Forrás: Népszava

Márton László

Járkálj csak, halálraítélt!

Kedves Imre!

A lapokból tudtam meg, hogy a következő parlamentben a szocialisták padsorában foglalsz helyet. Ha jól értem, azért döntöttél így, mert megaláztak; az SZDSZ listájának huszonhetedik helyén annyi esélyed lett volna mandátumot szerezni, mint a sumo világbajnoki címre.

Súlyos helyzetben – nézetem szerint – helyesen cselekedtél, de indítékaidat csak Te mondhatod el

Ha most mégis reflektálok a történtekre, három oka van. Az első természetesen pályakezdésünk párhuzama: én nagyjából ugyanazt csináltam 56-ban a Bölcsészkaron, mint Te a Műegyetemen, ha maradok ugyanolyan sorsra juthattam volna, mint Te. Amikor megláttam neved az SZDSZ alapítói között Göncz Árpád, Szabó Miklós, Eörsi István társaságában, úgy éreztem, van párt, legalább egy, amelynek vezetői tudják miről szólt 1956.

Senki sem tehet arról, hogy neve, személye egy világtörténelmet csináló kor emblémájává válik – tudom, hogy Te sohasem követeltél magadnak és nem is kísértél meg kialakítani ilyen szerepkört. Göncz Árpád, személyének ragyogásával tíz évig megtette „amit megkövetel a haza”, Szabó Miklós és Eörsi István már nincsenek közöttünk. Ezért jutott neked most az 56-os képviselő szerepe.

Én hosszú ideig igen nagyon rokonszenveztem a Szabad Demokraták Szövetségével. Viselkedésük, modoruk – inkább, mint tételes ideológiájuk – állt a legközelebb ahhoz, amit európai normának tartok, és amelyhez angliai és franciaországi éveim alatt hozzászoktam. Az elmúlt két évben azonban a távolság egyre növekedett és most egyre messzebbről, néha elégedett, sokszor ironikus mosollyal tekintek rájuk. Mostanában, ha idegesítenek, kevesebbet mosolygok. De még ha fintorogni lenne is kedvem, sem léphetnék ki olyan pártból, amelynek sosem voltam tagja!

Engedd meg, hogy szabad emberként megosszam veled a három okot, amely – úgy érzem – eltávolított az SZDSZ-től.

Az első a gyűlölet-beszéd elleni törvény-javaslat elszabotálása volt. Az SZDSZ a vegytiszta liberalizmus makulátlan zászlaját lobogtatta, ahelyett, hogy a dolog lényegével törődött volna. A dolog lényege márpedig, hogy ebben az országban, ahol hatszázezer zsidót és több tízezer cigányt a magyar hatóságok marhavagonokba tuszkoltak és elhamvasztásra készen a németek kezére juttattak, az antiszemitizmus, a fajgyűlölet, a történelemhamisítás gyakorlatilag szabad, esetenként gyümölcsöző üzlet.

Nos, az SZDSZ úgy vélte, a magyar parlament dolga, hogy az elmaradt brit, francia, olasz, német stb. törvényhozóknak példát mutasson és az uszítók jogait minden áron biztosítsa a megfélemlítettekkel és megalázottakkal szemben. Sikerült.

A második a köztársasági elnök nevezése és megválasztása körül rendezett műbalhé – amelyben Te, ismét megmutattad, hogyan úszik az árral szemben az elvek embere. Szili Katalinhoz és az MSZP-hez méltatlan lenne, ha most a részletekre visszatérnénk. Két dolog azonban biztos. Az első, hogy az SZDSZ-nek valóban sikerült a mérleg nyelveként arra az oldalra dönteni, ahol a pártnak keresni valója nem volt. Az elmúlt hónapok közvélemény-kutatási adatai bebizonyították, hogy ezzel, a józan ésszel alig követhető lépéssel, egyetlen szavazatot nem nyertek, ismét ott tartanak, ahol a part szakad.

A harmadik öngólt néhány hete rúgták. A Köztársaság emléknapjára, a hatvanadik évforduló megünneplésére gondolok. A manőver a nagypolitika szempontjából jelentéktelennek látszott; az emléknap elutasítása elsősorban a párthoz közel álló, kivételesen okos és jóindulatú kulturális minisztert hozta zavarba.

Az SZDSZ Bozókinál – hm! kevésbé okos- stratégái feltehetően úgy gondolták, hogy viszonylag kis kockázattal megmutathatják, milyen merész és a szocialistáktól mennyire különböző legények ők. Ehelyett azonban csak azt bizonyították mennyire járatlanok a történelemben és a tömeglélektanban.

Mindhárom esetre jellemző, hogy egyik sem szól pénzről, hatalmi osztozkodásról és egyik sem feltételez valamilyen foggal-körömmel védendő világnézeti konstrukciót. Magában tekintve mindhárom „kis” ügy; nem rengetett koalíciót, nem vezetett kezelhetetlen párton belüli háborúskodáshoz. És mégis mindhárom azt mutatta, hogy az SZDSZ Dorian Gray komplexuma egyre mélyebb: önképének egyre kevesebb köze van ahhoz, amit a társadalom lát benne. Igazi gondja tulajdonképpen nem is az öregedés, hanem a jelentéktelenné válás folyamata. Ha így tesznek tovább nem csupán korábbi arcával, de egyáltalán semmiféle arccal sem lehet majd azonosítani.

Feltételezem: nem pontosan ezért távozol, nem tulajdoníthatom neked saját gondolataimat. Akármilyen keveset mondtál is, akármilyen visszafogottan nyilatkozol majd – jellemedhez híven – a választási kampány alatt, szinte lehetetlen, hogy jártadban-keltedben hasonló gondolatok ne fordultak volna meg a fejedben. De bármi lett légyen is indítékod – jól tetted!

Amikor majdnem negyven éves távollét után végleg hazaköltöztem egyik legmegrendítőbb élményem volt hallani, amint a temetőben kifütyülnek, látni a beszédedbe ordító eltorzult arcokat. – Nem lehet, hogy Magyarországon ez az ember ne kapjon szót – mondtam magamban. Nem lehet, hogy a magyar parlamentben ne kapj helyet. Nem lehet, hogy amíg képes vagy rá, éppen az ötvenedik évfordulón ne emlékeztess mi történt, mit tettél, mit tettünk 1956-ban!

És még valami, amit most szükséges kimondani. Jól tették a szocialisták, hogy helyet szorítottak neked. Az első demokratikus parlamentben már tettek hasonló gesztust; Demény Pál, a valódi munkásmozgalom hajdani vezetője, Rákosiék első számú közellensége ült közöttük, addig a rövid ideig, ami életéből maradt. Az ő képviselősége egészen mást jelképezett, mint most a tiéd, de aki ismerte múltját megértette a jelzést.

Az első szabadon választott parlamentben még többen voltatok, mára a hajdani ötvenhatosok közül egyedül maradtál, hivatásos politikusként. Ezért könnyű előrelátni, hogy következő mandátumod sem jelképes lesz, ahogy eddig, ezután is aktív tagja leszel a parlamentnek. Ágy tekintve majdnem lényegtelen melyik párt soraiban, kormánypárti vagy ellenzéki oldalon.

Tizenöt év után, éppen kezdeményesed nyomán, úgy tűnik a politikai ellenfelek végre megértették: 1956 nem lehet konc, amelyen évente marakodnak.

De mivel egyedül maradtál az ötvenedik évfordulóra a szimbolikus szerep pátoszát is vállalni kényszerülsz. Ahol Mécs Imre ül, ott van, még velünk van, 1956.

A szerző közíró

Kiemelés: Az SZDSZ önképének egyre kevesebb köze van ahhoz, amit a társadalom lát benne. Igazi gondja a jelentéktelenné válás folyamata.

Márton László