Forrás: Népszava

(ceterum censeo)

Mészáros Mártától, a filmművészet hungarikumai egyikétől megszoktuk, hogy műveiben a felfoghatatlant feszegető tragédiákkal találkoztatja a nézőt. Rajtunk kívül létező-létezett ember(ek) szenvedésébe elmerülni viszont, s ez természetes vonás, úgy tudunk, hogy közben felidéződik bennünk valamilyen saját kín. Számtalan, millió s millió egyént el- és megtaposó borzalom történt a huszadik században.

Én is egy ilyen, engem, családomat érintő világdisznóságból, aljas dologból indítok.

Hol ökölbe szorul a kezem, hol a reménytelenség, csüggedtség “úgy se lesz másképp” érzése fásít (attól függően, hogy a pillanat keltette felháborodás uralkodik el rajtam vagy – ellenkezőleg – az előítéletek változatlanságának mókuskerekét észlelem “higgadtan”), valahányszor zsidó túlérzékenységet reklamál bárki embertársam. Különösen akkor, ha a Mózes-követőkhöz – se személyében, se ősei ága-bogán – nem számítható valaki szól így hozzám. Hozzám, akinek mindmáig fáj, hogy az egyik nagymamájából csupán a családi fényképeknek és legendáriumnak köszönhetően jutott (mert őt – szó szerint értve! – lágerföldbe taposta a Vészkorszak). Velem beszél így, akibe a tér- és időhatárokat is túllépve belepiszkolhatott a náci-nyilas Gonosz (akár az egyező sorsú nemzedéktársaim – és minden bizonnyal még a közvetlen utódaink – esetében).

Mivel tehát ismerem a kitaszítottság, az üldözöttség belülre szorulását, az efféle hóbelevancnak idegekkel-zsigerekkel való megélését (az antiszemitizmus célponti oldaláról), sok mindent nem mondhatok Mészáros Mártának, A temetetlen halott, és számos más film rendezőjének.

Például nem mondhatom, hogy a “zsidó” porontyok 1941-44-ben Európa-szerte, amikor deportálták szüleiket-rokonaikat (s nem csak a férfiakat, hanem az anyát, nagymamát, dédanyát, lány-unokatestvéreket, nagynéniket úgyszintén), nem folytathatták az iskolát, hanem mentek szépen ők is a gázba, vagy buktak bele folyóba, tóba, mocsárba, szakadékba, szurdokba, máglyagödörbe, vagy – ha babák voltak – nemegyszer a macskakölykökéhez hasonlóan az agyvelejüket loccsantották szét.

Nem mondhatok semmi ilyesmit Mészáros Mártának, akinek – különben hithű kommunista – apukáját megölte a sztálini terror, aki csupán úgy tanulhatott az akkori szovjet árvaházban, hogy megtagadtatták vele a nevét, akinek rendre megaláztatást kellett nyelnie politikai származása (népellenség lánya) és etnikai eredete (magyar) miatt. Aki, végre hazazsuppolva, itthon meg a pártrend kiváltságaiban létezés és az osztályáruló-ivadék – elhallgatásokkal, titkolódzásokkal folyton lebegtetett – bélyegének szorításában újra és újra feltörő lélekgyötrelmekkel (identitásválsággal, fogalmazna a pszichológus) küszködött; lásd Napló-trilógiája és a Kisvilma című munkája. Mindezek okán – bárki részéről – tőle, a nem történésztől, nem filozófustól és nem politikustól elvárni, hogy pozitívnak (is) könyvelje az államszocializmusnak, mint teleologikus társadalmi formációnak a történelmi helyértékét (beleértve a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának konkrétumát), éppannyira badarság, éppannyira empátiahiány lenne, mintha Auschwitz túlélőit a hitleri autópályák jó minősége fejében szorgalmaznánk megbocsátásra.

Ennélfogva a helyenkénti, illetve témánkénti realitásvakság nem róható fel Mészáros Mártának. Sajnos azonban – méltánylandó fájdalmától vezetve – A temetetlen halott című, bevallottan szakralizáló szándékú alkotásában megcselekszi, ami már szerfelett vitatható. Sőt, amire – ebben a kevert, fából vaskarika műfajban (lásd a cikk végén) – semmilyen mentség vagy magyarázat nem ad felhatalmazást. Hamisít. Mert lehet-e másképpen minősíteni, amikor a filmhős Nagy Imre (a rendezőnő maga hangoztatta megnyilatkozásaiban, hogy e filmje kizárólag a mártír miniszterelnököt formázza) az őt halálos ítélettel sújtó hazug perben olyan végszavakat kap Mészáros Mártától, amelyek teljesen kilúgozzák belőle az akkor is vállalt kommunista mivoltát. Holott a kegyelemkérést elutasító, legutolsó “hivatalos” megszólalásában – mint számára legfőbb tekintélyhez – a magyar nép mellett a nemzetközi munkásosztályhoz fellebbez. (Vö. Rainer M. János: Nagy Imre 1953-1956. Budapest, 1999. 1956-os Intézet. 430-431. old. És a marxizmushoz e fel nem adott fatális kötődést – Marx pedig kommunistának tartotta magát! – valószínűleg előjelzik a jövő évre hazai publikálásra beharangozott ún. snagovi feljegyzések is.) Nem mellesleg, pontosan e végkimenetel, a sorsába méltósággal belehajló, de a népeket-nemzeteket megtipró szovjet kolosszus ellen lázadni nem szűnő volt miniszterelnök mint saulságát őrző Pál, akit ugyanez a méltóság, visszafogottság (az etikai határvonalakat világosan meghúzó viselkedése) a halál előszobájában is egybefűz valamiféle közös dimenzióba éppen azon valamikori társaival, akik e halált mérik rá, nos ez az a végkifejlet, amely antik drámanagysággá emeli Nagy Imrét, s amelytől – az itt bírált eltagadással – megfosztaná mindannyiunkat Mészáros Márta. Attól a valamitől, amelynek révén erkölcsi halottakká válnak a fizikai győzők és halhatatlanokká a kivégzettek, a porhüvelyükben is meggyalázottak (hiszen csuklójukat-bokájukat összedrótozva, arccal lefele kaparták őket a szemét alá, szegényes fadobozokban). A primitíven materialisták metafizikai módon, egyfajta pogány szertartással is be akarták biztosítani diadalukat.

A film mozibemutatója és -forgalmazásának kezdése: 2004. Nemrégiben a tévépremierjét jegyezhettük (MTV 1; 2005. november 4.). Most tett szert valóban nyilvánosságra. Ezért – a súlyos kifogásolnivalók tekintetében – nem lehet hallgatni jelen alkalommal sem.

E reflexió nem esztétikai jellegű. Az viszont aláhúzandó, hogy a művész tehetsége – miként ez ideig – vitathatatlan (legalább egy csodaszimbólumot hadd említsek a sok közül: amikor Nagy Imre – közvetlenül a kivégzésre hurcolása előtt – kiperget ágya szalmájából pár szem árva magot…). Nem kellett volna a Mészáros Mártától megszokott gyönyörű-filmre rátekercselni az ideológia szalagját. Igaz, a tehetség még így is utat tör. Ám mennyivel gazdagabban érvényesülne, ha birtoklója, miként a kritika múlt évi reagálása kifejezte, nem járt volna kötéltáncot – valamennyi itt utalt produktumában (különösen A temetetlen halottban) – az ismeretterjesztő, illetve dokumentumfilm és a történelmi játékfilm között. Mert csak az utóbbi a műalkotás, a művészeti teremtmény – ahol a “hamisítás” megengedhető. A mélyebb igazság érdekében és a dramaturgia logikája, ritmusa mentén. És ha valóban van funkciója. Egyébként hatásvadászat. (Mint mondjuk, Nagy Imre filmbeli zárkája esetében, amely már-már Monte Cristo grófjának cellájára emlékeztet If várában.)

Fekete György

Comments are closed.