Forrás: ÉS

VARGA LÁSZLÓ

Az „Endlösung”

Német szándékok, magyar kivitelezés

Az európai zsidóság kiirtása a múlt század negyvenes éveiben nem valamiféle korábban megfogalmazott terv szerint zajlott, hanem – évszázados mintákat követve – az egyik intézkedésből adódott a következő elképzelés, amely döntéssé válva inspirálta a további, egyre radikálisabb lépéseket egészen a megsemmisítésig. A megvalósítás első állomása a zsidók meghatározása (definíció) volt, ezt követte „törvényes” kifosztásuk (árjásítás), újabb lépést jelentett kitelepítésük (koncentráció), következett a deportálás, majd mindez a megsemmisítéssel nyerte el végső értelmét. Maga a népirtás két formában valósult meg, az egyiknél a gyilkosok házhoz jöttek, a másiknál a tömegesen megölendőket szállították speciálisan erre a célra kiépített intézményekbe, táborokba.

A modern, de ekkor már hagyományos antiszemitizmus, a törvényekben megfogalmazott megkülönböztetés szükséges, de messze nem elégséges előfeltétele volt a tömeges népirtásnak. Hannah Arendt a lényegre tapint rá, amikor megállapítja, Auschwitz a történelem addigi minden rémtettétől már jellegében is különbözött, nem tekinthető a „legborzalmasabb pogromnak”, s nem vezet „egyenes út a náci párt kezdeti antiszemitizmusától a nürnbergi törvényeken, majd a birodalmi zsidók elűzésén át a gázkamrákig”. Hiszen „politikailag és jogilag ezek a „bűnök” nemcsak mennyiségileg, hanem minőségükben különböztek”.

1942. január 20-a előtt is zajlott a megszállt keleti területeken a tömeges népirtás, s ezek is „sokszínűek” voltak, de a wannseei konferencia valóban fordulatot hozott, új „minőséget”, jelesül a „végső megoldást” az európai zsidóság teljes kiirtásának szándékával. Ez határozott cezúra, még akkor is, ha a konkrét kivitelezés országonként lényegesen eltérő volt. Témánk szempontjából különösen azokban az államokban merül fel ez a kérdés, amelyek rendelkeztek az önállóság valódi vagy akár csak látszólagos kellékeivel. Ez a határ ugyan nehezen vonható meg, de az egyértelmű, hogy Magyar Királyság 1944. március 19-éig azért rendelkezett ennek összes kellékével, s még a német megszállást követően sem tekinthető egyszerűen valamiféle „bábállamnak”. Végső soron a csatlós államok egyike sem fogadta el maradéktalanul a „végső megoldást”, sőt még a megszállt országok is képesek voltak esetenként ezt fékezni. Ez egyben hivatkozási alap is volt, kölcsönösen azzal érveltek, hogy a „másik” állam, a többi szövetséges sem tesz korlátlanul eleget a vonatkozó német követeléseknek.

Megszállás előtt

Számos magyar túlélő számolt be arról, hogy Auschwitzban milyen mély gyűlölettel fogadták őket a lengyel vagy a szlovák zsidók. S mindezt leginkább azzal indokolták, hogy „ti még moziba jártatok, amikor mi már itt rohadtunk”. Holott a hivatalos Magyarország eredetileg készségesen követte a német mintát, Teleki miniszterelnök és kormánya egyáltalán nem zárkózott el valamiféle „megoldás” elől, de annak maradéktalan megvalósítását inkább a háború utánra kívánta halasztani.

Bárdossy miniszterelnök és kormánya kevésbé hezitált, gyakorlatilag elsőként valósított meg egyfajta limitált deportálást, amikor Körösmezőre, majd onnan a határon túlra telepített közel 20 ezer „idegen honos”, azaz magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót, akiknek túlnyomó többségét sikerült is ukrán-német-magyar koprodukcióban eliminálni, más szóval lemészárolni. Fél évvel később – mondhatnánk: román mintára – a magyar honvédség és csendőrség Újvidéken, vagyis szigorúan a megnagyobbodott országrészben egész tüchtig pogromot rendezett, a zsidó áldozatok száma megközelítette az ezret. Később a magyar kormány ugyan szót emelt a megszállt országokban élő zsidói érdekében, de olyan nagy ellenállást nem tanúsított, amikor ezeket deportálták, leginkább a tulajdonukra tartott igényt.

Mégis jogos a gyűlöletig fokozott irigység, az átlag magyar zsidó még akár moziba is járhatott, vendéglőben húzathatta magának a cigánynyal a magyar nótát, amikor francia, holland, belga, német, osztrák, lengyel, cseh vagy szlovák és a többi sorstársaik nézték közvetlen közelről, miként válnak füstté szeretteik.

1943-ban, amikor már a dán vagy az olasz zsidókat is deportálták, Kállay Miklós kormánya keményen ellenállt a német követeléseknek, s igazából semmiféle engedményre nem volt hajlandó. Sőt bíróság elé állította az újvidéki mészárlás tetteseit, élükön egy tábornokkal. Alapvetően teljesen igaza van Romsics Ignácnak, amikor elveti a Kállay-féle „hintapolitika” (korabeli) minősítést, s azt állítja, hogy a miniszterelnök kezdettől egyfajta leszakadásra (mármint a német szövetségestől) törekedett.

Kállay Miklós ugyanakkor nagyon is tisztábban volt azzal, hogy bármilyen engedménnyel a „zsidópolitikában” hiteltelenné teszi magát, kormányát, az országot a szövetségesek előtt. A „zsidókérdés” megoldása tehát mindkét oldalon egyfajta lakmuszpapírrá vált, hogy meddig megy el Magyarország a német követelések kiszolgálásában.

Már maga ez a „vonakodás” sem tetszett Hitlernek, vagy tágabban a Birodalomnak, Horthy szemére is vetették 1943. áprilisi klessheimi látogatásakor. Hitler és Ribbentrop ezt (a zsidók megsemmisítését) ugyan fontosnak tartották, de nem meghatározónak. Miközben közölték Horthyval, hogy számukra Kállay nem kívánatos személy, akivel semmiféle hivatalos kapcsolatot nem ápolnak, ami azért szövetséges államok között nem mindennapi jelenség, alapvetően tudomásul vették, hogy Magyarországon még nem érett meg a helyzet a végső megoldásra. Hiszen a likvidálandó zsidók túl fontos szerepet játszanak a magyar gazdaságban, meg sokan is vannak, nem is idegenek, nehéz lenne kikapcsolásukat a társadalommal megértetni, elfogadtatni.

A hagyományos történetírói kánon (és ez nem ennek lebecsülése) szinte egységes abban, hogy végül a „végső megoldás” szabotálása vezetett 1944. március 19-én az ország német megszállásához. A másik oldalon (annak „politikai” értelmében) alapérvként hangzik el, s ez sem mond ellen a kánonnak, viszont éppen a magyar zsidók megmentése akadályozta meg a kormányt határozottabb németellenes lépésekben, leginkább a háborúból való kiugrásban.

Ezzel szemben áll a Romsics-féle megközelítés, ami annyiban bizonyítottnak tekinthető, hogy Kállay és kormánya (annak meghatározó kisebbsége) 1943-ban már boldogan megadta volna magát az angolszász hatalmaknak, a „demokráciáknak”, de ilyen alternatíva nem létezett. Az nem volt már 1943-ban sem kétséges, hogy ennek aktualitása csak akkor lehet, ha a szövetségesek haderei megjelennek az ország határainál, ha van kinek letenni a fegyvert. Már-már másodlagos, hogy a balkáni angolszász partraszállás hiányában a felszabadulást, (vagy ha tetszik) a megszabadulást már csak egy – számukra – ázsiai horda, nevezetesen a szovjet bolsevizmus hadserege hozhatta meg.

A hazai szakirodalomban általánosan elfogadott az az állítás, mely szerint „közvetlenül 1944. március 19. után még sem a németeknek, sem a Sztójay-kormánynak nem volt pontosan kidolgozott terve a magyarországi zsidóság sorsáról”. Ugyanakkor hasonlóan elfogadott – árnyalatnyi eltérésektől eltekintve – az a nézet is, mely szerint, ok-okozati összefüggés van a német megszállás és a magyar zsidóság deportálása között. Ez kézenfekvő, hiszen a német megszállás nélkül bizonyára nem került volna sor a vidéki zsidóság szinte teljes elhurcolására, s nagy részének meggyilkolására. Minden hazai szerző azonban abból a hipotézisből indul ki, hogy ez végzetszerű volt, a német vezetés Hitlerrel az élén a megszállást eleve összekötötte a magyar Endlösunggal. Vagyis a megszállás közvetlen, de legalábbis közvetett célja a magyarországi zsidóság teljes megsemmisítése lett volna.

Csakhogy a megszállást előkészítő iratokban sem a „zsidó”, sem a „zsidókérdés” szó nem fordul elő, holott nagyon pontosan meghatározták a német érdekeket, vagy kitértek arra, hogy a megszállás miként veszélyeztetheti ezeket. Felmerült viszont az „embertartalék” kérdése, az OKW, a német vezérkari főnökség az ezzel kapcsolatos konkrét feladatot is megfogalmazta, nevezetesen „a harc- és munkaképes lakosság összeírását”.

Valójában a német vezetés Magyarország megszállásával az olaszhoz hasonló kiugrásnak akarta elejét venni. Bár tudott az erre irányuló magyar kísérletekről, de ezeket nem értékelte túl, hiszen – amint említettük – amíg a szövetségesek nem jelennek meg a maguk fizikai valóságukban a Magyar Királyság határain, addig ennek nem volt valódi realitása. Sokkal valósabb, legalább ennyire fontos volt viszont, hogy a magyarok megbízhatatlanságára hivatkozva még Antonescu is megtagadta a román hadsereg totális mozgósítását.

A szövetségesek viszont egyértelmű gesztust vártak, mint amilyen a magyar katonai részvétel látványos csökkentése. Horthy egyenesen azt remélte, Klessheimben 1944. március 18-án elnyerheti a Führer hozzájárulását magyar csapatok visszavonásához.

Német szándékok

A március 18-i klessheimi Hitler-Horthy-tárgyalásokról nem állnak rendelkezésünkre hiteles jegyzőkönyvek, vagy akár csak hitelesnek tekinthető feljegyzések, hanem inkább csak korabeli, de utólagos beszámolók. Ágy a Koronatanács március 19-i ülésén Horthy, majd némileg bővebben Sztójay tett említést arról, hogy a tárgyalások során egyáltalán napirendre került a zsidókérdés.

A magyar holokauszt első „feldolgozója”, Lévai Jenő (egyáltalán nem alaptalanul) azt állítja, Hitler Horthy lemondása esetén helyezte kilátásba a zsidók és a külföldi menekültek elhurcolását. Ne feledjük, a „zsidóktól” függetlenül, (tízezres nagyságrendben) számos lengyel, francia stb., tehát „ellenséges” menekültet vagy hadifoglyot fogadott be Magyarország.

Erre utal emlékirataiban Horthy is: „Addig, amíg én a helyemen vagyok, a nyilaskeresztesek hatalomra kerülését aligha kockáztathatják, akiknek uralma (…) 800 000 zsidó és sok tízezer menekült pusztulását is jelentené.”

Klessheimben Hitler ugyanakkor erőteljesen szóvá tette, Magyarországon közel egymillió zsidó (ez erős túlzás volt) él szabadon, mindenféle személyes korlátozás nélkül, s ezt német részről csakis a keleti és a balkáni front veszélyeztetéseként értelmezhetik.

Minden ellenkező feltételezéssel ellentétben azonban semmi sem bizonyítja, hogy Horthy bármilyen megállapodást kötött volna Hitlerrel, így a deportálásokról sem „egyezhetett meg”. Horthy Klesssheimben nem írt alá semmit, nem egyezett bele a német megszállásba, pusztán arra tett ígéretet, hogy a helyén marad, s a németekkel egyeztetve új kormányt nevez ki.

A birodalmi megbízott, Veesenmayer kinevezési iratában Hitler kitért arra, hogy alárendeltségében magasabb SS és rendőrségi vezető kerül kinevezésre, aki az SS és a német rendőrség által végrehajtandó feladatokért felel, „különösen a zsidókérdés terén végrehajtandó rendőri feladatokért”.

Winkelmann alá- és fölérendeltségében a megszállással egy időben (közvetlenül azt követően) az Endlösung szempontjából valóban kompetens személyiségek jelentek meg Budapesten, nevezetesen Himmler, Kaltenbrunner és mindenekelőtt maga Adolf Eichmann. Vegyük ezeket sorba:

Jaross Andor vonatkozó vallomásából egyértelműen kiderül, a németek, személy szerint Kaltenbrunner nem követelte, nem is vetette fel a zsidók deportálását, hanem az SS-hadosztályok visszavonása fejében „pusztán” a zsidóság „szeparálását”, vagyis szegregációját követelte, ami valóban megfelelt a Klessheimben elhangzottaknak.

Eichmann szerint Hitler és Horthy a klessheimi kastélyban határozták el „a magyarországi zsidók deportálását”. Állította azt is, hogy a „kitelepítésről” dr. Veesenmayer Sztójayval „és vélhetően Horthyval” egyezett meg. Itt és a továbbiakban tehát a birodalmi megbízott jelenik meg a kezdeményező szerepében.

Mint láttuk, valójában Hitler Klessheimben Horthy maradása esetén nem követelte a deportálást. Kaltenbrunner villámlátogatásáról viszont még kevésbé rendelkezünk megbízható forrásokkal, az elejtett visszaemlékező megjegyzések szerint tárgyalásai során felmerült ugyan a „zsidókérdés megoldása”, de egyik forrás sem támasztja alá, hogy ennek célja a deportálás lett volna.

A rendőri feladatokat ellátó Winkelmann tábornok, vagyis témánk szempontjából mégis „mellékszereplő”, viszont azt állította Jaross és társai perében, hogy Himmler közölte vele, „ebben a kérdésben érdektelen”.

Mondhatjuk, hazudott, de ha áttekintjük a tevékenységéről szóló jelentéseket, s itt nehezen hivatkozhatunk „forráshiányra”, akkor valóban „rendőri” feladatokról volt szó, lengyel menekültek, akár zsidók vélt vagy feltételezett ellenállásáról van szó, vagy akár Kádár Jánosról, akit – mellesleg – már a magyar csendőrök összekevertek Ságvári Endrével.

Jaross 1945. október 6-án kelt saját kezű feljegyzése szerint március 23-án minisztertanácsot tartottak, itt Sztójay többek között a következőket mondta: „A német követ előtte is hangsúlyozta, mint azt a kormányzó tudomására is adta, hogy a német megszálló csapatok fokozatosan kivonulnak az országból, mihelyt látják, hogy a kormány tényleg megoldja a zsidókérdést, vagyis teljes mértékben szeparálja a zsidókat a magyar életből.”

Fel sem merült a deportálás, s Veesenmayer követ is határozottan állította, hogy a zsidósággal kapcsolatos intézkedések nem voltak döntőek, kezdetben nem is merült fel részükről a deportáció. Azt viszont elismerte, hogy a gyűjtőtáborok felállítása valóban német kérésre történt. Állítása szerint, hivatalos magyar ellenállás esetén elálltak volna még ettől is. Ilyen utólagos magyarázatoknak természetesen lehetne oka (nála és társainál is) a személyes felelősség áthárítása, csakhogy állításaikat a vonatkozó német iratok egyértelműen alátámasztják.

A német megszálló csapatok egyértelmű utasításokat kaptak, melyek szerint egyedi ügyektől (letartóztatások) eltekintve ne avatkozzanak a zsidókérdésbe, mert ez a magyar kormány dolga. Ugyanakkor e tiltással együtt megfogalmazták a konkrét, vagyis elvárt magyar intézkedéseket, nevezetesen a zsidók munkásszázadokba tömörítése, vagyonuk lefoglalása „a magyar nép számára”.

Egyetlen egyértelmű szándék bizonyítható: a németek már a bevonulás előtt számítottak magyar, s azon belül különösen zsidó munkaerőre. Április elején gyakorlatilag már az összes vezető német tényező számolt ezzel, s minden konkrét intézkedés ebbe az irányba mutatott.

A német hadiipar fejlesztéséről tartott április 6-7-i megbeszélésen maga a Führer jelentette be, ha a szükséges munkaerőt nem lehet más módon biztosítani, akkor ő személyesen lép kapcsolatba Himmlerrel, hogy bocsásson az SS vezetője e célra Magyarországon százezer fős zsidó kontingenst rendelkezésre.

Eltekintve Eichmannak a tárgyalásán hangoztatott védekezésétől, egyik érintett sem állította, hogy a magyar zsidók deportálása lett volna a végcél.

A magyar kormány

Veesenmayer április 13-án megállapodott Sztójayval, a magyar kormány a hónap végéig ötvenezer munkaképes zsidót bocsát a Birodalom rendelkezésére. A gyakorlati megvalósítást az SD (Biztonsági Szolgálat) és a rendőrség már megkezdte, a letartóztatottak képezték volna ennek bázisát. A megállapodáshoz a magyar miniszterelnök szerint Horthy is hozzájárult, kormánya részéről biztosította ugyanakkor a követet a belügy- és a honvédelmi minisztérium közreműködéséről. Tájékoztatta arról is, hogy a szükséges zsidó munkaerő biztosítása érdekében, további évjáratokat kívánnak munkaszolgálatra behívni. Ágy májusban újabb ötvenezer zsidó munkaerőt adhatnak át, illetve a magyar parancsnokság alatt álló zsidó munkaszolgálatosok számát is felemelhetik 100-150 ezer főre.

Német részről a zsidó munkaerő átadása Winkelmann feladatát képezte, Veesenmayer volt viszont az, aki pontos tájékoztatást kért, hogy a Birodalmon belül hova szállítsák a munkaképes zsidókat. Ribbentrop stábja minderről a legapróbb részletekig értesítette távirati úton április 18-án az Innland II. osztályt, azzal az utasítással, hogy ezeket az információkat juttassák el Eichmannhoz. Ez április 19-én meg is történt. Ugyanaznap Budapesten a HM közölte, az első tízezer fő rendelkezésre áll, s Winkelmann törzse már vagonokat kért az elszállításhoz.

Az első két magyar szállítmány május 2-án 1800, illetve 2000 fővel érkezett Birkenauba, ezek április 29-én indultak Kistarcsáról, illetve másnap Topolyáról. A 3800 főből 2698 azonnal a gázkamrákba került, annak ellenére, hogy mindkét transzport zömmel munkaképeseket hozott, nevezetesen 16 és 50 év közötti férfiakat és nőket. Veesenmayer egyértelműen „Arbeitsjuden” elszállítását jelentette, de amint a szelekció számai mutatják, a munkaerő-szükségletet már alárendelték a zsidóság megsemmisítésének. Az első két, ismertetett szállítmányról Veesenmayer április 27-én tett először jelentést, ebben is munkaképesnek nevezte őket, s biztosította Berlint, hogy a magyar rendőrség tájékoztatása szerint nincsenek köztük ellenséges, vagy semleges országokból származó zsidók. Ez a két transzport tehát még beleillett az eredeti koncepcióba, valóban munkaképesekről volt szó, akiknek összeszedésére (német vagy magyar) rendőri intézkedésként került sor. A célállomást, Auschwitzot, viszont már egy egészen más koncepció jegyében határozták meg. Erre a radikális váltásra első ízben Veesenmayer április 23-i távirata utalt. Ebben a szakértőkkel (Sachbearbeiter) folytatott egyeztetésekre hivatkozva jelentette, hogy Kárpátalján megtörtént 150 ezer zsidó gettóba tömörítése, aminek befejezése összesen háromszázezer fővel a következő hétre várható.

A deportálás kezdő időpontjaként május 15-ét adta meg, napi háromezer fővel előbb Kárpátaljáról, majd amennyiben ez logisztikailag lehetséges, más gettókból is. Itt nevezte meg a német követ először célállomásként (Aufnahmeort) Auschwitzot, javasolta egyben a Budapest térségéből általa követelt és a magyar kormány által jóváhagyott ötvenezer Arbeitsjude elszállításának az elhalasztását, már csak a szállítási nehézségek okán is. „Mivel a zsidó akció teljes egészet alkot, ezért a vázolt tervet tartom helyesnek”, s esetleges fenntartásokról, vagy különleges kívánságokról Berlinből várt tájékoztatást.

Május 16-án rendelték el Birkenauban az első hosszú Blocksperrét, az új rámpára ekkor futott be az első három magyar szállítmány. Az érkezők maguk pakolták ki csomagjaikat, majd ötös sorokba sorakoztatták és elvezették őket a krematóriumok felé. Ettől az éjszakától kezdve valamennyi krematórium összes kemencéje folyamatosan üzemelt.

Nem kétséges, a vonatkozó (és fennmaradt) német iratok nem adnak választ arra a kérdésre, hogy végül ki(k) és mikor döntött(ek) a magyar zsidóság deportálásáról. Erre sokkal inkább az egyébként még hiányosabb magyar iratok alkalmasak.

Halász Géza Kárpátalja kormányzóbiztosának helyettese május 27-én kelt feljegyzésében részletesen beszámolt a Belügyminisztérium kis tanácstermében április 7-én megtartott értekezletről. A feljegyzés szerint a VIII. csendőrkerület „területéről a zsidók a közeljövőben ki lesznek telepítve”. Halász a konkrét kivitelezésre vonatkozó kérdéseire nem kapott választ, kizárólag egy „írásos rendelkezést”. A Halász által említett „írásbeli rendelkezés” azonos a Baky László államtitkár által ugyanaznap jegyzett 6163/1944. sz. bizalmas rendelettel. Ennek már első mondata nem hagy semmi kétséget afelől, hogy ez a rendelet a magyar Endlösung pontos forgatókönyvét kívánja vázolni: „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól.” (Egyébként a zsidók kiszállításának a kérdését a m. kir. kormány már csak utólag tárgyalta.)

Baky rendelete viszont már április 7-én kimondta, hogy a falusi zsidókat gyűjtőtáborba kell szállítani, a városiakat az erre a célra kijelölt épületekben, illetve gettókban kell elhelyezni. Kimondta, hogy a rendelet végrehajtása a csendőrség és a rendőrség feladata, de „szükség esetén a csendőrség városokban a m. kir. rendőrségnek karhatalmi segítséget nyújt”, továbbá „a német biztonsági rendőrség tanácsadó szervként a helyszínre ki fog szállni”. A rendelet – ugyan még határidők nélkül – már ekkor viszonylag pontosan meghatározta a deportálások menetrendjét is. Azt viszont tudjuk, hogy ebben (ezek szerint már korábban Baky és Endre – némi vita után Eichmannal egyezett meg, aki feltehetően maga is részt vett az értekezleten.

(Elhangzott december 2-án a Magyar-Orosz Kulturális Évad zárórendezvényén.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 50. szám