A „Globfeszt” a halál és a cinizmus ünnepe
Seres László 2005. december 2. 07:26
Aki a globalizációra nemet mond, aki a harmadik világ lakóitól megtagadná a szabadság és a prosperitás lehetőségét – az bizony az életet tagadná meg tőlük.
Pár napja egy svéd liberális újságíró azt kérdezte tőlem: miért van az, hogy Magyarországon – jó pár pozitív példától eltekintve – hiányzik a piaci kezdeményezőkészség, alszik a vállalkozói szellem, és a legtöbben kiegyeznének egy svéd típusú lusta, jóléti modellel? Nem volt rá jó válaszom.
Annyit mondtam neki, hogy amikor néhány éve, libertárius barátaimmal arról beszéltünk, demonstráljunk-e mi is a szabad piacot és kereskedelmet ünneplő Sétáljunk a kapitalizmusért! mozgalom keretében, rájöttünk: úgy öten lennénk. Vagy hatan. A WestEnd City Centerben és a Corában azonban naponta ezrek a lábukkal szavaznak a kapitalizmusra, tömött nejlonzacskókkal a kezükben. Aztán eszembe jutott még valami.
*
Magyarországon a politikai elit és úgynevezett ellenzéke lényeges pontokon hasonlít egymásra. A kapitalizmust alig ismerő „rendszer” reprezentánsai és értelmiségi kritikusai a nyilvánosság előtt lényegtelen kérdéseken vitáznak – miközben tevékenységük és szellemi termékeik egyaránt az egyén alárendelődését, a szabadság és a tulajdon megkérdőjelezését, a kollektivizmus különböző variációit hirdetik. Vagy csak az USA-t szapulják, az most trendi (obligát kulcsszavak: multik, ostoba Bush, Hollywood, Irak, kóla, puska, hamburger). Tessék megnézni Magyarország véleményformáló, többnyire ballib értelmiségét.
Tamás Gáspár Miklósról vagy jót, vagy semmit, úgyhogy ehelyütt semmit. György Péter posztmodern nihilistává vált, aki szerint a párizsi csőcselék csupán médiabeli alulreprezentáltsága ellen gyújtogatott. Lányi András egész pártot alapított arra a homályra, hogy „a társadalmat nem lehet a gazdaság érdekeinek megfelelően szervezni.” A kitűnő Tóta W. Árpád újabban Amerika-ellenes uszításban utazik, és tényként fogadja el titkos CIA-gulágok létét. Azok pedig, akik nyíltan utálják a tőkét, a gazdagságot és a szabad kereskedelmet, és ezen világnézetüket valamiért kényszeresen „szociális” és „környezetvédelmi” címkékkel látják el, kétnapos „Globfeszt”-et tartanak Budapesten, azzal a mottóval, hogy „a világ nem eladó.”
Az antiglobalistákban az a vicces, hogy utálják, ha így nevezik őket. Nem, ők „globalizációkritikus”, „alterglob” emberek, akik a pontosan definiált globalizációt (a tőke szabad mozgását, a kereskedelem szabadságát, a kapitalizmus moráljának és alapértékeinek normává válását) nem akarják, mert ezt a következőkkel azonosítják: „nincs ebédszünet, életveszélyes munkakörülmények, súlyos környezetkárosítás, kamaszkorú rokkantak” (forrás: a „Globfeszt” ismertetője).
Fő ellenségük a „neoliberalizmus” és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), amely néhány nap múlva Hong Kongban folytatja a Cancúnban elakadt, un. dohai folyamatot a szolgáltatások további liberalizálásáról, meg arról, hogy a nemzetállamok lebontják-e végre saját termékeik hazug és kettősmércés szubvencióit. Lefordítom magyarra: a WTO a közeli napokban arról tárgyal, hogyan menthetné meg a szabad(abb) kereskedelem nagyon sok ember életét a harmadik világban. Hogyan adhatna tőkét, lehetőséget, kapcsolatot, munkát, élelmet, vizet, technológiát, internetelérést, kultúrát azoknak, akik szó szerint éheznek rá. A sweatshop-okban gürcölő „kizsákmányoltaktól” pedig meg kéne kérdezni: mi lenne velük, ha az a munkahelyük nem lenne?
Mindez persze megérne egy vitát. Többet is. A magyar antiglobalisták azonban – az egy szem liberális közgazdászon, Bauer Tamáson kívül – két napon át csak önmagukkal vitatkoznak. A környezetvédelmi szakjogászt, ökogazdát, agrármérnököt, ökobiológust, „fair trade szervezőt” felvonultató névsort elnézve úgy tűnik, senki nem lesz, aki feláll és elmondja: meg lehetett volna hívni egy, csak egyetlenegy brazil, chilei, indiai, kínai, távol-keleti embert abból a sok százmillióból, akiket a békés globalizáció az elmúlt harminc évben kihúzott a legsúlyosabb nyomorból.
Lesz viszont „biobüfé és fair trade kávézó”, filmvetítés Chomskyról – ünnepelve lesz tehát a Legendás Nyelvész, aki támogatta Pol Potot, majd jól megkérdőjelezte a holokausztot és a koszovói áldozatok számát. A „Globfeszt”-en istenítik még az illegális házfoglalást, „alternatívnak” és „zöld-baloldalinak” hazudják a trockista előadókat, és persze levetítik A pénz birodalma című, Michael Moore-utánérzést is. De kérdem én: hol marad Leni Riefenstahl?
*
Nem, úgy tűnik nem akad majd a „Globfeszt”-en senki, aki elmondaná: a kapitalizmusban a morálja a legjobb. Az egyén szabadsága és önzése. A haszonelvűség. A munka és a munka jutalmának, a profitnak a tisztelete. A verseny tisztelete. Az emberi ész, a kreativitás, a termelékenység, a racionalitás és a fantázia tisztelete. 1950-hez képest ma tizenhatszor annyi tonna áru cserél gazdát a földön. Egyenetlenül és ezernyi hibával, bűnnel, de korábban reménytelen térségek zárkóznak fel az élvonalba. India IT-nagyhatalom, arra pedig, ami a kommunista Kínában zajlik, nincs is adekvát kifejezés.
Aki minderre nemet mond, aki e térségek lakóitól megtagadná a szabadság és a prosperitás lehetőségét – az bizony az életet tagadja meg tőlük. És lejárt szavatosságú, ökoszocialista utópiáival nem mást, mint a halálos cinizmust ünnepli.