Forrás: Heti Válasz

Sümegi Noémi, kultura@hetivalasz.hu

NYOLCVANON TÚL „KIVÉDHETETLEN VILÁGSIKER” ZÚDULT RÁ. FEMINA-DÁJAT KAPOTT AZ AJTÓ, A FÜR ELISE SZÁZEZER PÉLDÁNYBAN KELT EL, DECEMBER KÖZEPÉN PALERMÓBAN KAPOTT RANGOS IRODALMI DÁJAT. Folyt.

SZABÓ MAGDÁVAL OLASZORSZÁGI ÚTJA ELŐTT JÚLIA UTCAI OTTHONÁBAN BESZÉLGETTÜNK.

Percre pontosan csöngetek, és reménykedem, hogy viselkedésem a könyveiben sokat emlegetett Kalocsa Róza előírásai szerint sem hagy kívánnivalót maga után.

– Nem eszem én embert! – mondja Szabó Magda nevetve, miközben elhelyezkedem, mert persze mindent észre vesz. A dolgozószobájában ülünk, a „protokoll”-részleget csak akkor fűti be, ha államfő jön vagy a spanyol trónörökös. Ők így nem láthatják Tulia és Guszti kutya kedvenc fekhelyét, Konstantin macska és Piroska néni fényképét, az írógépet, amin a híres művek születtek, s a sok-sok plüssállatot és ajándékot, amit az olvasók szeretete jeléül kapott. Szabó Magdával beszélgetni a Szabó és a Jablonczay család bútorai, tárgyai és könyvei között olyan, mintha folyamatosan a mese és a valóság határmezsgyéjén járnánk.

– Kikapcsolom a telefont, mert állandóan hívnak. Ha nem Münchenből, akkor Madridból, ha nem Stockholmból, akkor Párizsból, Londonból vagy Varsóból.

– Akkor nincs lelkiismeret-furdalásom, nem csak én tartom föl. Pedig mindenki a Für Elise második részét várja.

– Hát nem értik, hogy nem érek rá? Folyton utaznom kell: Hódmezővásárhelyre, Szegedre, Palermóba – római átszállással. Pedig hogy én mit kapok az olvasóktól, engem hogy fenyegetnek! Azt írják, minden ablakomat betörik, hát hol a második rész? Szálljak már le arról a vonatról, amire az első rész végén ültem föl, mondják, és teljesen igazuk van. Még az előtt megírtam a második rész első fejezetét, mielőtt kiderült volna, hogy az Elise világsiker lesz. Ott tartottam, hogy a bécsi intézetben mindjárt behozzák a vacsorámat. Senki sincs otthon, mindenki misén van, mert éppen meghalt egy volt növendékük…

– És azóta nem hozták be a vacsorát?

– Azóta nincs időm. A Jóisten megharagudna rám, ha azt mondanám neki, Uram, miért csinálod ezt velem? Életem utolsó szakaszában rám zúdítottál egy kivédhetetlen világsikert, mit kezdjek én most már ezzel? A testem még nem mutatja annyira, hogy nevetséges legyek a világsikerhez, de nekem aludnom kell ahhoz, hogy így nézzek ki, hát nem úgy van az, Jóisten, azért ez mégiscsak borzasztó. A Régimódi történet forgatókönyvét most írja Bereményi Géza. Színpadon már megcsinálta, Az ajtót is, kitűnő előadás volt Zalaegerszegen, nagyon élveztem, nagyon. Mikor dolgozzam, amikor egyik délután odarendelnek, hogy legyek Vácon, mert meg kell beszélni valami forgatást, utána hazajövök, itt vár a halom posta, most kit sértsek meg?

– A Nagy könyv vetélkedésben négy műve került az első ötvenbe, amit egyetlen író sem mondhat el magáról, az Abigél pedig bejutott a döntőbe.

– Hódmezővásárhely büszke rá, hogy ott játszódik a regény, én is büszke vagyok az Abigélre. Ekkora sikerem soha nem volt. Most az Elisét nem tudom lemérni, amióta megírtam, szinte sose vagyok Magyarországon. Ha pihenni akarok, elmegyek Bécsbe. Ha nem, akkor el kell mennem Milánóba, mert csinálják a Bárány Boldizsárt és a Tündér Lalát. Rómába el kell mennem, mert még mindig érzem azt az áldást, amit az akadémia látogatása során a hajdani Vojtila bíborostól kaptam, amikor visszanézett rám, és egy kis keresztet dobott felém.

– Az Abigél időtlen sikerét jelzi, hogy a legjobb tizenkettőben a Harry Pottert előzte meg.

– Csak nem? Szegény.

– Ki szegény?

– A Harry Potter szerzője.

– Követi ezeket a show-műsorokat?

– Nem én. De azért tudom, mi az a Harry Potter. Azt is tudom, hogy az írója nem az én mezőmön kaszál. De nem követem ezeket a műsorokat, nem is vagyok itthon. El kellett mennem Hollandiába is, megnyitni a leideni egyetemen a tanévet. Kiderült, hogy a Katalin utca az elsőéveseknek kötelező, fel sem vették őket, ha nem olvasták.

– Önéletrajzi regénye, a Für Elise pedig százezer példányban kelt el, ami a magyar könyvkiadást ismerve szintén példátlan. Mitől alakulhatott ki ez a jó értelemben vett Elise-kultusz, amikor egészen más korban, más erkölcsi törvények között játszódik?

– Hát ezért. Mert egy olyan világot idéz, ahol nem kell attól félned, hogy a férjed hazajön, és már nincs állása. Nem kell attól félned, hogy bemégy a munkahelyedre, és azt mondják, kérem, ez nagyon rossz volt, tessék más foglalkozás után nézni. De ennek a sajátos és távoli kornak is megvolt a maga problematikája, ami egyetlen szóval leírható: Trianon.

– Minden nehézségével együtt egy fogódzkodókkal jobban ellátott világ volt?

– Szegények voltunk, de mindenki szegény volt. Az anyának akkor az volt a foglalkozása, hogy anya, nem volt miniszter, nem vállalt közjogi méltóságot. Nem is vállalhatott, de nem is jutott eszébe.

– Az Elise nőalakjainak sorsa leginkább a fiatal lányok, anyák körében sikeres. Népszerűbb, mint egy mai modern, életvezetési tanácsokkal teli könyv.

– Hát nem veszik észre, hogy menekülnek? A saját szabadságuk elől. És hogyha én élném az életüket, én is menekülnék. Tegnap bekapcsoltam már nem is tudom, melyik csatornát a televízióban – azért ennyi meztelenség meg szabadosság nekem is sok, pedig én normálisan gondolkodó ember vagyok, tudom, hogy a testnek mire van szüksége. Megriadtam, és gyorsan továbbkapcsoltam, mert nem vagyok kíváncsi senkinek a vonzó mellére, sem egyéb testrészeire, amik szintén ott voltak előttem. Szerintem az egész Elise-kultusz egyfajta menekülés ettől a sok irtózatos dologtól. Nálunk már lövöldöznek is, hát mi vagyunk mi, Chicago? Chicagóban kérdezte tőlem a hotelportás, amikor hazaértem, hogy nincs egy kicsit késő a sétára? Mondom neki, miért volna késő, én otthon tizenegy és tizenkettő között sétáltatom utoljára a kutyámat. Erre égnek emelte a kezét, és azt mondta, ezt meg ne próbálja itt, asszonyom! Az Elise menekülés a hétköznapi gondoktól. Mert azt sokkal könnyebb elviselni, hogy a Szabó áll a sarokban, meg a Szabó a hülye, ő az, aki mindig rosszkor szólal meg, mindig rosszkor szerepel. Az Elise sikere annak köszönhető, hogy én a könyvben olyan buta és olyan okos vagyok egyszerre.

– Nagy rejtvényt adott föl a csupán itt felbukkanó, örökbe fogadott trianoni árva, Cili alakjával.

– Cilit nem ismerik meg? Cilit már megírtam, de akkor még nem gondoltam, hogy megírom a Für Elisét. Nem olvasták az Ókutat? Ott van Cili valóságos, igazi nevén. Ő Edit.

– Az Agancsos.

– Nem Zentáról jött, hanem Kassáról, nem akkor halt meg, valamivel később. És azóta nekem nincs Cilim. Soha nem fogom elfelejteni. Tonelliének megfelelő állású ember volt a férje, és nagyon szerették egymást. Itt, a korpusz nélküli kereszt mellett van Cili és a férje – mondja, és a kezembe ad egy fényképet: csinos fiatal lány ül egy fiatalember mellett a templomlépcsőn. – Ebben a templomban esküsznek, az Abigél iskolájának hivatalos templomában. Cili nagyon hiányzik. Még egyszer nem lesz olyan barátnőm, mint amilyen ő volt.

– A református hitet itt Pesten meg tudja úgy élni, mint annak idején Debrecenben? A szomszédban van a híres Torockó téri templom.

– Édesem, én ide nem járok, mert itt mindenki ismer. Úgyhogy a keresztfiamnak nincs soha vasárnapja – cserében én főzök -, mert mindig elmegyünk valamelyik környékbeli faluba. Addig megyünk, amíg egy református templomot nem találunk. Beülök, senki nem ismer meg, hála Isten.

– Itt, a szomszédban mi történne?

– Itt azonnal elindulnak felém a zsoltárok egy cédulával, hogy tessék szíves lenni beleírni valamit. Ágy nem tudok imádkozni. Engem ott hagyjanak, én templomba azért megyek, hogy végiggondoljam a saját vétkeimet, végigelemezzem, mit kell kijavítanom magamban, fölkészüljek – jelen esetben – az ünnepre. A templomban beszélek Istennel, mert az az ő hivatalos földi lakása. Egyébként az ágyban szoktam beszélgetni vele, amikor lefekszem, vagy akkor, amikor nagyon nehéz ott a gépnél, és azt mondom, segíts Uram. Árnom kellene, ehelyett éjjel-nappal szerepelek, már megőrülök. Határtalanul komikus a helyzet, mert ugyanakkor nagyon boldog is vagyok, megkaptam mindazt a megbecsülést és szeretetet, amire író vágyhat. Néha meg is szégyellem magam, és arra gondolok, nem érdemlek én ennyit.

– Még valamit szeretnék kérdezni.

– Nekem nincsenek titkaim, csillagom.

– Ha az ember önéletrajzi regényt ír, mennyire adhatja ki a szüleit? A szülei legintimebb, legbensőbb titkait.

– Nem más szüleit ábrázolom, hanem a sajátjaimat, azokat meg igazán ismertem. Apám pillájának rezdüléséből tudtam, milyen napunk lesz. Isten nagyon kevés képességet adott nekem, de azt megadta, hogy ha elkezdek írni, akkor a kegyelme mögöttem áll, és Isten kegyelmével hirtelen valami olyan válik előttem teljesen világossá, amit nekem nem volna szabad tudnom, mert nem éltem át. Ezt a vallásos ember úgy mondja, kegyelem, az író azt mondja, szakmai rutin. De én azért az Isten kezébe kapaszkodom. Elmond majdnem minden titkot visszamenőleg is.

– Nem hiányolta sosem, hogy azt a szeretetet és gondoskodást, amit a szüleitől kapott, anyaként is tovább tudja adni? Hogy azt a bölcsességet és megértést, ami a könyveiből árad, ilyen módon is kamatoztassa?

– Egy olyan században, ahol engem revolverrel rákényszeríthetnek, hogy megírjak egy cikket, amit nem vállalok? De nem riogathatjuk a nőket azzal, amit én a foglalkozásomat ismerve olyan természetesen vállaltam. Én nem vagyok civil, író vagyok. Azt mondom, amit a nemzetnek kellene mondania, ha szája volna. Arra hívom fel a figyelmet, amit észreveszek, és amitől féltem a népemet. Aztán akkor mit csinálok, ha lelőnek? Ha elviszik a gyerekemet? Vagy ha ellenem fordítják? Ha örökletes lesz az átok, a gyerek féljen, mert az anyja ezt vagy azt írta? Úgy örülök, ha nem kérdeznek semmi olyat tőlem, ami bárkire is veszedelmet hozhat.

– Miről szól majd a Für Elise 1939-ig tartó második része? Azt tudjuk, hogy az utolsó mondta ez lesz: Aztán kitört a háború.

– A könyv itt van a fejemben. Most kezdődik az egyetem, de ez a nyár az enyém. A végén olyan jó kapcsolatba kerülök a bécsi intézet gyóntatója, páter Severin mellett az igazgatónővel is, hogy megkérdi: von Ágyai kisasszony – így hívott, ez volt a nemesi előnevem, csak nem engedte apám, hogy használjuk -, jövőre visszajön? Mondom, nagyon boldog voltam itt, de jövőre már nem lesz pénzem. Azt mondja, egy román lány úgy jár náluk egyetemre, hogy ugyanakkor szobalány is. Nagyon megaláznánk azzal, ha felajánlanánk, hogy itt dolgozzon? Május 10-ig tegye le az utolsó vizsgáit, akkor kezdődik nálunk a szezon, addigra tessék megjelenni. Szeptember utolsó hetéig szolgál, végzi mindazt a munkát, amit a többi szobalány. Mindenre el voltam készülve, hogy mit végezhetek én, Uram Jézus, mikor nem is tudok semmit. Soha nem tanultam meg seperni, nem kellett otthon. Anyám azt mondta, ülj a könyvhöz édesem, mert egyetemista vagy és vizsgázol. Semmiféle házimunkát nem tudtam. Előkelő hölgyek, grófok, bárónők, konzulfeleségek éltek ott az intézetben a saját bútoraik közt, mint egy öröklakásban, akiktől aztán megtanultam viselkedni.

– A szerelem is Bécsben éri Magdolnát?

– Az első esztendő úgy végződik, hogy igent mondok valakinek, de ennek a kapcsolatnak vége lett, amikor 1939-ben kitört a háború, és vegyészmérnök vőlegényemet elvitték. Időnként kaptam tőle levelet, érthetetlen módon Velencéből. Már régen férjnél vagyok, amikor megint találkozunk. Vendégség van nálunk, csöngetnek. Én nyitok ajtót, és ott áll a vőlegényem, akihez nem mentem hozzá. Azt kérdi, most már hajlandó vagy elmondani, miért nem jöttél vissza? A kezemben volt éppen a teáskanna, és csak csorgott a forró víz végig a meztelen lábamon. Mondom, gyere be, és ismerd meg a férjemet. Az én életem tele van ilyen romantikus epizódokkal. De addigra már átélem azt a csendes pofont, amit egy német katonától kapok az Anschluss után, amikor jövök haza a Franz Josef Brückén. Azt mondja nekem németül: jaj, de szép kis zsidó lány. Egy regényre való gondolat lehetett a pillantásomban, ettől kicsit ingerült lett, és iszonyúan fölpofozott. Nagyon hálás vagyok ezért a pofonért, nagyon jól eligazított a politikában.

– Aki egy szilárd értékrend alapján mindig olyan világosan látta az elmúlt évtizedekben a rossz politikai döntéseket, mit gondol a mostani életünkről?

– Most már úgy vagyok, hogy fogom a lapokat – mondja, és kézbe veszi az aznapi Magyar Nemzetet és Népszabadságot -, minden főcímet megnézek, és csüggedten leteszem. Mert a részletek nem érdekelnek, hogy az egyik hogy pocskondiázza a másikat. Nem értem, hogy lehet az egyik magyar ember a másiknak ilyen határig ellensége. Ahogy azt sem értem, keresztény embernek mi baja a másik keresztény emberrel. Az én templomomon csillag van, a tiéden kereszt. Nálunk nem volt zsidókérdés sem. Lehet, hogy a te istened nem az én istenem, de ne sértsd meg az én istenemet, én se fogom megsérteni a tiédet. És lehet, hogy a te elgondolásod Magyarországról nem azonos az enyémmel, akkor sincs jogom hozzá, hogy emiatt hazaárulónak, gazembernek, ilyenolyan bitangnak nevezzelek. De ha én elsírom magam a Király-hágón, akkor ne kérd tőlem számon a könnyeket. Mert ehhez meg neked nincs jogod.

Lassan ránk esteledik, kávéval kínál, rám szól, hogy várjak, ne kortyoljam olyan melegen abból a Kazinczy korabeli empire csészéből, míg ő persze forrón issza meg. Elmeséli, hogy egyszemélyes karácsonyain megterít az összes egykor volt családtagjának, előveszi a Bibliát, és olyan szentestét rendez, mint egy népes família családfője. Aznap böjtöl, csak másnap reggel vesz magához ételt. Előkerül egy kép is, amit a férjétől kapott. Egy vándor van rajta, aki egyedül megy a sötét pusztában egy távoli, kivilágított kis ház felé.

– Ez vagyok én, amióta mindenkim meghalt – mondja Szabó Magda. – Megmondtam Géza keresztfiamnak, ezt a képet vigyék majd a koporsóm mögött. Aki tudja, mit jelent, tudja, aki nem, nem. De én biztosan tudom, hogy rám már várnak abban a házban.

SZABÓ MAGDA ÁRÓ

1917-ben született Debrecenben, ott szerez magyar-latin szakos tanári diplomát. 1945-től Budapesten, a kultuszminisztériumban dolgozik. Költőként publikál, az Újhold köréhez tartozik. 1947-ben házasságot köt Szobotka Tiborral, akivel 1982-ig, férje haláláig él együtt. 1949-ben visszavonják tőle a Baumgarten-díjat, elbocsátják állásából, és szilenciumra ítélik. 1958-tól prózaíróként tér vissza az irodalmi életbe. Legismertebb regényei: Freskó, Régimódi történet, Abigél, A pillanat, Az ajtó, Für Elise. Kitüntetések: József Attila-díj, Kossuth-díj, Pro Urbe Díj, Csokonai-díj, Corvin-lánc.

Comments are closed.