Forrás: Heti Válasz

Tellér Gyula

A második világháború pusztítása, a hatalmas területi, anyagi és emberveszteség igen súlyos csapást mért a magyar társadalomra. Mindennek társadalomszerkezeti következményei azonban – meglepő módon – csak viszonylagosak voltak. A frontokon elszenvedett katonai vereség és a frontok átvonulása következtében elszenvedett lakossági veszteség, a zsidóság elpusztítása és az életben maradottak elvándorlása, a svábság kitelepítése, a felvidéki magyarság áttelepítése, a földtulajdonos és tőketulajdonos uralkodó osztályok felmorzsolása és emigrációba kényszerítése vagy éppen a földosztás a társadalom réteg- és osztályszerkezetét csak kevéssé, inkább csak belső arányaiban érintette.

A száz év alatt szervesen nőtt, egyre erősebben kispolgári-polgári jelleget öltő társadalom ilyen jellege mindezzel nem változott, sőt a földosztással még csak erőteljesebbé vált. Az 1940-es évek végétől azonban két olyan nagy erejű hatás érte a magyar társadalmat, melyeknek hatalmas nyomai a társadalom szerkezetében ma is ott láthatók. Ezekkel a hatásokkal, ezekkel a nyomokkal számos írás foglalkozott, elég, ha röviden emlékeztetünk rájuk.

AZ ELSŐ MENET A SZOCIALIZMUSBAN

A berendezkedő szocializmus politikai erői a Szovjetunióból importált sztálinista politikai-gazdasági-társadalmi modell bevezetését tekintették fő feladatuknak. Ennek a modellnek a lényege: az egész gazdaság egyetlen vállalatként működik, melynek tulajdonosai és vezetői a politikai elit tagjai; a munkafeladatokat elvégző alkalmazottai pedig a teljes társadalom dolgozó tagjai. A dolgozókat, a tulajdonosi elit alkalmazottait a formális munkakényszer, a munkából való távolmaradás súlyos anyagi és rendészeti szankciói kényszerítik az egész gazdaságra kiterjedő hatalmas munkaszervezetbe való belépésre s ott a politikai elit által megállapított bérért és teljesítménykövetelmények szerint végzett munkára. A társadalom bonyolult tagoltsága megszűnik, csak munkások és dolgozó parasztok vannak.

Mindehhez a háború szenvedéseiből lassan talpra álló, erősen tagolt polgári társadalmat először is pártjaitól, politikai és gazdasági érdekszervezeteitől, egyházaitól fosztották meg, s vezetőiket elbocsátották, esetleg internálták, perbe fogták, bebörtönözték, kivégezték (ha nem menekültek időben külföldre). Aztán minden tulajdont, termelő vagyont elvettek – államosítottak – vagy megbénítottak, működését lehetetlenné tették, hogy értéket termelni vagy mozgatni csak a szocializmus hatalmi apparátusa által ellenőrzött eszközökkel és pályákon lehessen. S végül magát a polgári létezést, a polgári kultúrát is megbélyegezték, leminősítették. A polgári kultúra és az azt hordozó értelmiség reprodukcióját az „osztályellenségnek” minősített polgári-kispolgári származásúaknak az egyetemekről való kirekesztésével, tanszékeik, sajtójuk, könyvkiadásuk felszámolásával, sőt folyóiratpéldányaik, könyveik megsemmisítésével, zárt gyűjteményekbe való rejtésével megakadályozták. Végül már az egészen kis tulajdonelemeket: a kisipari műhelyeket, az aprócska termőföldparcellákat is elvették, és szövetkezetbe szervezve „illesztették” be a tervgazdaság szervezeti rendjébe. És mivel – már csak a szovjet tapasztalatok alapján is – várható volt, hogy a polgári társadalom tagjai vonakodni fognak a kommunisták által nekik szánt egyneműsített sorstól és társadalmi pozíciótól, az embereket a lakóhelyükön, a munkahelyükön, a baráti társaságaikban s a különböző szervezeteikben sokrétű informátorhálózattal vették körül. Az „informátorok” – magyarán: besúgók – jelentései alapján készített titkos minősítések pedig rejtett, de nagyon is valóságos végzetként kísérték az embereket munkahelyről munkahelyre, pozícióról pozícióra, életállomásról életállomásra. A küzdelem első menete a polgári tulajdon elvételével, a társadalom „gleichschaltolásával”, a kommunista uralkodó csoport győzelmével zárult.

…ÉS A MÁSODIK

Az állami és a szövetkezeti iparba, a szövetkezeti mezőgazdaságba és a szocializmus egyéb termelő és igazgatási intézményeibe „átterelt” polgári társadalom azonban (s vele a munkásság jelentős része) a lehetőség határain belül – s néha azon túl is – csakugyan erősen ellenállt a berendezkedő szocializmus egyneműsítő okvetetlenkedéseinek. A mezőgazdaságban a szövetkezésre kiszemelt parasztok nem voltak hajlandók lemondani földjükről, önálló életükről. Ha az ellenállás lehetetlenné vált, földjüket otthagyták („felajánlották” az államnak), és a városba mentek dolgozni. Akik pedig kényszerűen beléptek a szövetkezetbe, a közös munkában nem vagy alig vettek részt, s szűkös megélhetésüket a birtokukban maradt ház körüli kertből, gyümölcsösből, konyhakertből, baromfiudvarból igyekeztek biztosítani. Az önállónak maradottak terményeiket a kötelező beszolgáltatás elől igyekeztek elvonni, a közösben termő javakból pedig minél többet a saját céljaikra elszerezni, magyarán: ellopni. A kíméletlenül kemény büntetések csak növelték a haragot és az ellenállási kedvet. Amikor a politikai nyomás Nagy Imre 1953-55-ös miniszterelnöksége idején valamelyest csökkent, aki tehette, a szövetkezetből kilépett, s újrakezdte korábbi életét.

A parasztokéhoz hasonló ellenállás bontakozott ki a városi lakosság – elsősorban a munkásság – körében is. Ez az ellenállás az eszközök, anyagok, termékek eltulajdonításával, a vállalati eszközökkel és anyagokkal végzett magáncélú termeléssel (kertkapu, WC-tartály, kisszekrény, gyerekkabát stb.), „fusizással”, „ziccmunkával” kezdődött. A szinte szervezhetetlen szocialista anyagellátás miatti munkacsúcsok, hét végi, dekád végi, hó végi, év végi hajrák idején prémiumok, órabéremelések kiharcolásával, az újítások, technikai felfedezések eltitkolásával és magánhasznosításával: normalazítással folytatódott. S a végén munkahelyről munkahelyre való tömeges vándorlással végződött. Ezekből a küzdelmekből – a maguk módján – gyakran a vezetők is kivették a részüket. Hamis tervjelentéseket készítettek, tényleges termelőkapacitásaikat nem vallották be, a munkafeladatokat továbbadták ipari szövetkezeteknek, a lehetségesnél kisebb feladatot jelentő terveket harcoltak ki, hogy könnyebben teljesíthessék őket. Az előírásokkal szemben elsősorban a „jól fizető”, anyagigényes termékeket állították elő. Anyaghiányra, bérhiányra panaszkodtak. A lopott vagy feketemunkával készült cikkek igazi feketekereskedelme alakult ki és virágzott.

Az uralkodó politikai csoport az alacsony teljesítményt fenyegetésekkel, fegyelmezéssel (lásd: „munkafegyelem”, „bérfegyelem”, „technológiai fegyelem”, „szerződéses fegyelem”, „tervfegyelem” stb.), kampányokkal, „szocialista munkaversennyel”, „önkéntes” munkafelajánlások kikényszerítésével igyekezett fokozni, a túlzott bérkiáramlást pedig normaszigorítással, áremelésekkel, a fogyasztási cikkek minőségrontásával, tervkölcsön-jegyeztetéssel igyekezett megakadályozni vagy korrigálni. A politikai vezetők és a társadalom között a szocialista gazdaság és politika intézményeiben rejtett, be nem vallott, de nagyon is valóságos küzdelem zajlott a jövedelmek, a javak elosztásának és újraelosztásának meghatározásáért. A küzdelem fizikai dimenzióit az egyik oldalon az ötvenes évek százezres nagyságrendű büntetőeljárásai jelentették, a másikon a belharcokban meggyengült uralkodó elit elleni 1956-os forradalom és szabadságharc. A szocializmus egyneműsítő társadalomszerkezet- alakító törekvése végül mégsem járt sikerrel: a szocializmus intézményeibe beletaposott, „dolgozói minőségében” gleichschaltolt társadalom a második menetben intézményeivel-eszméivel együtt lerúgta magáról a szovjet segítséggel rátelepedett kommunista tulajdonosi csoportot.

Ez a javakért vívott sajátos küzdelem és a polgári szabadságért folytatott fizikai harc vezetett a kiegyező szocializmus létrejöttéhez. A társadalom oldalán a harccal együtt megszületett a belátás, hogy az uralkodó kommunista csoportot hatalomban tartó Szovjetunió erejével szemben fizikailag nem győzhet, az uralkodó kommunista csoport oldalán pedig az a belátás, hogy az egész társadalom ellenállásával szemben nem kormányozhat. A következmények megint csak ismeretesek: az önként vállalt többletmunka előtt, a többletmunkával előállított javak piaci értékesítése előtt megnyílt az út – a hatalom gyakorlói formálisan is megosztoztak a kistulajdon feletti rendelkezésen és a kistulajdonon szerezhető hasznon a „dolgozó” társadalommal. A polgári társadalom véglegesen visszahódított valamennyit a berendezkedés idején tőle elvett tulajdonból, illetve annak hozamából, majd az így megnyílt mozgástérben önálló értéktermelő szférát, egész második gazdaságot hozott létre a munkaigényes mezőgazdasági termékek előállításából, házépítésből, háztartásigép-javításból, járműjavításból, magán-szállodaiparból és még ki tudja, miből. Az így ismét sokfélévé változott tevékenységek pedig a hozzájuk kapcsolódó tudással, jövedelmekkel és vagyonokkal, életmód- és szemléletváltozással új társadalomszerkezeti elemet hoztak létre: a társadalom bő kétharmadára kiterjedő polgárosodó munkásságot, kétlaki „munkáspolgárságot”. A kiegyezés másik ágán az uralkodó politikai csoport a vállalati tulajdon feletti rendelkezés egy részét átengedte a gazdasági vezetőknek, megint csak a többletteljesítmény hasznán való méltányos osztozás fejében. Azaz megint más szóval: a vezetők is vissza- vagy elhódították a tulajdon egy részét a politikai tulajdonostól. S végül a kiegyezés harmadik, eleinte igencsak rejtett ágán az értelmiség egyes csoportjai kezdhették meg egyre határozottabb elszakadásukat az uralkodó gazdaság- és társadalomfilozófiától, s foghattak hozzá a marxista szocializmussal szembeni alternatívák elgondolásához, kidolgozásához.

Elmondhatjuk, hogy a magyar társadalom eleinte diffúz, de lankadatlan ellenállása végül is kiküzdötte a berendezkedő szocializmus által kínált társadalomszerkezetet felülíró, önálló és perspektivikus szerkezetbe torkolló, hosszú távon élhető életformáit. Az 1970-es évek közepére-végére a magyar társadalom megemésztette a berendezkedő szocializmus okozta megrázkódtatást, fölébe is kerekedett, s ettől kezdve eredeti, szerves formában építette tovább önmagát.

A BEFEKTETŐ ÉS FORGATÓKÖNYVE

Ekkorra azonban már készülőben volt az újabb megrázkódtatás. Ennek a tünetei és időben kibontakozó lépései általában ugyancsak jól ismertek. Az 1970-es években felvett nyugati hitelekből nem sikerült a szocialista gazdaságot modernizálni s teljesítményét ezáltal megfelelően megnövelni. Az alacsony gazdasági teljesítmény viszont nem volt elég a tőkék, sőt egy idő után már a – „célszerűen” emelt – kamatok törlesztésére sem. A magyar gazdaság adósságcsapdába került. A hitelezők védelmét ellátó nemzetközi szervezetek (IMF, WB, WTO stb.) pedig a gazdaság kisegítő hitelekkel való talpon tartásáért cserében kikövetelték a gazdaság „felnyitását”, a külföldi tőke beáramlása előtti jogi, intézményi akadályok lebontását. Egyben kikövetelték az átmenetileg értékét vesztett, termelő jellegű nemzeti vagyon gyors privatizálását is.

Ezt a követelést a neoliberális közgazdasági doktrína hazai – amúgy a még fedett rendszerváltás idején angol és amerikai egyetemeken és intézetekben kiképzett s később önálló párttá szerveződött – hívei belülről is megerősítették, és a rendszerváltás fő eszmei áramlatává igyekeztek tenni. Méghozzá oly sikeresen, hogy a másként gondolkodó közgazdászoknak máig sem sikerült hasonló erejű, koherens és működőképes alternatív doktrínát kidolgozniuk. Általában azt szoktuk hinni: az újabb traumát a szocializmus gazdaság- és társadalomintegrációs kereteinek összeomlása, azaz a rendszerváltozás okozta, s ezért ez a megrázkódtatás mindenképpen elkerülhetetlen volt. Én azonban – sokadmagammal – egyre inkább úgy gondolom: ez nem egészen így van. Több dologról is azt hiszem, kielégítően megalapozza ezt a véleményemet. Legfőképpen az a valami, amit a „forgatókönyv” szóval szoktam jellemezni.

A forgatókönyv működését az elmúlt évek „színes” keleteurópai forradalmainak zajlásán kitűnően lehet tanulmányozni. A folyamat a következő. A Befektető (kilétéről vagy mibenlétéről külön dolgozat írható) a rendszerváltás felé sodródó országok jófejű, tanulni vágyó fiatalembereiből híveket, képviselőket toboroz, harmincat, negyvenet, százat, s angol és amerikai egyetemeken (vagy éppen a CEU-n) kiképzi őket a neoliberális gazdasági és társadalmi doktrínára. Közben felvásárol egy-két befolyásos napilapot, hetilapot s vele a szocialistából liberálisba átvedleni vágyó jó szimatú újságírókat. Ezekben az újságokban a későszocialista uralkodó elit elleni, amúgy teljesen jogos ellenérzést és indulatokat a neoliberális doktrína szerint formálja-formáltatja meg. Például azt mondja: a legrosszabb magántulajdonos is jobb tulajdonos, mint az állam. Ezért a privatizációban maga a privatizáció a fontos, és nem a bevétel. A repülőteret akár egy forintért is oda kell adni stb. A hívek a közérzületet kihasználva szabad választásokat követelnek, tömegtüntetéseket, fáklyás-gyertyás virrasztásokat szerveznek, lemondásra szólítják fel a későszocialista vezetőket. Ha a szabad választást a még uralkodó későszocialista elitek elcsalják, ezeket a megalvadt szocialista struktúrákat a népharag söpri el. A végső szabad választásokon a neoliberálisok bemasíroznak a parlamentbe. Miniszterelnöknek a Nyugaton kiképzettek a legjobbak. Ha amerikai emigránsok és ott szerzett feleséggel térnek haza, az csak további előny. A többiek az ő vezetésükkel látnak hozzá kiharcolni a deregulációt, az államtalanítást, a nemzeti tőke leértékelését, majd a privatizációt. S amikor már kész a terep, megjelenik a Befektető, és ezerszeres, tízezerszeres haszonnal letarolja a hajdani „össznépi” tulajdont. Felvásárolja a vállalatokat, a piacokat, az erőforrásokat, lesöpri a riválisokat, és betelepszik a helyükre. Ha pedig a gazdaság a halálbiztos neoliberális csodaszerek ellenére is bukdácsol, mindent az elődökre lehet fogni.

Rá kell döbbennünk: már a magyar rendszerváltás is e szerint a forgatókönyv szerint zajlott. Csak éppen a szocialista menedzserpolgár és a szocialista kétlaki munkáspolgár egymás ellen és a tulajdonért folytatott, a későszocialista társadalomszerkezetet összeromboló küzdelme, a tömegtüntetések, a választások, majd a „paktum” vagy éppen a médiaháború felszíni zajlásai elvonták a figyelmünket. Amíg azt néztük, hogyan söpri le a korai privatizációba belépő menedzserpolgár a megszerzendő tulajdonról a csak informális jogosítványokkal (háztájizás, cserepartner-kijelölés és lelépési díj szedése a tanácsi bérlakásban, géemkázás stb.) rendelkező munkáspolgárt, nem vettük észre sem a rendszerváltás „spontán” lépéseinek túlontúl is logikus egymásutánját, sem – később – a Befektető grasszálását a Parlament folyosóin és a privatizációs kormányhivatalokban. Mindenesetre a Befektető immár hatalmas, úgyszólván meghatározó részt hasított ki magának a magyar termelő- és ingatlantulajdonból és vele a magyar gazdaságból, s ezzel fontos társadalomszerkezeti változásokat indított el és hozott létre.

LESZ-E MÁSODIK MENET?

Az első ilyen változás a polgárosodó későszocialista társadalom másfél-kétmilliónyi emberének a termelőtulajdon elszerzése miatti „feleslegessé” válása, a gazdaságintegráción kívülre szorulása volt. S aztán folyamatosan: a gazdasági és a társadalmi középszférák kiürülése. A második változás a társadalmi szolidaritás eszméjének és intézményeinek meggyengítése és formális hadjárat a közösség magasabbrendűsége, illetve a nemzet mint társadalomszervező, közösségteremtő elv ellen. Ez utóbbi azért különösen fontos, mert a közösség és a nemzet a privatizációra kiszemelt vagyon gazdája és őre. Meggyengülése mindent, bármit a Befektető további szabad prédájává tesz (aki azóta is folyamatosan él az egyszer megnyílt lehetőséggel). A harmadik a feleslegessé tett társadalomrészre telepített tudatipar, melynek fő funkciója a gazdaságintegráción kívülre vagy a peremvidékekre szorult, közösségeiket, nemzetüket elvesztő milliók szellemi foglyul ejtése, ösztönéletük tömegmédiumokon keresztüli korbácsolása és a közmorál elleni fellázítása. Alkalmanként a Befektetőnek még ellenálló polgári középrétegek elleni mozgósításuk. A negyedik az eszmetermelő és eszmeterjesztő műhelyek s eszközök megszállása az egyetemi tanszékektől a kutatóintézetekig, a könyvkiadóktól a televíziókig, a hírközléstől és távközléstől a teljes informatikáig, hogy a rendszerváltáskor a Befektető eszméivel szembeni alternatív gondolkodás és programkészítés elmaradása véglegessé váljon, csak az ő eszméi létezhessenek. S mindezt azért, hogy a Befektető szempontjából ideális társadalom: az eszmei értékek nélküli, az ösztönéleti és anyagi szükségleti motívumain keresztül korlátlanul vezérelhető embermassza létrejöjjön. Úgy tűnik, az első menetben a küzdelem a Befektetőnek és képviselőinek jelentős előrenyomulásával zárult.

Logikus kérdés: vajon lesz-e, lehet-e második menet? S még ezek előtt: vajon elvileg lehetséges-e olyan második menet, melynek során – a szocializmus bevezetésének traumájához hasonlóan – a magyar társadalom megemészti, feldolgozza, kiheveri a neoliberális Befektető okozta társadalmi megrázkódtatást, s megtalálja a maga szuverén és szerves továbbfejlődésének útjait és formáit? Válaszaim: az orosz, a balti, a lengyel, a kínai példa mutatja: a Befektető korlátlan uralmával és társadalomalakító hatásával szemben elvileg lehetséges a megtámadott társadalmak önvédelme, s ezáltal nemzeti érdekű integrálódásuk a világfolyamatokba. A mi második menetünk azonban már nehezebb kérdés. A Befektető érdekei szerinti folyamatok túlontúl előrehaladtak a maguk medrében. S vélhető: a totális nyomulással szemben csakis a szervezett, totális ellenállás és ellennyomulás s mögötte a tudatosan kidolgozott és megfogalmazott szellemi alternatíva jelenthet megoldást.

A szocializmus és a Befektető magyarországi berendezkedésének és a berendezkedés sorsának amúgy igen termékeny történelmi analógiája egy ponton bizonyára nem érvényes. A szovjetrendszer berendezkedésekor egy, a magyarnál primitívebb, bárdolatlanabb hatalom telepedett ránk. S quislingjei is nagyrészt primitívek és bárdolatlanok voltak. A Befektető háttérrendszerének és quislingjeinek, valamint a mai magyar társadalom ellenálló képességének megítélésében legyünk óvatosak.