb. – tagjainak verbális bántalmazását jelölő kifejezés. A gyűlöletbeszéd soha nem vélemények kifejezési módjára, hangnemére, stílusára, hanem emberek vagy embercsoportok valamilyen, tőlük független, „a sors által elrendelt” állapotára vonatkozik. A gyűlöletbeszéd célpontjai lehetnek egyes faji-etnikai-vallási közösségek tagjai, öregek, betegek, melegek stb., de soha nem lehetnek bizonyos vélemények megfogalmazói. Ennek megfelelően a gyűlöletbeszédnek egyáltalán nem kell durva hangnemben fogalmazódnia, a távolságtartó, ironizáló, sőt olykor negédeskedő gyűlöletbeszédnek hazai nagymesterei is vannak szép számmal. Ha én Gerőt vagy Noltét származása vagy valamilyen sorsközösség alapján létrejött csoporthoz tarozása miatt kritizáltam volna, akkor illethetnének engem a gyűlöletbeszéd letéteményese kifejezéssel, pusztán azért azonban, mert bizonyos kérdésekben nem értünk egyet, és ennek nyilvánosan is hangot adok, nem aggatható rám ez a kifejezés.

Gerő szövegének további részleteire nem kívánok tételesen reflektálni, azok önmagukért beszélnek. Azt azonban szeretném leszögezni, hogy hosszú ideje jól érzékelhető a törekvés, amely az ÉS szerzőit szeretné megosztani. Gerő szerint az ÉS „hangadó szerzőinek egy része, a Demokrata-féle gyűlöletkultúrában utazik”, ő pedig nem szeretne mást, mint az ÉS méltóbb közegre érdemes szerzőinek figyelmét felhívni arra, hogy korpa közé keveredtek, rossz helyre küldik kézirataikat. Ezzel azonban nem minket „sztálinista gyűlölködőket”, hanem éppen a védelmezni kívánt szerzőket sérti vérig. Hiszen vagy azt feltételezi róluk, hogy arra sem képesek, hogy megítéljék annak a lapnak a szellemiségét, amelybe évek óta publikálnak, vagy azt gondolja, hogy bár tisztában vannak ezzel a szellemiséggel, olyannyira igénytelenek, hogy mindegy nekik, milyen közegben jelennek meg írásaik. Egyik rosszabb a másiknál!

Azt pedig kifejezetten ízléstelennek, sőt visszataszítónak találom, amikor egy értelmiségi hatalmi-politikai befolyásával visszaélve próbálja szakmai-közéleti vitapartnereit egzisztenciálisan és morálisan ellehetetleníteni, vagy ugyanilyen eszközökkel vásárol szövetségeseket.

Ami Ungváry Krisztiánt illeti, őszintén szólva egyáltalán nem értem, hogy miért éppen tőlem félti ilyen vehemens indulattal mesterét, Noltét. Az ugyanis, hogy nekem laikusként mi a véleményem a történészről, nem hiszem, hogy sokat árthat reputációjának, bár magyarul megjelent művét természetesen olvastam. Az eljárás viszont, ahogyan a XX. Századi Intézet a valóban kiváló A fasizmus korszaka című művével elbánt, bizonyára súlyos károkat okoz a szerzőnek. Botrányosnak tartom, hogy a közpénzekből fenntartott intézmény a kézirat gondozásával a magyarországi szélsőjobboldali publicisták gyűjteményes köteteinek kiadásában élenjáró Kairosz Kiadót bízta meg. Ez önmagában is rendkívül méltatlan konnotációba helyezte a mű magyarországi megjelenését (és ezt sérelmezem akkor is, amikor a közpénzekről írok). Ám ennél is többet árt a német történésznek az a botrányos slendriánság, ahogyan a kéziratot a kiadó gondozta. Bár az igénytelen – mondhatnám ronda – külső megjelenés harmonizál a helyesírási és nyelvhelyességi hibáktól hemzsegő, nyelvi és szakmai szempontból is szerkesztetlen magyar kiadással, ám méltatlan az eredeti mű nagyságrendjéhez és szakmai igényességéhez.

És időrendben haladva néhány reflexió Schiffer András indolens hozzászólására. Eddig nem tudtam, hogy Schiffer leánykori neve a „TASZ”, és így azzal sem voltam mind ez idáig tisztában, hogyha Schiffer András magánügyvédként jár el egy ügyben, valójában akkor is a TASZ-t tisztelhetjük benne. Amikor Eörsi István felhatalmazása alapján elkértem az ítéletet jogi képviselőjétől, akkor sem Eörsi, sem Schiffer nem tájékoztatott arról, hogy én valójában a TASZ-hoz fordultam. Egész egyszerűen egy magánügyvédtől kértem el az iratot. Fogalmam sincs, honnan kellett volna tudnom, hogy Schiffer Eörsi jogi képviseletét a TASZ ügyvivőjeként látta el, mint ahogy szerintem arról sem informálták soha a nyilvánosságot, hogy Eörsi a TASZ tanácsadója volt, bár ez utóbbinak szerintem az általam leírtakhoz nincsen semmi köze. Jómagam a Nyilvánosság Klub ügyvivője vagyok, arra azonban gondosan ügyelek, hogy szakmai és ügyvivői tevékenységem a nyilvánosság számára elkülönülten jelenjen meg, tehát ügyelek arra, hogy egyértelmű legyen, mikor nyilvánulok meg szociológusként és mikor a Klub ügyvivőjeként. Ágy azután nem igaz, hogy valótlanságot állítottam, és kiváltképp nem igaz az, hogy jobb tudomásom ellenére tettem ezt. Amit írtam, megfelel a valóságnak, vagyis hogy az Eörsi kontra Schmidt ítélet ügyében soha egyetlen civil szervezet sem szólalt meg, és a TASZ azt sem tartotta fontosnak, hogy nyilvánosságot tájékoztassa arról, hogy elvállalta Eörsi jogi képviseletét. Pedig szerintem ez mind Eörsi, mind az ügy szempontjából rendkívül fontos lett volna. Ami a jogvédő szervezetek tevékenységével kapcsolatos kritikus megjegyzésemet illeti, egyrészt azt gondolom, hogy én is annak a közösségnek a tagja vagyok, amely jogot formálhat arra, hogy szabadon kifejtse véleményét a közügyekről, adott esetben akár a jogvédő szervezetekről is. Schiffer azon állítását, mely szerint burkoltan náci szimpátiával vádoltam a TASZ-t, egész egyszerűen felháborítónak tartom! Én ugyanis nem azt állítottam, hogy a jogvédő szervezet szimpatizál a szélsőjobboldali szervezetekkel, hanem azt, hogy meggyőződésem szerint a magyar társadalom jelenlegi állapotában – akár a véleménynyilvánítás szabadságát tekintve is – vannak a nácik jogvédelménél lényegesen általánosabb érvényű és szerintem súlyosabb problémák. Ilyennek látom az Eörsi-perben született ítéletet is. Ezen természetesen lehet és kell is vitatkozni, ám ebből arra a következtetésre jutni, hogy én náci szimpátiával vádolom ezeket a szervezeteket, finoman szólva is méltatlan és tisztességtelen eljárás. Ami a gyűlöletbeszéd szankcionálását és a szabadságjogok összefüggéseit illeti, ezt a kérdést Eörsi is sokkal differenciáltabban látta, mint ahogy Schiffer András beállítja. Ezzel kapcsolatos dilemmáját a Klub Rádió Hétzáró című műsorában a következőképpen fogalmazta meg: „…látom, hogy a nem nyilvánvaló közvetlenséggel elkövetett uszítás és gyűlöletkeltés egyre nagyobb számú embert tesz tönkre, egyszerűen pszichikailag. Sok ember félelemben él; romák és zsidók közt is ismerek ilyeneket, nem is keveset. Jogilag nem tudom megoldani ezt a dilemmát, de emberileg sem tudom megoldani, tehát inkább kérdésként teszem föl: mi a teendő, ha ugyanolyan alapjognak tartom a félelem nélküli élethez való jogot, mint a sajtószabadság jogát, és a kettő nem egyeztethető össze.” (2002. febr. 3.).

Én sem gondolom, hogy a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálása megoldaná ezt a kérdést, de egy lépéssel továbbmegyek Eörsinél. Saját magam számára, belátom, végtelenül gyakorlatiasan, úgy szoktam megfogalmazni az ezzel összefüggő problémát, hogyha már a mai magyar társadalom olyan állapotban van, hogy valakiknek – a náciknak vagy a holokauszt-túlélőknek – elkerülhetetlenül félniük kell, akkor féljenek inkább a nácik!

Vásárhelyi Mária

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 50. szám