Forrás: Erec

Ember vagyok, európai vagyok, magyar vagyok, zsidó vagyok, filozófus vagyok.

Identitásom legfontosabb összetevői külön-külön is elég okot szolgáltatnak arra, amiért annyi könyvet elolvastam a Soáról: történettudományi munkákat, szépirodalmi alkotásokat, visszaemlékezéseket egyaránt.

De ehhez fogható könyvvel még nem találkoztam. Az értelmezhetetlenről, a felfoghatatlanról, az egyediségében ábrázolhatatlanról, az irracionálisról úgyszólván lehetetlen írni.

Úgyszólván.

Ugyanis Fahidi Éva nem „kiábrázol”, nem elmesél, és nem beavat, hanem önmaga soha-nem-végződő történeteként teszi közzé azt, ami mindnyájunk alapelbeszélése, függetlenül attól, hogy éltünk-e akkor, avagy csak azután születtünk. Fahidi Évától a legtöbbet kaptam, amit egy író olvasójának képes adni: önnön énem előtti múltam felelevenítésével árnyaltabban és pontosabban ismertem meg önmagamat. Az írónő újra benépesítette a családomat, visszahozta halottaimat, azokat is, akik akkor, és azokat is, akik azok után mentek el, akiket ismertem, és akiket nem, s tán még azokat is, akik még világra sem jöttek. Fahidi Éva Soá-könyve családregény: emberek, európaiak és nem-európaiak, magyarok, németek, chileiek és ausztrálok, zsidók és nem-zsidók közös családregénye.

De vajon lehetséges-e az emberiségnek közös családregénye? Vajon tényleg egy családhoz tartoznánk, persze nem darwini, és nem is imago Dei-i értelemben? Vannak-e közös emlékeink, s ha nincsenek, vajon ez baj lenne, s ok a búbánatra vagy a lemondásra? Kellenek-e, szükségünk van-e olyan emlékfoszlányokra, amely a homo sapiens minden leszármazottját közös tradícióláncolatba fonja össze? És ha igen, biztos, hogy jó és felemelő, biztos, hogy nélkülözhetetlen és elementáris volna az ehhez való tartozás élménye? Élmény volna-e? És ha igen, amíg képes vagyok kimondani azt a szócskát, hogy „én”, addig én (és mindig csakis én) vajon nem azon szorgoskodnék-e, ha kell, hát mindhalálig, hogy az ént – mert én – ne kösse gúzsba semmilyen kötelék, semmilyen álságos rajtam-kívüliség, amely legfeljebb a kötelek szövedékén át tudatja velem a sorsközösséget és együvé tartozást, semmi egyéb módon.

Láncolat önmagáért.

Mindig azt hittem, hogy Auschwitzot nem lehet túlélni. Hiú, makacs, bornírt közhely annak találgatása, hogy vajon Auschwitz után van-e, lehetséges-e költészet? Auschwitzból, a halálgyárak torkából nem lehetett megszabadulni. Volt, aki megszabadult, de nem azért, mert lehetett. A szó veszíti el értelmét és jelentését: amott semmit sem lehetett. Tagadólag sem. A létigének nincs olyan alakja, amely elmondhatná, hogy volt, aki mégis kijött onnan. A létige használatába is bele kell pirulni, a létige súlya alatt is össze kell roskadni.

Fahidi Éva hazajött. Semmit sem élt túl , mert nem volt mit túlélni: nem volt mit, hiszen minden és mindenki elveszett, elpusztult, azaz az elpusztult minden és mindenki túlélhetetlenné tett mindent és mindenkit. A lét-telenség haláltánca, a lét-telenség rettentő körforgása.

Fahidi Éva hazajött. Nem túlélőként, hanem tanúként, amibe ő azóta is, napról napra, újra és újra belepusztul. Tiszta gondolataival, világos nézeteivel, elképesztő iróniájával, verbalitásával, eszével, tapasztalataival, örökké megmaradt húsz évével, ahogy oda kikerült. Hazajött, nem azért, mert lehetett, hanem mert úgy lett. És mert így lett, ő, akitől mindent elvettek, megkapta magától (csakis magától) azt, amit csak eszeveszett kínok között és csakis a legnagyszerűbbek képesek önmaguknak juttatni: ember-lététől megfosztva ő maga – és csakis ő maga, senki más – visszaszerezte önmagát. Nem azokat, akiket elvesztett, hiszen amott nincs visszafelé semmi könyörület, csak a süket és értelmetlen üresség.

Fahidi Éva nem maradhatott ember az embertelenségben, minthogy az embertelenség ott és akkor az emberit szüntette meg (szó sincs itt visszavételről, szó sem lehet semmi pátoszról), őt magát, mindenkit, folyamatosan, kíméletlenül, rendületlenül, megszavazott rendeletekkel, kivitelezett törvényekkel, kora csúcstechnológiájával, logisztikájával, télikabátra vagy szőnyegre ácsingózó szomszéddal, fegyelemmel, az ember gyilkos ösztöneinek tobzódó triumfálásával. Azért, hogy a végén nem is emberként, hanem állatként végezze a gázban, ahogy a patkányokkal szokott ez megesni. Előbb gyilkolták meg az emberi méltóságot, s csak utána a porhüvelyt, mint szükséges rosszat.

Fahidi Éva innen jött vissza. Porhüvelyében belepusztulva, de méltósággal. Ezt kell, ezt kéne kiolvasnunk rettentő tanúskodásából, végre-valahára. Keresztényeknek és buddhistáknak, magyaroknak és nem-magyaroknak. Nem azért, hogy a történelmet tisztán lássák, hogy végre értsék és megértsék a múltat, s a múlt szövedékén át önmagukat. Nem ezért.

Azért, mert különben nincs tovább. Zsidóknak és nem zsidóknak, magyaroknak és nem-magyaroknak.

Gábor György

vallásfilozófus