Forrás: Magyar Hírlap

Ombudsmani Jelentés

Most is próbálkozunk. Azt tudtuk, hogy a világban baj van, és azt is, hogy Magyarország része a világnak. Mindazonáltal mi – hadd fogalmazzunk egyszer gyermeteg módon – úgy véljük, hogy minden vallás papjai és hívei között egyaránt vannak jó és rossz emberek. Vannak fanatikusok, agresszívak, háborúzók, de akadnak békeszeretők is. Akárcsak a 49-es villamoson. Nem szoktuk a Magyar Hírlapot más lapokkal összemérni, de a közhangulat jól érzékelhető változásait szívesen szembesítjük a lap megnyilvánulásaival. Mert mi magunk nehezen térünk napirendre, ha látjuk, hogy poéták, jó tollú literátorok, választékos beszédű szabadelvűek, jó keresztények, vallásos zsidók, nemzeti liberálisok, humanisták az öklüket rázzák a bevándorlók, az arabok, az imámok felé. Úgy véljük tehát, a liberális újsággal szemben lehetnek e téren ombudsmani igényeink.

Az elemi érték

Talán már rájött a kedves olvasó, elsősorban (de nem kizárólag) a franciaországi zavargások kapcsán arra voltunk kíváncsiak, megjelenik-e valamiféle előítéletesség a Magyar Hírlap oldalain az ebben az összefüggésben legtöbbet emlegetett csoportokkal, az arab származásúakkal és a muszlim vallásúakkal szemben. Előre kell bocsátanunk, nem volt olyan érzésünk, hogy a lapban bárki vagy bármi komolyan veszélyeztetné azt, amit mi az emberiesség elemi értékének vélünk, hogy ugyanis egyenlő méltóságú személynek kell tekintenünk mindenkit. Ebben nem kellett csalódnunk, és ez nem kevés. Azért íróasztalunkhoz ülve mégis útra keltünk, hogy ellenőrizzünk. Mentségünk, hogy az újságombudsman legfőbb erénye a kíváncsiság.

Találtunk persze olyasmit, amit helytelenítünk. Például: „Nincs különösebb gond Franciaországban, csupán egy apró félreértés miatt rombolnak és gyújtogatnak fiatal muzulmán citoyenek.” A Hírlap stiláris sokfélesége előny is, néha hátrány is, olykor nehezíti az olvasó dolgát, de dolgozzon néha az olvasó is. A mi felfogásunk szerint a személyes hangvételű cikkekben sok minden elmegy, de azért bárki is ajánlja, most olvasóként magunkról beszélünk, nem tartjuk követendőnek a lengyel Jog és Igazságosság világnézetét.

„A múlt hónapban hallottam egy háttérbeszélgetésen a leendő lengyel kormány egyik tagját azt mondani, hogy a hanyatló európai népességnél sokkal nagyobb gond a periférián tesztoszterontól duzzadó több millió ifjú dzsihádista . A Jog és Igazságosságot legalább azzal nem lehet vádolni, hogy nem beszél nyíltan és plasztikusan, ami vezető kormánypárttól új jelenség Európában, ahol még a harmadik generációs bevándorlóknak is csak a jogaikról lehet szólni, a kötelességeikről nem.”

A szerzőnek (a lap főmunkatársa), a gonzozöveggel jól szalad a tolla, és távolról sem rasszista, tudjuk ezt élvezetes észak-afrikai útleírásaiból is, de még innen is: „Ahogy egy fiatal muzulmán mondta: Muzulmán névvel nem kapok megfelelő munkát. (…) Mindezzel persze nem azt állítom, hogy ne érne nagyon sok beilleszkedni vágyó muzulmán fiatalt hátrányos megkülönböztetés, csak azt, hogy ez a kialakult helyzetre nem ad magyarázatot.” Kár, hogy közben szerepel ez a mondat: „Ez van, az ember felveszi a legszebb kapucnis pulóverét, a Molotov-koktélos üveg ki sem látszik a zsebéből a felvételi beszélgetésen, aztán mégis elutasítják.” Ezt mi nem tudjuk másként olvasni: a szerző azt állítja, a munkát kereső (és nem kapó) muzulmánok jellemzően gyújtogatók. Az is az árulkodó, mert a nyelvtan árulkodik, hogy a cikkben leltünk olyan, szerintünk értelmetlen mondatra, amit még alcímként is meg kellett csodálnunk: „Ha a francia muzulmán fiatalok úgy érzik, gettóban élnek, hát ők maguk tették őket azzá.” (Tesztoszteron a gettóban 2005. 11. 04.)

De a példa kedvéért kiválasztott másik, a lap ugyancsak erős hangja így felel: „Erőszak van, ezt mindenki tapasztalja, de a terrorista fogalmának semmi értelme addig, amíg az kizárólag a hátizsákos merénylőkre vonatkozik, a koncentrációs táborokat üzemeltető, kínzásokra parancsot adó szuperhatalomra pedig nem.” (Háborús közhelyek, 2005. 11. 26.)

Az összhatás

A Hírlap oldalain tehát talál az olvasó mindenfélét, de a kép egésze azt mutatja, hogy az MH-nak is természetes, hogy Európa nagyvárosaiban sokféle náció és hit lelt otthonra, sem nép, sem vallás, sem az idegenek e minőségükben nem tehetők felelőssé a terror, az erőszak miatt.

Túl a közvetlen előítéletességen, azt is megnéztük, milyen környezetben jelenik meg az iszlám/mohamedán szó, azaz milyen képzettársításokat hoz létre vagy erősít meg, akár önkéntelenül is, az újság. Ha leszámítjuk a kivételnek számító semleges említéseket, az iszlám szót tartalmazó szövegek, gyakran a vallásra is utalva, szinte mindig negatív összefüggésben (terror, fundamentalizmus, zavargások) jelenik meg. Nem azt állítjuk, hogy az általunk olvasott tudósítások bármelyike önmagában helyteleníthető lenne, hanem azt, hogy összességében az az asszociáció keletkezik, hogy az iszlám lényegét tekintve függ össze a terrorizmussal és más hasonlókkal.

Az ellenpróba

Ellenpróbaként megnéztük más vallások előfordulásait is: a buddhista mindig; míg a katolikus és a zsidó változó arányban, de rendszerint inkább pozitív összefüggésben említődik. (A zsidó szó Izraelnek a palesztinokkal szembeni politikája, a katolikus pedig az egyház politikai törekvései, pénzügyei, a papi pedofília miatt kerül olykor negatív szövegkörnyezetbe. [A szélsőségeseknek udvarol Lech Kaczynski, 2005. 11. 05.; Ördögűzés, 2005. 08. 04.; Múlnak a gyermekévek, 2005. 07. 29.; Nyereséges a Vatikán, 2005. 07. 10.; Fizet az egyház a pedofil papokért, 2005. 07. 06.]). Ezzel szemben az iszlám szó még a legárnyaltabb megfogalmazásokban is kellemetlenül cseng: „Az iszlámnak számtalan ideológiai és politikai áramlata van, ráadásul a terrort nem lehet pusztán a muzulmán szélsőségesekre korlátozni” (Négy éve haditerv nélkül zajlik a terror elleni háború, 2005. 11. 10.). „Egyelőre hatástalan a Franciaországi Iszlám Szervezetek Szövetségének fatvája – vallási rendelete -, amely elítélte az erőszakot, és megtiltotta a muzulmánoknak, hogy részt vegyenek a zavargásokban” (Franciaországban továbbra sem lelik a zavargások ellenszerét, 2005. 11. 08.). Ezt erősíti az „iszlamista” szó, ami a terror elkötelezetteinek szinonimájává vált a világsajtóban és a Magyar Hírlapban is, persze annak nyomán, hogy a terroristák is így határozzák meg magukat (pl.: Megerősödtek az iszlamisták Egyiptomban, 2005. 11. 21). Még az indiai-pakisztáni konfliktus kapcsán is kizárólag iszlám szélsőségesekről és militánsokról esik szó, noha hindu vallási erőszak is van bőven. De a Hírlapban a hindu, ha erőszakos, akkor sem szélsőséges, legfeljebb „jobboldali” vagy „keményvonalas” (2004. 06. 15.), ami mégiscsak szebben cseng. És persze a „hindu” szót is a legváltozatosabb összefüggésekben, többnyire az egzotikus kultúráknak kötelességszerűen megadott tiszteletteljes említésekben olvashattuk (India várja a zene- és táncrajongókat, 2005. 10. 06., A gyökértelen Mr. Naipaul, 2005. 08. 30.).

Az külön is érdemes az említésre, hogy ha az iszlám nagy ritkán pozitív kontextusba kerül, akkor éppen a keresztény vagy zsidó fogalmi, kulturális összefüggés adja meg a rokonszenvező szövegkörnyezetet: „Akkóban – kétórányira a fővárostól – megnézhetjük, hogy települt egymás mellé az arab, a keresztény és a zsidó kultúra. A Földközi-tenger partján fekvő település lakosságának egyötöde arab. Érdemes elsétálni az óvárosba, bebarangolva a hatalmas várat, amelynek negyven méter magas tornyából pazar kilátás nyílik a karavánszerájokra” (Kultúrák találkozóhelye, Izrael, 2005. 09. 13.).

Hangsúlyozzuk, nem azért idézzük fel ezeket a példákat, mert mi magunk bármely egyes esetben másként fogalmaztunk volna. De arra azért gondolunk, hogyha a buddhista, a katolikus, a protestáns, a zsidó, a hindu meglehetős gyakorisággal kulturális, folklorisztikus vagy éppen kulinális szövegkörnyezetbe kerül, megeshetne ez gyakrabban a mohamedán, az iszlám szavakkal is. Ezzel talán elérhető lenne, hogy az „iszlám” szóról ne kizárólag a „terrorista” juthasson az ember eszébe.

Majtényi László-Miklósi Zoltán