Forrás: Magyar Hírlap

Egyre biztosabban állíthatjuk, hogy Ahmedinedzsad és kormánya eleve bukásra van ítélve, s a harcos nemzetközi kardcsörtetés, elsősorban az Izrael elleni lózungok, csak ezt a várható kudarcot hivatottak elleplezni

Az új iráni elnök magatartásában nincs semmiféle meglepő. Agresszív kirohanásaiban semmi olyasmit nem állít, amit közönsége ne hallott volna már éppen elégszer. Az iráni politikai rendszer különféle, alsóbb fokú politikai ágensei folyamatosan szórakoztatják hasonló szövegekkel a mélyen tisztelt nagyérdeműt. Hasonlóan azokhoz, amiket nekünk magyaráztak a néhai Magyar Néphadsereg politikai tisztjei és buzgó őrmesterei. Az is nyilvánvaló, hogy az iráni elnök leginkább olyan közegekben engedi szabadjára a fantáziáját, amikről feltételezheti, hogy azt akarják hallani, amit ő mond. A hasonló politikai lózungok ellenére, amelyek részei voltak a teheráni ifjúság kötelező mindennapos tüntetési penzumának, Irán politikai vezetése mind ez idáig határozottan racionalista volt, pontosan tudta, mi a különbség álom és valóság között.

Az ember, aki fényt látott

Ahmedinedzsad hatalomra kerülése viszont éppen attól riasztó, hogy az új elnök hinni látszik abban, hogy megvalósíthatja politikai álmait. Ez jellemezte 2003 óta Teherán keményvonalas polgármestereként is. Az iráni fővárosban például még mindig nem értik, miért is kellett megpróbálnia a város minden egyes terére egy mártír sírját elhelyezni. Ezt akkoriban szóvá is tette Mahdi Karrubi akkori parlamenti elnök, a nyári államfőválasztás egyik vesztese. Az új elnök mindezeken túl a régi iráni hagyományok méltó örököse. Maga számolt be arról az élményéről, hogy amikor az ENSZ-ben kimondta a minden muszlim számára kötelező „a kegyes és könyörületes Isten nevében” formulát, és (Khomeini) ajatollahra hivatkozott, azt a karizmát látta felfényleni maga körül, amely a régi iráni uralkodók, valamint Ali és a tőle származó síita imámok kiválasztottságának bizonyítéka volt.

Az iráni humor szerint a világ Ahmedinedzsad óta ismét kétpólusú. A másik pólus – Irán. Mármost: fonákjáról visszafordítva a perzsa szellemességet, megláthatjuk, hogy az iszlám terminológiájában a „pólus” (qutb, perzsásan ghotb) nem csak a földrajzi fogalom megjelölésére szolgál, hanem vallási kifejezés is: a „világ tengelye” a legmagasabb lelki tisztaságot elért szent ember. Magyarán: az elnök vallási küldetésébe igyekezett beágyazni a maga nyugatellenes fellépését.

A kettészakadt Irán

Mielőtt beérnénk annak sommás megfogalmazásával, hogy a világ egyik jelentős olajtermelőjét és regionális középhatalmát egy olyan demagóg irányítja, akinek az agyára ment a vallási fanatizmus és az ebből táplálkozó küldetéstudat, netán ezt kiegészítenénk egy olyan cinikus oldalvágással, hogy hát tiszteletre méltó nyugati ellenfele sem jobb a Deákné vásznánál, fontos azt is megértenünk, kik állnak az elnök mögött. Az elemzők szerint Irán társadalma jelenleg két részre oszlik. Mintegy tizenhétmilliónyian reménykednek az új elnökben, míg velük szemben harmincmillióra tehető az ellenzékiek, illetve a végleg kiábrándultak száma. Amikor az elnökválasztás végeredményét kihirdették, az iszlám forradalom ellenére is amerikanizált Észak-Teherán a rettegés sötétjébe burkolódzott, a hagyományosan szegény és konzervatív Dél-Teherán lakossága viszont ujjongott. Ahmedinedzsad megválasztása ugyanis azok számára volt jó, akik úgy vélték, az iszlám rendszer jelenlegi válságából nem a reformok, hanem az alapokhoz való visszatérés jelenti a kiutat. Ahmedinedzsad megválasztásával gyakorlatilag a hatalom összes szerve a konzervatívok kezébe került. Mindezzel együtt is kétséges, hogy az új elnök képes lesz-e igazán kezében tartani a hatalmat. Lefejezte ugyan a régi államapparátust, és megtisztította a diplomáciai kart a neki nem tetsző elemektől, ám éppen a Kazem Vaziri-Hamane olajminiszter kinevezését megelőző nehézségek (az elnök három jelöltjét már leszavazta az egyébként a konzervatívok kezében levő parlament) mutatják, hogy aligha tartja a kezében a tejes államapparátust. Még a „vezér” (rahbar) Hamenei ajatollah is úgy nyilatkozott, hogy az ifjú tehetségnek még tanulnia kell. Aligha valószínű tehát, hogy Ahmedinedzsad sikeres gazdaságpolitikai fordulatra lenne képes. Az általa a reformok és a privatizáció alternatívájául javasolt kooperatív gazdaság képe pedig valószínűleg bevonul a vágyálmok birodalmába. Az elnök biztos hatalmi bázisát jelenleg a hadsereg, a jelentősen megnövelt és kvázi nemzeti gárdává tett iszlám milícia (pászdárán), valamint a nagy hatalmú veteránalap (Bondzsad-e Mosztazafan) jelentik. A múltkori, nagy vihart kavart zahedani beszéde után, Zabolban az autójára kilőtt rakéták viszont azt mutatják, még kedvenc milicistái között sem lehet teljes biztonságban. Azaz egyre biztosabban állíthatjuk, hogy Ahmedinedzsad és kormánya eleve bukásra van ítélve, s a harcos nemzetközi kardcsörtetés, elsősorban az Izrael elleni lózungok, csak ezt a várható kudarcot hivatottak elleplezni.

Tánc a vulkán peremén

Ettől külön kell választanunk Irán atomprogramját, amely nyilvánvalóan régebbi és komolyabb tervezet ennél. Azonban a jelenlegi kormányzat az ország e téren elért diplomáciai sikereit is kockáztatni látszik a pillanatnyi túlélés érdekében. Ezzel természetesen még nem bújhatunk ki a legfontosabb kérdés alól, mely szerint: hogy is alakul majd e kaland vége, s mit is kellene a nemzetközi közösségnek ezzel kezdenie. Véleményünk szerint a válasz egyértelmű. Az új elnök fellépése és a vulkán peremén való tánca világosan arra utal, hogy a papi rendszer tartalékai kimerülőben vannak. A reformok tehát elkerülhetetlenek, s remélhetőleg erre az iráni vezetés még Ahmedinedzsad elnöki ciklusában rá is jön majd. Ezt a folyamatot pedig nyilvánvalóan sietteti majd, hogy a választók többsége nem az új elnök híve. A nemzetközi közösség pedig addig a legbölcsebben úgy jár el, ha határozottságot mutat, és lábhoz tett fegyverrel várja ki az események végét.

Dobrovits Mihály

turkológus

Comments are closed.