Forrás: NOL

Népszabadság * Krajczár Gyula * 2005. december 15.

Mahmud Ahmadinezsad iráni elnök tegnap negyedszer kérdőjelezte meg Izrael állami létének jogosságát, s másodszor beszélt arról nyilvánosan, hogy szerinte nem történt meg a holokauszt.

Innentől valószínűleg nem érdemes számolni. Nem elszólás volt, heveskedés vagy diplomáciai rutintalanság, nem csak magában gondolja így, nem tartja az ideát politikai okokból nem hangoztatott, mintegy titkos alapelvnek. Világos, hogy úgy véli, állama nemzetközi stratégiájának fontos karakteréről van szó. A történelmi holokauszt eközben jól érzékelhetően nem érdekli. Nem akar róla olvasni, nem akarja tanulmányozni, mi több, vitatkozni sem akar róla. Számára a holokauszt nem más, mint egy ideológia, amely megalapozza Izrael állam létét, s mivel neki ez a lét elfogadhatatlan, az alapja is lehetetlen. Erről tehát nem érdemes beszélni.

Tanulságosabb, hogy a „nemzetközi közösség” hogyan ítéli meg mindezt. Ha nem akarjuk félrevezetni magunkat, ahogy a nyugati média főárama időnként hajlamos tenni, s a „nemzetközi közösség” alatt nem az Egyesült Államokat, az Európai Uniót és Izraelt értjük, vegyes, kellemetlen, őszbe forduló képet kapunk. Egy jelentős rész természetesen egyáltalán nem tanúsít érdeklődést, miközben egy másik jelentős rész is úgy tesz, mintha nem érdeklődne, csak ez kevéssé hihető. Az arab, esetleg tágabb értelemben az iszlám világra gondolok. Ők pontosan úgy viszonyulnak ehhez a kérdéshez, ahogy korábban egy ideig Irán is: feltehetően lenne igény Izrael eliminálására, de a piaci környezet azt súgja, ennek hangoztatása jelenleg rontana az alkupozíciókon. Vagyis hallgatnak.

Gyakorlati lépésekre csupaszítva az ügyet, Ahmadinezsad radikális Izrael-ellenessége egyelőre nem tűnik kifejezetten veszélyesnek. Sosem arról beszél, hogy Irán akarja letörölni Izraelt a térképről, nem mondja, hogy gombokat akar nyomkodni, nem szándékozik az iszlám gárdistákat Galileába vezényelni, hogy segítsenek az Ausztriába való átköltözésben. Bár mondogatják, hogy Teherán rakétáival el tudja érni Izraelt, esetleg Európát is, hatékony csapások lehetőségébe én nem ringatnám bele magam. Perspektívájában – érthetően – inkább az esetleges, bár mindig tagadott nukleáris felfegyverkezés tűnhet a nagyobb veszélynek, ha messze nem is azonnalinak. A „nemzetközi közösség” valójában nem ismeri Irán pontos szándékait, s ebben a helyzetben ők rendkívül rafináltan játszanak, mi több, provokálnak az információkkal. Akárcsak Észak-Korea.

Vannak természetesen nézetek a nyugati világban, melyek szerint egyszerűen oda kell vágni, mert – mint Irak mutatja – nyílnak ugyan új problémák, ám a legkínzóbb eredeti, a fenyegető terrorista rezsim gondja megszűnik. Ezt az álláspontot szépen táplálják Ahmadinezsad rémisztő szövegei. Nem zárható ki, hogy ez a kibékíthetetlen konfliktus a civilizációk dialógusának lehetetlenségét illusztrálja, ám mindig bízhatunk benne, hogy nem. Egy ismert londoni agytröszt friss tanulmánya szerint a szakállas fanatikusokból és eltakart arcú fegyveresekből felépített sablonos Irán-kép akadályozza a megoldások keresését. A démonizált Irán logikai modelljében kísértetiesen hasonlít az ott démonizált Amerikára. Ezekkel a megközelítésekkel – bármekkora igazságokon alapulnak is, s bármennyire szimpatikusak – mindig az a baj, hogy nincsenek valódi konzekvenciáik. Mert jó lenne, ha nem így lenne, csak éppen így van. Ha sikerül egy országban vagy egy civilizációban egy masszív képet kialakítani valamely másikról, abban ma őrületes pénzek, s ennek megfelelően őrületes érdekek vannak. Ha ez töredezik, porlad – lásd Irak -, az nem azt jelenti, hogy jobban látjuk, bensőségesebb viszonyban vagyunk az igazsággal, hanem azt, hogy némiképp átrendeződtek az érdekeltségek. Irán esetében vagy – onnan nézve – az Egyesült Államok és Izrael esetében ennek nyoma sincs.