Forrás: MA

1934. december 9-én megszületett Garas Dezső színművész, rendező, a Régi idők focijának mosodása.

2005.12.09 06:20 sulinet.hu

Garas Dezső, az egykori pesti srác az Erdősor utcából, nagyon sokat járt az Operettbe, ahol csodálhatta a nagyokat: a Latabárokat, Felekit, Honthyt, Németh Marikát, Rátonyit. Mint mindenki, előbb csak szerette a színházat, de meg sem fordult fejében az, hogy ő is a világot jelentő deszkákat koptassa. Családjában sem volt senki színész, így tehetségének első szikrái is csak az iskolatársak szórakoztatásáig pattantak el. Az osztály bohóca volt. Csak tizenhét éves kora körül fogalmazódott meg benne, hogy színész szeretne lenni. S úgy lett.

A főiskolán töltött évek élete legboldogabb, legfelhőtlenebb időszaka volt. Olyan egyéniségek csináltak kedvet a pályához, mint Gombaszögi Frida, aki így kezdte az első órát: Gyerekek, aki közületek nem akar a világ legnagyobb színésze lenni, az most álljon fel, és menjen ki.

A főiskola után a Nemzeti Színházhoz került 1957-ben, csupa „válogatott játékos” közé. Ezt a Madách Színház (1965-80), majd a Mafilm (1980-90) követte. 1990-től 1992-ig a szolnoki Szigligeti Színházban játszott, 1993-ban a Művész Színház alapító tagjai közé tartozott. Jelenleg szabadfoglalkozású színművész, aki 1989-ben filmrendezőként is bemutatkozott a sajátos hangvételű Legényanyával. Sokoldalú, fanyar egyéniség: gyakran alakít ironikus, groteszk, végtelenül emberi, kiszolgáltatott figurákat.

1954-től filmezik, legnagyobb sikerei is a filmszerepeihez kötődnek. Kiemelkedő alakítást nyújt Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című filmjének munkaszolgálatos hadifoglyaként, amint kétballábas csatárként próbál életben maradni. Elsősorban Sándor Pál filmjeinek állandó, mágikus sztárja: a Szabadíts meg a gonosztól egy kabátért halállal fizető Svéd Ferije, a Herkulesfürdői emlék tengernyi szenvedésen átment zsidó fényképésze.

Élő legendává vált, mint a Régi idők focija labda után repülő mosodása. Tíz évvel ezelőtt még vénembernek érezte magát, de mostanában már kezdi megbecsülni az éveket. „Nem tudom az életemet az annak értelmet adó munka nélkül elképzelni.”