Forrás: Magyar Hírlap

A kettő közötti széles sáv kísérteties volt a világváros kellős közepén: gondosan felgereblyézett homok, szögesdrót akadályok, csapdák

A hírhedt berlini fal a Reichstag akkor még romos épülete mögött haladt el, megkerülte a szovjet szektorhoz tartozó Brandenburgi kaput, aztán egyenesen ment tovább egészen a Potsdamer Platzig, onnan egy kanyarral folytatódott a kettéosztott város legfontosabb katonai ellenőrző pontja, a Checkpoint Charlie felé. A hosszú egyenes szakasz nyugati oldalán hatalmas zöldterület, a Tiergarten – nem állatkert a szó mai értelmében, hanem a porosz uralkodók hajdan volt vadasparkja -, kelet felől lakótelep.

Befektetői logika

A Brandenburgi kapu mögött magaslesszerű kilátókat építettek Nyugat-Berlinben, jól emlékszem, ahogy japán turisták fényképezkedtek odafenn. A magasból azt is látni lehetett, hogy nem egy fal van, hanem kettő: az NDK, amióta 1961-ben, egy nyári éjszaka lezárta az átjárást a város nyugati felébe, folyamatosan erősítgette a vasfüggönyt. Ezen a belvárosi részen tehát két fal is állt, az egyik – az „igazi” – közvetlenül a szektorok határán, a másik mélyen bent, keletnémet területen, hogy az ottaniak még véletlenül se tévedjenek a nyugati zónák közelébe. A kettő közötti széles sáv kísérteties volt a világváros kellős közepén: gondosan felgereblyézett homok, szögesdrót akadályok, csapdák, őrtornyok; minden kihalt, csak időnként bukkant fel egy határőr, pórázon vezetve németjuhász kutyáját. Ezt a biztonsági zónát úgy nevezték a helybéliek, hogy Niemandsland, a Senkiföldje.

Amikor a két Németország egyesülésekor, 1990-ben már nem csupán jelképesen, de ténylegesen is lebontották a falat, ott maradt üresen a hatalmas terület. A közeli Potsdameren egy évtized alatt hipermodern városközpont emelkedett ki a semmiből, világcégek felhőkarcolóival, bevásárlóközpontokkal, irodaházakkal, kávézókkal, éttermekkel, mozikkal és egy mesterséges tóval (nem beszélve a felszínről nem látható, elképesztő méretű föld alatti pályaudvarról). Akadt ingatlanbefektető, aki beépítette volna ezt a földdarabot is. A Senkiföldjére azonban más sors várt.

Kohl kancellár vétója

Néhány év bizonytalanság után, 1994-ben a szövetségi állam és Berlin tartomány, egy korábbi civil kezdeményezésnek helyt adva úgy döntött, hogy itt épüljön meg a régóta tervezett nagy holokauszt-emlékmű. Ebben kimondatlanul szerepe lehetett annak is, hogy a közelben volt Hitler föld alatti bunkere, ahol a náci vezér öngyilkos lett a háború végnapjaiban – a pontos helyet elővigyázatosságból soha sem jelölték meg, nehogy újfasiszták zarándokhelyévé váljon.

Az első terv egy gigantikus, húszezer négyzetméteres betonlap volt, amelybe a népirtás áldozatainak nevét vésték volna bele. Ez azonban nem tetszett Kohl kancellárnak, és megvétózta az elképzelést.

A következő tervvel, újabb esztendők múltán, két New York-i művész állt elő: több ezer tégla alakú betontömböt akartak felállítani a mezőn. Ezt 1997-ben el is fogadták, de rögös út vezetett a megvalósításig. A részletekről szóló, hosszadalmas alkudozásban annyi változtatást kértek a megrendelők, hogy az egyik ötletgazda, Richard Serra kiszállt, így a végleges terveket társa, Peter Eisenman egyedül dolgozta ki. Ráadásul utólag még ezekbe is bele-belenyúltak.

Az építkezés végül 2003 tavaszán kezdődött, ám alig fél évvel később egy botrány miatt leállították. A tömbök felületét úgy kezelték, hogy ne lehessen összefirkálni (amúgy ezt is Eisenman akarata ellenére; ő azt mondta, nem zavarnák a graffitik). Az eljáráshoz a Degussa AG-től rendeltek speciális vegyi anyagokat. Ez a cég a német állam régi, megbízható beszállítója: egyik leányvállalata gyártotta a hírhedt Zyklon B-t, a mérget, amelyet a náci haláltáborok gázkamráiban használtak. Kínos malőr a szövetségi köztársaság központi holokauszt-emlékművének építésekor… Amikor az ügy kipattant, a Degussával kötött szerződést előbb felmondták, utóbb mégis visszafogadták a céget – amely állítólag „példamutatón feldolgozta múltját” a háború után -, közben mindenki mindenkivel összeveszett: az emlékmű kezdeményezője, a tervező, politikusok, zsidó közösségek vezetői. Aztán mégis folytatták a munkát, és az idén májusban, tizenöt évvel a fal lebontása után végre átadták az emlékművet.

Az egykori Senkiföldjén azóta 2711 sötétszürke betontégla sorakozik (az alkotó szerint nincs ebben semmi számmisztika, ennyi fért el). Ezek egytől egyig azonos alapterületűek (238×95 centiméter), csak a magasságuk változik, az viszont jócskán. Van, amelyik éppen hogy kiáll a földből, a legmagasabb majdnem ötméteres, és a kettő között akad mindenféle. A talaj szintje is hullámzik, így a látogató, aki bemegy a sűrűjébe, hátborzongató labirintusban találja magát.

Az ítészek értelmezése szerint a látvány azokat a zsidótemetőket idézi, ahol helyszűke miatt szorosan egymás mellé állítják a szarkofágokat – a leghíresebb ilyen a jeruzsálemi Olajfák hegyén látható. Amikor a Der Spiegel riportere megkérdezte Eisenmant, mit akart mondani a németeknek a kompozícióval, a művész tömören így válaszolt: „Semmit. Legyen csöndes, amilyenek az emberek Auschwitzban. Az volt a szándékom, hogy ne legyenek szándékaim ezzel az emlékművel.” Feliratok nincsenek, a holokausztáldozatok nevét az u

u izraeli Jad Vasem emlékhely adatai alapján a terület alatti múzeumban tüntették fel.

Kőrengeteg

A berliniek közül kezdetben sokan idegenkedtek a furcsa építészeti megoldástól, de a többség néhány hónap alatt elfogadta, sokan egyenesen megkedvelték. Az emlékmű az újraegyesített város egyik jelképe lett, és a turisták mellett sok helybeli is felkeresi, újra meg újra. Az érzést, ami a hatalmas, sötét kőrengetegben elfogja az embert, a Berlini Művészeti Akadémia elnöke, Adolf Muschg foglalta össze a legtalálóbban, miután először járta be a területet: „Le vagyok taglózva. Tanácstalan vagyok. Talán így is kell lennie.”

Hát igen. Mi mást is lehetne érezni egy modern világváros kellős közepén, a Führer-bunker romjai fölött, ahol két évtizede még kutyás őrök vigyáztak a kommunista diktatúrára? Mit érezzen az ember a Senkiföldjén?

Bártfai Gergely