Forrás: NOL

Népszabadság * Bolgár György * 2005. december 10.

Fischer Iván. Karja, keze, ujjai, válla, néha egész felsőteste is benne van a zenében Nem tudtam, hogy a hegedűsöknek bélyegük van. Vagy anyajegyük, ahogy tetszik. Annyira nem tudtam, hogy egy ideig föl sem figyeltem rá, pedig sok hegedűssel utaztam együtt Dél-Koreába és Japánba. Nem néztem, ők meg persze nem is mutatták hivalkodóan, ám egyik reggel az egyik lány hosszú nyakát jobbra fordította, és baloldalt, az álla alatt, a nyakán észrevettem egy foltot. Bevallom, először arra gondoltam, amire minden más, a zenészeket legföljebb csak távolról ismerő ember gondolt volna, de aztán a pillantásom egy másik hegedűsre tévedt, és neki is észrevettem valami hasonlót a nyakán. Az egyiknek kis piros volt, a másiknak inkább lilás, már-már sebhely, és akkor végre leesett a tantusz. Hát persze. Mesterségük címere ott van a nyakukon, ahová naponta több órán át kell szorítaniuk a hangszerüket.

Aztán megtudtam, hogy a fúvósoknak is van megkülönböztető jegyük (igaz, az nem látható): a tüdőtágulás. És emiatt olyan nyugdíjas-korkedvezmény illeti meg őket, mint a bányászokat. 25 év után nyugdíjba mehetnek, és egy részük megy is, bár persze igyekszik tovább dolgozni, ha fizikailag egyébként bírja. Nálunk szinte nincsenek is idősebb fúvósok, mondja a Fesztiválzenekar igazgatója, Körner Tamás. Az egyik harsonás – talán egyedül ő képviselte a turnén az idősebb fúvósnemzedéket – később felvilágosít, hogy a tüdőtágulás gyakorlatilag elkerülhetetlen, a szájizmok pedig olyan igénybevételnek vannak kitéve, hogy egy fúvós 30-35 éves korára eljut teljesítőképességének felső határára, és onnantól kezdve már csak azért küzd, hogy minél tovább szinten tudjon maradni, vagy legalább ne romoljon sokat. Igaz, a hegedűsök ujjai is lassulnak a korral, de ez kevésbé észrevehető, azonkívül egy zenekarban rengeteg vonós játszik együtt, és ha valaki egy kicsit kevésbé jó, az nem hallatszik, míg a fúvósok gyakran egyedül szólalnak meg, méghozzá olyan hangerővel, hogy mindenképpen feltűnő, ha tévesztenek, hibáznak. Nem véletlen, hogy a próbákra és a koncertekre is ők érkeznek elsőnek. Nekik jóval több idő kell a bemelegítésre, a szájizmok megfelelő formába hozására. És talán így az is jobban érthető, hogy a fúvósok szája a legnagyobb. Harsog tőlük a zenekari busz. Járatniuk kell a szájukat, ez talán a munkaköri leírásukban is benne van.

Jó ezeknek a zenészeknek. Adnak egy pár koncertet – most például egy kéthetes, dél-koreai és japán turnén -, világot látnak, ráadásul dicsérik őket: nagy sikerrel mutatkozott be… kilenc koncertet adott a Távol-Keleten… hazaérkezett nagy sikerű külföldi koncertkörútjáról a Budapesti Fesztiválzenekar. Valahogy így megy ez. Nézzük, hogy megy. Egyáltalán: kik utaznak” Ebből a 65 emberből áll a Fesztiválzenekar” Nem, nem egészen, mert a zenekar több is, kevesebb is (állandó tagjainak száma csak hatvan). Körner a frankfurti repülőtéren rámutat egy őszülő, szemüveges úrra: ő a koncertmester, Robert Davidovici, és most játszik először a Fesztiválzenekarral. Nem tag. Floridában lakik és tanít, mellesleg a Vancouveri Szimfonikusok koncertmestere volt, most meg az Oszakai Filharmonikusoké. Iván (mármint Fischer) Amerikában találkozott vele, és meghívta. Egyébként jól beszél magyarul, romániai magyar zsidó családból származik (később tőle magától megtudom, hogy nemcsak amerikai, hanem mindehhez még ausztrál is, mert a szülei a hatvanas évek elején ott telepedtek le). Nem értem. Hogy és miért kerül akkor most a Fesztiválzenekarba” Nemcsak ő kerül, folytatja Körner. Az első oboás innen, Frankfurtból jön velünk (a véletlenek érdekes egybeesése, hogy ő is Ausztráliából Európába visszaszármazott részben magyar zsidó, de ő már nem beszél magyarul, viszont apai ágon Doráti Antal rokona), a második oboás angol, a brácsaszólamvezető pedig román lány, gyönyörű keresztneve van, mindjárt kettő is: Aida Carmen. Éljen, éljen, így lesz kiváló egy zenekar. De még mindig nem értem. Miért is” Mert Iván állandó versenyt akar, friss, új energiákat, impulzusokat, nehogy a megszokás legyen az úr.

Az újságíró fafejű. Azt gondolná, hogy egy zenekar egyik legnagyobb erénye éppen az összeszokottság, ehelyett rögtön a folytonos változtatás igényéről hall. Körner tovább magyaráz: a külföldieken kívül is többen vannak olyanok, akik csak alkalmanként zenélnek velünk, máshol dolgoznak, vagy szabadúszók, esetleg nyugdíjasok. Különben is a mi együttesünk alapítványi zenekar. Nem az állam tartja fönn, és már nem is a főváros. Kapunk tőlük támogatást, de ez csak a bevételeink egy része, és alapvetően magunknak kell gondoskodnunk magunkról. Ezért aztán nem engedhetjük meg magunknak, hogy annyi tagunk legyen, amennyi ahhoz kellene, hogy mindig minden feladatra elég legyen a létszám. Aha, kezdem érteni.

Azért az a gondolat nem hagy nyugton, hogy mit szól a stabil koncertmester (sőt, mint kiderül, nem mester, hanem fiatal mesternő) ahhoz, hogy egy floridai zenész kitúrta megszokott székéből. Nincs-e sértődés, megbántódás, panasz, békétlenség” Eckhardt Violetta egy szóval, sőt egy gesztussal sem panaszkodik, azt mondja, ő szívesen beül mások mellé, nem zavarja, hogy nem ő vezet, az ilyen változásból tanulni is lehet. Mindazonáltal egy másik beszélgetésben később arra is fény derül, hogy amikor nemrégiben Fischer megtette őt koncertmesternek, természetesen nem volt mindenki boldog attól, hogy akkor innentől kezdve őt kell figyelni, őt kell követni. Csodálnám is, ha nem így volna, ha a zene iránti alázat elnyomná az emberi reakciókat, vonzalmakat, ellenszenveket. Művészet ide, zene oda, a főnök itt is főnök. Nagyon és megfellebbezhetetlenül az. Nem is elsősorban a koncertmester persze, hanem a karmester. Itt pedig különösen, mert a Fesztiválzenekar Fischer Iván találmánya, alkotása, szülötte, édes gyermeke. És ennek megfelelően ugyan barátibb, megértőbb, családiasabb, de szigorúbb és kérlelhetetlenebb is a zenészekkel, mintha csak úgy kinevezték volna egy zenekar élére. A tagok eleve csupán két évre szóló szerződéseket kapnak, azzal a nyíltan kimondott céllal, hogy állandó versenyhelyzetben tartsák őket. Nem lehet kényelmesen hátradőlni a széken, hogy kérem, én a Fesztiválzenekarban csellózom, mert pillanatokon belül eljön az újabb megmérettetés ideje, és ha nem tetszik a munkám Fischernek, akkor bizony még csak megszabadulniuk sem kell tőlem, egyszerűen nem kötnek velem újabb szerződést. Ilyen különös család ez a Fischeré. Ennek ellenére a család tagjai láthatóan nem érzik magukat rosszul vagy fenyegetve. Pedig a karmester szeme mindig rajtuk van. A füle pláne. Kiegészítve az asszisztens karmester fülével.

Na, ezt sem hittem volna, ha nem látom a saját szememmel. Én valahogy úgy képzeltem – már ha egyáltalán eszembe jutott volna, hogy bármit is képzeljek az egészről, miközben mondjuk zenét hallgatok -, hogy egy zenekar megtanul egy darabot, természetesen a dirigens irányításával, a hibákra is ő hívja fel a figyelmet, és ha nem tetszik neki valami az előadáson vagy a próbán, akkor szól. Ám a működési mechanizmusnak, rendnek ez csupán egy része. Már jócskán benne jártunk a turnéban, talán a harmadik koncert lehetett soron, ráadásul nagyjából ugyanazzal a programmal, amikor Fischer azzal bízta meg asszisztensét (erdélyi magyar fiatalember, Vass Andrásnak hívják), hogy a koncerten szorgalmasan füleljen és jegyzeteljen. András mellettem ült, a partitúrával a kezében, és arra lettem figyelmes, hogy szinte pillanatonként bekarikáz egy-egy hangjegyet a kottán. Ez nem lehet igaz. Ennyi hibát csinálnának” De hát nem hallom, pedig elég jó a hallásom, és igenis, a magam laikus, de azért nem teljesen dilettáns érzékelése szerint nagyon szépen játszanak. Nem erről van szó, nevet ki a maga óvatos módján az aszszisztens, csak apróságokról. Hogy esetleg valaki egy egészen picivel később lépett be, vagy az egyik szólam nem hallható olyan tisztán, erősen, ahogy az optimális volna, néha egyik-másik hangszer talán valamivel magasabban vagy alacsonyabban intonál, de csupa olyasmi, amit egy normális, zeneértő koncertlátogató észre sem vesz. Ehhez képest az asszisztens egész este megfeszített erővel karikázott, sőt a szünetben bement Fischer öltözőjébe, hogy röviden összefoglalja neki a hallottakat (hiszen a nézőtérről másképp hallja a hangversenyt, mint a dirigens a pulpitusról). A koncert után pedig azt a feladatot kapta tőle, hogy éjszaka részletesen írja meg, ki mit csinált és hogyan, hogy másnap a próbára Fischer már teljesen képben legyen.

És persze Fischer sem nyugszik. A kilenc dél-koreai és japán koncert közben többször is megváltoztatta az ülésrendet. Úgy érzékelte, hogy néhány fúvós rossz hatással van egymásra, túl sok az egymásnak szóló kritika (egy-egy grimasz, pillantás, apró megjegyzés), ezért szétültette őket, olyan messzire, hogy ne tudjanak már egymásra figyelni, és ennek érdekében még a nyolc, egy tömbben játszó csellistát is elvágta, elszigetelte egymástól. A vonósoknak sem volt bérelt helyük. Fischer a koncertmester mellett ülőket is rendesen cserélgette, hogy ezzel másfajta inspirációkat adjon a mögöttük ülőknek. Kérdeztem is a hegedűsöket, mit számít nekik, hogy ki a koncertmester vagy hogy őmellette ki ül. Bizonyos értelemben sokat, bizonyos értelemben semmit, mondták. Mindenki végzi a maga dolgát, úgy, mintha mi sem történt volna. Ám egy-egy pillanatban felnéznek a karmesterre, valamint előre, a koncertmesterre. És nem mindegy, hogy a szólamvezető hegedűs milyen mozdulatokkal, milyen átéléssel, milyen dinamizmussal, lelkesedéssel, érzelmekkel játszik, a mellette ülő pedig mennyire simul hozzá. Miközben a karmester, mint egy hadvezér, a dombtetőről irányítja a hadműveleteket, a koncertmester az, aki kardját kirántva harcba vezeti csapatait. Ha bátor, ha jó, ha megbízható, ha inspiráló, a katonái is vele tartanak, ha nem, könynyen szétszéledhetnek.

Apropó, a hadvezér. Érdeklődöm a zenekar tagjaitól, hogy milyen a jó karmester, mit kell tudnia. A viccek, kabarétréfák, paródiák szerint semmit, a zenekar vele is, nélküle is azt játssza, amit akar, és amit tud. A zenészek – akik előadás közben főleg a kottát nézik, nem a dirigenst – azt mondják, ez akár így is lehetne, de azért persze mégsem így van. A karmester ugyanis a maga ízlése szerint újraértelmezi a zenét, új hangsúlyokat ad egy ismert műnek is, sőt jó esetben fölfedeztet olyan részleteket is a zenekarral, amelyekre korábban talán nem is figyeltek föl. Egy-egy jó vendégkarmester például erre vagy valami ilyesmire képes, a rezidens, pláne a zenekar-alapító zeneigazgató azonban ennél többre. Fischer pszichológus, állítják többen is, úgy fegyelmezi, tartja össze és lelkesíti zenekarát, hogy az minden alkalommal megpróbálja kihozni magából a lehető legtöbbet. Egyfelől kifejezetten baráti tud lenni, másfelől viszont amikor az első, dél-koreai koncert előtti próbáról az egyik hegedűs elkésett, a zenekar előtt kérdezett rá, hogy miért (nem ébresztették föl a szállodában), majd ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy arra az órára nem kap fizetést (a zenészeket a próbán és az előadáson eltöltött órák alapján díjazzák). Az sem hatotta meg, hogy a Szöultól vagy negyven kilométerre lévő városba az illetőnek saját költségén, taxival kellett a többiek után rohannia. Rendnek és fegyelemnek kell lennie, különben művészet sincs.

A karmester tehát osztályfőnök, vezérigazgató, nemcsak az első számú művész. Rendet csinál, ha kell, nem csak zenét. De vajon hogy csinál zenét” Laikusként olyan külsőségekre vagyok kíváncsi, hogy vajon mit számít egy dirigens mozgása. Maga a vezénylés. Az a fontos” Nem, vonják meg a vállukat többen is. Egy legendás karmester, Lovro von Matacic például többnyire tohonyán ült egy széken, és a kezét is alig emelte fel, de amikor egy drámai csúcsponton nehézkesen mégis fölemelkedett, a zenészek is érezték, hogy most égszakadás, földindulás kell hogy következzék. Fischer nem ül, hanem kifejezetten látványosan, szépen, harmonikusan mozog. Karja, keze, ujjai, válla, egész felsőteste is benne van a zenében, és még az is előfordul, hogy szinte leguggol, és onnan indítja el a zene hömpölygését. Na és a karmesteri pálca” Az fontos” Mint minden más. Igen is meg nem is. Lehet anélkül is vezényelni. De azért nem mindegy, hogy milyen pálcát fog az ember. Fischernek például csak egyfajta jó. Hogy ez kabala-e, megszokás, vagy valami megmagyarázhatatlan, az nem derül ki, mindenesetre ő egy helyről szerzi be a pálcákat, nevezetesen éppen Tokióból, és éppen most. Csak itt van olyan, amilyen neki kell. Olyan a hosszúsága, az anyaga, a végén pedig, a fogásnál a parafa fej alakja (azaz nem egészen, mert azt még farigcsálni szokta, hogy teljesen kézre essék neki). Most is vásárol több készletet, hogy legyen elég. Miért, a használatban olyan gyorsan tönkremennek a karmesteri pálcák” Igen, évente több is. Persze, jegyzi meg csöndesen a zenekar ügyintézője: különösen, ha Iván ottfelejti őket a szállodai szobában, vagy maga mellé teszi az autóban, aztán valaki véletlenül ráül.

Próbán vagyunk Tokióban, a Suntory Hallban, amelyet a világ egyik legrangosabb és legjobb koncerttermének tartanak. Fischer pár percre átadja a vezénylést asszisztensének (amikor rövid idő után András lejön a pulpitusról, szakad róla a víz), ő pedig lentről, a nézőtérről figyel. A hegedűk ne tartsák ki annyira a g-t, és amikor megjelenik a gisz, örüljenek neki, legyenek szenvedélyesebbek! A piano túl aktív, legyen olyan, mint egy embrió, amely még nem született meg, vagy egy kiscsirke, még a tojásban. Most, most dugja ki a fejét. Értitek” Hiányolom az euforikus örömöt. A vonósok üljenek kihúzott háttal! Igen! Induljon az allegro vivace! És indul. Árad a zene. Munka van.