Forrás: Magyar Hírlap

Az európai politikai arénában furcsa skizofrénia tapasztalható romaügyben

Múlt héten tartotta első plenáris ülését Strasbourgban az Európai Romák és Vándorlók Fóruma (European Roma and Travellers Forum – ERTF). Az ötlet a finnektől származik, még akkor jutott eszükbe, amikor néhány éve soros EU-elnökök voltak. Azután az Európa Tanács által összehívott, romákból és nem romákból álló bizottság tagjai kidolgozták az alapelveket, illetve a képviseleti rendszer mechanizmusát. Az ERTF reményei szerint politikai konzultációs szerepet fog betölteni Európa 42 országának 8-12 milliós roma népessége és olyan nemzetközi szervezetek között, mint az EU, az Európa Tanács és az ENSZ.

Uniós ellentmondások

Az európai politikai arénában furcsa skizofrénia tapasztalható romaügyben. Miközben az Európai Unió ellentmondásosan viszonyul e népcsoporthoz, az Európa Tanács több éve aktívan támogatja a kisebbségek védelmét, felhívja a figyelmet a romákkal szembeni atrocitásokra, diszkriminációra, szakpolitikai javaslatokat fogalmaz meg a tagországoknak. Ráadásként pedig ott vannak a transznacionális roma civil szerveződések, amelyek az emberi jogi diskurzus segédletével speciális programokat, intézményeket követelnek, illetve hoznak létre az európai integráció által kínált keretek között.

Az EU ellentmondásos kommunikációja a kisebbségi jogokról megannyi helyen felfedezhető. Jó példa erre az 1993-as koppenhágai kritériumrendszer, amelyet a közösség számon kért a csatlakozni kívánó országokon, miközben ugyanezek az elvárások az unió régi tagjaira nem vonatkoztak, hiszen az EU jogrendjében ennek még ma sincs alapja. A jelenlegi helyzet furcsasága abban rejlik, hogy az unió belső, közös jogrendjében a kollektív kisebbségi jogokat nem ismerik el, bár a tavaly megválasztott Európai Parlament elfogadott egy romákról szóló határozatot (a roma EU-s parlamenti képviselők és civil szervezetek nyomására), amely felsorolja e közösségek problémáit, ám a bizottság a mai napig nem alakított ki hivatalos álláspontot a romák társadalmi leszakadásának a kezelésében. E szimbolikus politika jegyében az EU elismerte a roma napot, viszont még mindig nem sikerült elérni, hogy a roma holokauszt megfelelő helyre kerüljön Európa történelmében. De nézzük tovább: míg az Európa Tanácsban a nemzeti kisebbségek védelmének 1995-ben elfogadott keretegyezményét számos csatlakozni kívánó ország aláírta, ratifikálta, addig az EU volt tagországaira ez az elszántság korántsem volt jellemző. A tagországok között abban sincs megegyezés, hogy miként lehet meghatározni a nemzeti kisebbségek fogalmát s az e körbe tartozó közösségek körét; hogy mennyiben tartoznak bele ebbe a fogalomba a közös kulturális jellemzőkkel rendelkező bevándorlók – arabok, törökök, kurdok vagy akár a romák – közösségei, amelyeknek az etnikai kisebbség elnevezés jár Magyarországon és más kelet-közép-európai országban is.

Az Európa Tanács a 90-es évek közepén felállította a Roma Szakértők Független Bizottságát, amelyben a tagországok delegálhattak küldötteket, és az volt a feladatuk, hogy különféle szakpolitikai javaslatokat fogalmazzanak meg. Ma ez a nemzetközi szervezet biztosít együttműködési keretet és költségvetést az ERTF-nek.

Az újabb próbálkozás

Mi is volt a motiváció az ERTF megalakításában, és milyen hatással lesz az elkövetkező évek roma politikai integrációjára? Ha megnézzük az európai roma lakosság helyzetét, akkor elég sok hasonlóságot vehetünk észre. Ilyen a romák alulreprezentáltsága vagy csak jelképes jelenléte a politikai szférában, illetve a közösségek tagjai ellen irányuló diszkrimináció és erőszak, a gazdasági és szociális leszakadás, a társadalmi kirekesztettség. Ezek mélysége az egyes országok társadalmi és gazdasági szintjéhez képest változik, de a jelenség általános.

A katasztrófa – amely egyben az ERTF megszületését is kikényszerítette – az, hogy a romákat a többség lebecsüli, kirekeszti, elnyomja, esetleg frusztrálja. Ilyen esetekben a saját képviseletet követelő kiáltás tehát nem más, mint az identitás megőrzésének hangja és egyben az identitáson alapuló politika legitimálása is.

A romák európai szinten lehetséges szövetségeseket a nemzetközi szervezetekben látnak, hiszen csalódtak a tagállamok képmutató parlamenti demokráciájában. Az ERTF szerkezete pedig jól illeszkedik az Európa Tanács által preferált kisebbségvédelmi rendszerbe. Abba, amelyik valójában negligálja a valódi szelekciós funkcióit, és ha nem gyakorol közvetlen nyomást a tagországok politikai pártjaira és kormányaira, nem tesz mást, mint megerősíti a politikai elkülönülést. A romák sajnos ebben az esetben is rossz alternatívák közül választhatnak, ilyenkor pedig bármelyik csoport érzéketlenné válhat a nüanszokra, ez pedig azzal a veszéllyel jár, hogy egy adott irányba sodródik, például a hazai cigány kisebbségi önkormányzatokhoz.

Lépni kell itthon is

Mindenesetre az európai romák politikai szereplőkké váltak nemzetközi szinten, nem lehet őket többet kikerülni, vagy helyettük, de róluk más, nem roma szervezetek tanácsát kikérni. Az ERTF megalakulásának a ténye bebizonyította, hogy a romák túlléptek a felbomlóban lévő nemzetállami kereteken, és alkalmazkodtak a globalizáció által nyújtott új kényszerekhez.

Ebben az új formációban a magyar (roma és nem roma) politikai elitnek nem hátradőlni és ignorálni, hanem elemezni és értelmezni kellene az új helyzetet. Felül kell vizsgálni azokat a törvényeket, gazdasági folyamatokat, szociális trendeket és kirekesztési mechanizmusokat, amelyekkel a romákat intézményesen elkülönítettük.

A kérdés csak az, van-e annyi bátorság és önkritika a mai magyar politikai élenjárókban, hogy új alapokra helyezzék a romák integrációját, megteremtsék a befogadó társadalom alapfeltételeit, helyet biztosítsanak (ténylegeset, nem csak jelképeset) a romáknak a parlamenti demokráciában mint teljes jogú magyar állampolgároknak. Ez mindannyiunk érdeke és alapvető szükséglete.

Kóczé Angéla

szociológus