Forrás: NOLSorozat indul a szlovák történelem vitatott személyiségeiről
Népszabadság * E. Fehér Pál * 2005. december 23.
Tiso szerepében Marian Labuda A pozsony-ligetfalusi Aréna Színház kezdeményezése több mint érdekes. A múlt évadban kezdtek egy sorozatot, amelynek lényege: színre viszik a honi történelem vitatott személyiségeit, akik egyszersmind a szlovák nacionalizmus törzshivatkozásai.
Igaz, a színház nem helyettesítheti a történettudományt, a történeti publicisztikát, viszont sikeresebben szállhat szembe az önismeretet helyettesítő legendákkal. A nyolcvanas években emigrációba kényszerített kiváló szlovák színész, Juraj Kukura az Aréna igazgatója. A történelem színházba hozatala az ő kezdeményezése.
Először a Jozef Tisóról szóló monodrámát mutatták be. A nácik kegyelméből alakult bábországot sokan mindmáig az első független szlovák államként tartják nyilván, elnökét, az 1946-ban háborús főbűnösként kivégzett Tisót pedig a nemzeti história mártírjaként. A dokumentumdráma azonban nem hőst ábrázol, hanem egy olyan politikust, aki a nacionalizmus lázálmától vezéreltetve önmaga korábbi énjét is elárulta. Jozef Tiso pap volt, aki még a monarchia egyházi hierarchiájában Tiszó Józsefként kezdte sokat ígérő karrierjét. Katolikus politikusként a Masaryk-demokráciában a prágai parlament képviselője, illetve még miniszter is. Aztán a Harmadik Birodalom – lengyel, magyar és szlovák segédlettel – szétveri az akkori Közép-Európa talán legprogresszívabb államát, Csehszlovákiát, Tiso pedig megvalósíthatja Szlovákia látszatönállóságát. Államelnök lesz, aki elfogadja a német védnökséget, pártjában Vezérnek szólítják, Hitler és Mussolini mintájára. Egyházi felettesei, a Vatikán óvatosságra inti, ő azonban úgy deportálja a zsidóságot, hogy kifizeti a németeknek az Auschwitzba szállítás költségét. Otthon pedig azzal szerez népszerűséget, hogy pártja tagjai szabadon rabolhatják el a zsidók vagyonát. A monodrámát Marián Labuda adja elő, aki alkatilag egy kissé hasonlít is Tisóra. A dráma sugallata: a nemzeti érdeket minden más fölé helyezve éppen a nemzeti érdek válik semmivé.
Az Aréna históriai sorozatának második darabjában Gustav Husák lép színre. A dráma szerzője, a negyvenhét éves Viliam Klimácek eredeti foglalkozása szerint szívsebész, az irodalomban csak a rendszerváltás után jelentkezett. Avantgárd szerző: a „kőszínház ellenfele”. (Az Aréna bizony nem is szabályos kőszínház. Valamikor a XIX. században ugyan a pozsonyi magyar társulatok otthonául szolgált, mert a belvárosi nagyszínházban, a mai operában sokáig inkább a bécsi és temesvári német truppok játszottak, viszont aztán évtizedekre díszletraktár lett, és alig tíz éve megint Tháliáé.) Klimácek azt nyilatkozza művéről, hogy „Husák sorsa azért érdekel, mert antik drámát érzek benne. Néhány elnök foglya volt, aztán életének végső szakaszában a foglyok elnöke lett.” Husák volt az, aki Tiso bábállamával szemben, az illegális kommunista párt irányítójaként 1944-ben megszervezte a szlovák nemzeti felkelést. A felkelés eredeti célja az önálló szlovák állam lett volna, de a támogatást Husák a szovjetektől remélte. Természetesen hasztalan. 1950-ben „burzsoá nacionalizmus” vádjával tartóztatták le, de – ellentétben a sztálini koncepciós perek általános gyakorlatával – őt sem „eszmei érvekkel”, sem erőszakkal nem lehetett megtörni, nem ismerte el a koholt vádakat. Szinte törvényszerűen lett tízévi börtön után a prágai tavasz egyik vezetője, anélkül, hogy akár a demokráciának, akár „az emberarcú szocializmusnak” híve lett volna. Husák az alkalmat ismerte fel, ám rosszul, mert ő újra lehetőséget látott arra, hogy a szlovák önállóságot megszerezze vagy felerősítse. A nemzeti célt nem érte el, ám személyes karrierje – Brezsnyev áldásával – beteljesedett: Csehszlovákia első és egyetlen szlovák elnöke lett: a szlovák függetlenség pedig karikatúrává torzult a diktatúra, ezúttal már a husáki „normalizálás” körülményei között. Kemény kézzel teremtette meg a posztsztálinista rendet, s végül ugyanúgy túlteljesítő és karrierista tanácsadói és birodalmi protektorai foglyává lett, mint ahogyan Tiso. Husák legendájának alapja ugyancsak az úgynevezett „szlovák érdek”, ami – állítólag – mindenek felett áll, s amiért érdemes volt feláldozni, mondjuk, a prágai tavaszt. És hogy Husák eredetileg értelmiségi személyisége miként torzult el a hatalom és a nemzeti önhittség mámorában, arra jellemző, hogy életében, elnöksége idején megjelent a színpadon. Még Brezsnyev hetvenes évekbeli irodalmi Lenin-díjának fényében is karikatúraként hat, hogy a nyolcvanas évek legelején a nagyszombati színházban úgynevezett drámát farigcsáltak Husák 1962-es, a szlovák nemzeti felkelésről szóló kandidátusi disszertációjából (!). A folytatás sem sokáig váratott magára: a tévénézők előtt megjelent egy ifjú és deli színész által alakított Husák mint a felkelés vezére, mint egy szlovák Napóleon.
A szlovák nacionalisták vezére, Ján Slota alkoholos mámorában tankokat vezényelt volna Budapest ellen. Vladimír Meciar éppen ellenkezőleg: azt vizionálta, ahogy a Párkány és Esztergom közötti Mária Valéria hídon (amelyen különben 3,5 tonnánál nehezebb járművek nem közlekedhetnek) magyar tankok indulnak Pozsony ellen. A példák sajnos folytathatók… Ám nem lenne érdemes kihagyni látókörünkből azokat a kezdeményezéseket, amelyek a szlovák nacionalizmus mérgét érvekkel akarják semlegesíteni.
Pozsony, 2005. december
