Forrás: ÉS

Hahner Péter

A megértés politikája

Az ÉS könyve decemberben – Raymond Aron: Az elkötelezett szemlélő. Beszélgetések Jean-Louis Missikával és Dominique Woltonnal. Fordította Ferch Magda. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 431 oldal, 3200 Ft

Elkötelezett szemlélő? A kötetből ugyan kiderül, hogy maga Raymond Aron nevezte el így önmagát, életművének ismerői és tisztelői azonban minden bizonnyal mélységesen igazságtalannak érzik ezt az elnevezést. Aron az elsők között hívta fel honfitársai figyelmét a náci mozgalom veszedelmeire, majd elsőként szállt szembe a marxista baloldal mítoszaival. A világháború idején de Gaulle folyóiratát szerkesztette, majd tájékoztatási miniszterének kabinetfőnöke volt. Évtizedeken keresztül írta vezércikkeit a legtekintélyesebb francia lapok számára, előadásokat tartott a legjelentősebb európai és amerikai egyetemeken, szükség esetén élesen kritizálta de Gaulle kijelentéseit és több francia kormány politikáját. Szembeszállt a baloldali értelmiség erőszakkultuszával, a szuezi válság idején személyesen tárgyalt a köztársasági elnökkel, s az elsők között hangsúlyozta, hogy Franciaországnak el kell ismernie Algéria függetlenségét. Életében harmincnyolc kötetet publikált, halála után megjelent még tizenkettő… Vajon mit kellett volna tennie, hogy az utókor ne „szemlélőnek”, hanem cselekvőnek nevezze?

Valószínűleg tizedrangú maoista röplapokat osztogatnia az utcán, ahogy az öreg Sartre tette. Vagy erkölcsi fölényének tudatában, a hátrányos helyzetű kisebbségi csoportokra hivatkozva mennydörögve ostoroznia a polgári társadalmat és a piacgazdaságot, ahogy ezt oly sok hivatásos felháborodó teszi hazánkban is hétről hétre. A hagyományos francia baloldal álláspontját képviselő beszélgetőpartnerei ezért e kötetben újra meg újra szemére vetik, hogy életútja nem felelt meg elvárásaiknak. Lássunk csak néhány vádat! „Harag nélkül elemezte a vichyi rendszert” (123. o.), nem ítélte el az Észak-atlanti Szerződést „Franciaország függetlensége, Európa függetlensége” nevében (193. o.), nem leplezte le a francia hadsereg által Algériában elkövetett kínzásokat (272. o.), józanul beszélt az atomháborúról (282. o.), csak magyarázta, de nem ítélte el a vietnami háborút (291. o.), nem kizárólag a kormányzat oldalán kereste állandóan a felelősöket (339. o.), nem támogatta a 68-as diákmozgalmat stb. stb. Tulajdonképpen azt kérik számon tőle, hogy miért nem követte a harmincas évektől a hetvenes évekig a francia baloldal éppen divatossá váló magatartásformáit. Persze ha így tett volna, aligha lenne értelme egy egész kötetet kiadni életútjáról.

Aron e kötetben türelmesen válaszolgat a kérdésekre. Elmondja, hogy megveti az általa „olcsó felháborodás”-nak nevezett magatartást. Ő nem moralista, aki nehezen tudja „elfogadni egy olyan ember érveit, aki politikailag egészen másként foglal állást, mint ő.” (218. o.) „Általában jobban szeretem megérteni, elemezni az ellenfeleimet, mint szidalmazni őket.” (124. o.) „Érteni kell és magyarázni. Ez nem azt jelenti, hogy nem ítélünk el senkit. De én nem szeretem eljátszani az egyetemes lelkiismeretet. Illetlennek tartom.” (129. o.) „Nem szoktam másokról erkölcsi ítéletet hozni.” (139. o.) Csak néha fogy el a türelme, ilyenkor így beszél: „Már megint ugyanaz a szemrehányás! Mit akarnak? Nem szeretem az olyan embereket, akik szitkozódnak a fehér papíron.” (123. o.) „Én inkább a józan észt képviselem.” (276. o.) „Én nem elítélek, én elemzek.” (329. o.) Vitapartnerei viszont tipikus francia értelmiségieknek bizonyulnak, akik Aron szerint „nem akarják se megérteni, se megváltoztatni a világot, le akarják leplezni.” (237. o.) Miért képvisel ő más álláspontot? „Én sokkal politikusabb voltam, mint a többiek, vagy ha úgy tetszik, sokkal kevésbé ideologikus.” (222. o.) A moralistákkal és a világot leleplezni kívánó értelmiségiekkel ellentétben ő úgy vélekedett, hogy „…minden politikai harc kétes. Ez soha nem a jó és a rossz közötti harc…” (376. o.) Mindebből persze „az olvasók egy része megint arra következtetett… hogy valóban jobboldali vagyok, mert a valóságra alapozom a politikámat. De nem tudom, mi másra lehetne politikát alapozni.” (249. o.)

Tulajdonképpen arról van szó, hogy Aron nem csatlakozott egyik nagy szekértáborhoz sem: se a nacionalista jobboldalhoz, se a marxista baloldalhoz. Azt az álláspontot képviselte, amelyet Montaigne a XVI., Montesquieu a XVIII. és Tocqueville a XIX. században: megmaradt független, önálló gondolkodónak, a liberalizmus igazi képviselőjének egy megosztott, ellenségeskedő világban. „Kis, magányos csoport tagja voltam, ahogy az életemben általában, két blokk között” – így látta saját helyzetét (60. o.). Franciaországot gyakran nevezték a szélsőséges politikai irányzatok hazájának, amelyet azonban az Aronhoz hasonló gondolkodóknak köszönhetően a legtöbbször mégiscsak sikerült „középről” kormányozni. Mivel sikerült kritikusan eltávolodnia mind a jobboldal, mind a baloldal mítoszaitól, Aron egészen máshogy látja hazája és Európa történelmét, mint a nacionalista vagy marxista hagyományok követői. Talán éppen mi, magyarok tanulhatnánk rengeteget műveiből, akik egy elfogult, determinista történelemszemlélet maradványaitól próbálunk (?) megszabadulni.

Az oly sokat emlegetett, 1871-es párizsi kommünről például Aron megjegyzi, hogy „minden szempontból borzalmas, utálatos epizód, még akkor is, ha a kommünben is akadtak csodálatos emberek. (…) Nekem nincs kedvem polgárháborúkat ünnepelni. (…) A francia történelem egyik legszörnyűbb polgárháborúja volt, semmit sem hozott, csak halottakat.” (91. o.) Az 1934-ben létrejött antifasiszta mozgalomról az volt a véleménye, hogy „abban az időben szerintem nem volt fasiszta mozgalom Franciaországban. (…) Úgy ítéltem meg, hogy minden elfogult, szenvedélyek által vezérelt mozgalom gyengíti az országot, következésképpen növeli a Németországból jövő veszélyt.” (56. o.) A népfront kormányáról úgy nyilatkozik, hogy gazdasági ügyekben elképesztően járatlannak bizonyult. (58. o.) „A Népfront egyrészt valóban nagy társadalmi reformmozgalom volt, másrészt siralmas következményekkel járó képtelen gazdaságpolitika. Tehát amikor a baloldal a Népfrontot ünnepli, az egy kicsit a bukásai ünneplésére való hajlamát mutatja…” (88. o.) Azzal viszont Aron egyetértett, hogy a Blum-kormány nem avatkozott bele a spanyol polgárháborúba, sőt, úgy véli, ennek kedvező következményei voltak, hiszen Franco kormánya sem lépett be a második világháborúba Franciaország ellen (73. o.). „Mégis a demokráciáról volt szó!” – szegezik szembe vele a hagyományos baloldali álláspontot vitapartnerei. A legújabb történelmi kutatások azonban (például Stanley G. Payne és Daniel Kowalsky elemzései) Aront igazolják: Spanyolországban nem a jobboldal, hanem a Komintern aktív támogatásával elsőként a baloldal indított támadást a demokratikus rendszer ellen, s erőszakosságával és szélsőséges intézkedéseivel maga tette elkerülhetetlenné a polgárháborút.

Aron rendkívül érdekesen elemzi a harmincas évek végének politikai problémáit, a francia összeomlás történelmi következményeit és a Pétain-kormány helyzetét. Úgy vélekedik, hogy „nem minden vichysta volt eleve áruló. (…) Ha Pétain elindul Algírba 1942 novemberében (…) ő lett volna a nemzeti hős minden francia szemében.” (110-12. o.) Nagyon fontos megállapításokat tesz a zsidósággal kapcsolatos elképzelésekről is. Sartre, az antiszemitizmusról írott híres röpirat szerzője szerinte „nem ismeri a zsidókat. Azt hiszi, a zsidók mind olyanok, mint az ő cimborája, Raymond Aron, aki (…) csak azért zsidó, mert a többiek zsidónak nevezik.” (134. o.) Legendának minősíti azt az elképzelést, mely szerint Jaltában határoztak a világ felosztásáról: „Sem az amerikaiak, sem az angolok nem fogadták el, hogy a szovjet csapatok által felszabadított országokat a szovjet modell szerint építsék újjá. (…) A hadseregek mozgása határozta meg a felosztást. (…) A nyugatiak láthatták volna előre, hogy azon a vonalon, ahol az ő csapataik megállnak, megállnak a nyugati típusú demokráciák is. De nem gondolkodtak előre, és nem engedték meg előre a Szovjetuniónak, amit később megtett.” (163. o.) „Néhány év kellett ahhoz, hogy az amerikaiak tökéletesen megértsék azt, amit az összes svájci szállodaportás azonnal megértett. (…) Attól a perctől kezdve, hogy Németországot félreállították, és Európában űr támadt, ezt az űrt a szovjet hatalom fogja betölteni…” (166. o.) Az amerikaiak koreai beavatkozását Aron tökéletesen igazolhatónak nevezi, az USA európai befolyásáról pedig így vélekedik: „Az Egyesült Államok Európa gyermeke, a liberális Európáé. Lehet utálni az Egyesült Államok pénzsóvár társadalmát, de az amerikai civilizáció liberális civilizáció. Ha az Egyesült Államok hat Európára, főleg azokkal az intézményeivel hat rá, amelyeket az értelmiség többsége óhajt, a liberális intézményekkel. Én nem nagyon értettem, miért kell elutasítani ezeket a nyilvánvaló igazságokat.” (216-17. o.) Kitűnő elemzéseket olvashatunk a kötetben arról is, miért utasította el a francia értelmiség egy része az Egyesült Államokat, s miért mentegette a sztálinista Szovjetuniót.

Az iraki események miatt rendkívül aktuálisnak tűnnek azok a gondolatok, amelyeket Aron a francia hadsereg algériai tevékenységéről fejt ki: „A két oldalon elkövetett kegyetlenségek nem semlegesítik egymást, hanem összeadódnak. Az algériai forradalmárok terrorja szinte elkerülhetetlen volt. A kínzások, amelyeket a francia hadsereg követett el, talán nem voltak elkerülhetetlenek, de a tapasztalat mintha azt mutatná, hogy az ilyenfajta háborúkban a hadsereg mindig abszolút embertelen cselekedetekre ragadtatja magát, még akkor is, ha civilizált. Ahhoz, hogy ennek véget vessenek, a háborúnak kellett véget vetni.” (273. o.)

Aron a „harmadik világ” elnevezést használhatatlannak (276. o.), a „békés egymás mellett élés” fogalmát pedig Lenintől származó, banális kifejezésnek tartja (285. o.). „A szovjet diplomácia alapelve: ami a miénk lett, annak a miénknek is kell maradnia, a többiről tárgyalhatunk.” (167. o.) A vietnami háború kapcsán felhívja a figyelmet arra az általában elhallgatott tényre, hogy „az északiak éppúgy nem akartak szabad választásokat, ahogy a déliek sem”. (291. o.) Az amerikai módszerek, a hadviselés brutalitása elfeledtette azt a tényt, „hogy a cél, Dél-Vietnam megmentése, igazolható volt, és ma is az, hiszen látjuk, hogy több ezer dél-vietnami próbálja meg elhagyni az északiak által „felszabadított” országot”. (292. o.) Mindehhez csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy Aron tévedett: nem több ezer, hanem több százezer dél-vietnami hagyta el hazáját az északi kommunisták győzelme után, s költözött át az Egyesült Államokba. Emigrációjuk elgondolkoztathatná a magyar baloldali értelmiséget is, amely a vietnami háborút még mindig egy „szabadságszerető kis nép imperializmusellenes küzdelmének” tekinti.

Az 1968-as diáklázadásokról vallott nézetei alapján azt is el tudjuk képzelni, hogyan vélekedett volna Raymond Aron a közelmúlt franciaországi gyújtogatásairól. Aligha értett volna egyet azokkal, akik a szociális problémákra hivatkozva a gyújtogatók és gyilkosok védelmére keltek. „…Amíg demokratikus rendszerben élünk, ahol a hatalmon lévőket általános választásokon jelöljük ki, amíg van jogunk tiltakozáshoz, ellenzem az olyan cselekedeteket, amelyek a polgárháborúval egyenlők…” (269. o.) „Méltánytalannak tartottam, hogy kölyökbandák megdöntsék a kormányt, a rendszert, a politikai Franciaországot.” (324. o.) A mai magyarországi, végiggondolatlan és elsietett egyetemi reformok ismeretében pedig az is elgondolkodtató, amit Aron a 68-as válság okairól ír: „Túlságosan megnövelték a hallgatók létszámát anélkül, hogy megadták volna az egyetemek működéséhez szükséges forrásokat. Ezenkívül sok diák szorongott a bizonytalan jövő miatt.” (340. o.)

„Mit teszünk mi, nyugat-európaiak a kelet-európai országokért?” – tették fel a kérdést az interjúkötet készítői. Ha Raymond Aron nem hal meg 1983-ban, és napjainkig végigkísérhette volna a világpolitika eseményeit, akkor sem adhatott volna találóbb választ: „Kereskedünk velük, minden alkalommal áldásunkat adjuk rájuk, és rögtön hozzátesszük: Ha gondjaik vannak, ránk ne számítsanak.” (355. o.)

E minden szempontból figyelemre méltó kötet fordítása (kisebb döccenőktől eltekintve) gördülékeny, a szerkesztés is meglehetősen gondos. Hibát csak ritkán lehet találni a kötetben: a 172. oldal egyik mondatából hiányzik az állítmány, a 218. oldalon pedig egy nem létező személyre hivatkoznak, Sartre apósára. Mindennek dacára az Európa Könyvkiadónak ezúttal sikerült olyan könyvet közzétennie, amellyel minden magyar társadalomtudománnyal foglalkozó értelmiséginek illene megismerkednie. Jó lenne, ha kiadóink is kedvet kapnának újabb Aron-kötetek megjelentetésére.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 50. szám