70 éves a leghíresebb New York-i
Gyárfás Dóra 2005. december 1. 14:30
„Nem lettem bölcsebb, érettebb, élesebb eszű” – kommentálta hetvenedik születésnapját Woody Allen, aki ebből az alkalomból kivételt tett a Vanity Fair című magazinnal, és interjút adott. 1992 óta – amikor kiderült, hogy szerelmi viszonyt folytat nevelt lányával – először kíváncsiak rá.
Ülünk a sötét moziban, már lefutott minden előzetes. Újra sötét a vászon, és megszólal a halk jazz, megjelennek a jól ismert kecses, fehér betűk. Woody Allent nem ragadta magával a mozgókép-nyelv fejlődése, megmaradt a jól bevált főcímnél, a jó öreg dialógusoknál és a klasszikus beállításoknál. Ezért ültünk be a moziba, és majdnem fél óráig élvezzük. Aztán kiderül, hogy Annie Hallból csak egy van.
Nem mindig jött össze
Igaz, Woody Allen-remekműből viszont sok: Fogd a pénzt, és fuss; Manhattan; Játszd újra, Sam; Minden, amit tudni akartál a szexről, de sosem merted megkérdezni; Hannah és nővérei; Zelig; Férjek és feleségek. Ez volt az utolsó, abban a bizonyos fordulatot hozó 1992-es évben. De ha azóta nem is készült nagy Woody Allen-klasszikus, ennyi sem gyakori egy rendezői életműben. És még mindenki hozzáteheti a saját kedvencét.
De mert Woody Allen a szorongásairól ismert, és mert önmagát Fellinihez, Bergmanhoz, Truffeauthoz viszonyítja, így nyilatkozott a BBC-nek: „Mindig azt hittem, ha folyamatosan készítek filmeket, a nagy számok törvénye alapján egyszer csak létrejön a remekmű. De most már látom: olyan életművet építettem, ami egész rendes kis filmekből áll, de nincs köztük az Igazi.”
Méghogy nincs közte az Igazi?!
És 70 évesen már nincs is értelme kétségbe esni: „Egyáltalán nem vagyok elkeseredve. Csak annyi történt, hogy Kuroszava, Bergman elérte azt a nagyságot, én meg nem. Végül mégis mindannyian ugyanoda kerülünk. Megértettem, hogy a művészet nem óv meg semmitől. És ha így van, akkor mi az, ami számít? Kuroszava hiába dőlhetett hátra a székben mondván: „Igen, megcsináltam A vihar kapujában-t”, aztán neki is haza kellett mennie, vacsorát kapott, és eltemették. Nem érzem úgy, hogy nekem meg nem sikerült belépőt szerezni a Paradicsomba. Nagyon sok dolog van még, amiben nem alkottam nagyot. Nem kosarazom úgy, ahogy Michael Jordan, és nem csináltam olyan filmeket, mint Bergman vagy Kuroszava” – mondta a Vanity Fair riporterének.
A szorongásból építkezik Hogy szerénysége túlzott-e, vagy sem – mindenki megítélheti saját maga. Az viszont tény, hogy termékenysége páratlan: az 1969-es Fogd a pénzt, és fuss óta szinte minden évben új művel rukkol elő. „Egész életemben a depresszió, a szorongás és a terror ellen harcoltam. Ahogy az elmegyógyintézetben is úgy nyugtatják a beteget, hogy ecsetet adnak a kezébe, én is akkor érzem magam a legjobban, amikor dolgozom. Ha az emberek szeretik a munkámat, kész öröm, nagyszerű dolog, de sajnos nekem azt is jelenti, hogy kénytelen vagyok újra a valóságban létezni. Ezért amint befejeztem egy filmet, máris rettenetes problémákkal küszködöm, és új filmbe kell vágnom ahhoz, hogy megint jól érezzem magam egy darabig” – mondta legújabb alkotása, a Match Point kapcsán.
Ha tehát a filmkészítés terápia, amire akkor is szüksége van, ha épp nem feszíti szét az ihlet, talán ez magyarázat arra, miért ontotta magából az elmúlt években a gyengébb alkotásokat. Hozzátéve: ezek is messze jobbak voltak, mint sok ünnepelt rendező munkái. „Régóta vagyok a porondon, és nyilván sokan már fárasztónak találnak – ez teljesen érthető” – mondta. „Én ugyan megpróbáltam mindig valami mást mutatni, de ez olyan, mint ha valaki egész héten csak kínai kaját enne. Hiába mondom neki: „Igen, de egyik nap rákot, másik nap sertést, harmadnap csirkét ettél”, ő joggal feleli: „Mégis mindegyik csak kínai”. Valahogy így vannak az emberek a filmjeimmel.”
A botrány elmúlt, Soon-Ji a felesége lett Most talán változik a helyzet, újabb fordulópont jöhet az életében. 1992-ben ezt egy magánéleti válság generálta (akkori élettársa, Mia Farrow meztelen fotókat talált a kabátzsebében közös nevelt lányukról, Soon-Jiről), és ez indította szakmai kudarc felé: az amerikai közönség azóta elutasítja. A sorozatos anyagi kudarcok arra késztették amerikai producereit, hogy átértékeljék kivételezett helyzetét, és a továbbiakban beleszóljanak a film készítésébe. Ebbe ő nem ment bele.
A leghíresebb New York-i tehát szembeszállt fóbiáival, és átjött az öreg kontinensre forgatni. A Match Point már főként brit pénzből készült, Woody kedvenc finanszírozási modelljében: „Kérem a pénzt egy barna papírzacskóban, és pár hónap múlva szállítom a filmet.” Vagyis senki sem szólt bele. És ezzel 70 évesen elkészítette egyik rá legkevésbé jellemző filmjét – mely meglepő sikert arat a világban. A Match Point nem csak magát Woody Allent mint színészt nélkülözi, de szokásos gegjeit, aranyköpéseit, mulatságos párbeszédeit is. Leginkább egy lélektani drámához hasonlít – és könnyen lehet, hogy Amerika bűnbánóan behódol neki, és Oscarra jelöli.
Nem mintha az Oscar-díj bármit is jelentene Woody Alennek, aki rekordot állított fel a legjobb eredeti forgatókönyv-kategóriában 13 jelölésével, de még a 3 neki ítélt szobrot sem vette át. Nincs szüksége a felhajtásra. Mint ahogy az amerikai producerekre sem: London bevált, a következő filmjét is itt forgatta. És új múzsája is van: Diane Keaton és Mia Farrow után most a 21 éves Scarlett Johansson. Aki ugyan már nem játszhatja a szerelmét, de a lányát igen: ebben a szereposztásban láthatjuk majd őket a Scoop című készülő filmjében.
Az új múzsa már csak a lánya lehet
A történetről egyelőre nem tudni többet, mert Woody Allen nem száll be a hollywoodi marketingbe, készülő munkáiról nem nyilatkozik. De amíg a Match Point sem érkezik meg hozzánk (tavaszig), talán nem ez lesz a legnagyobb izgalmunk. Annyiban biztosak lehetünk: ha eddig kihagyta, hogy New York tragikus történelmi pillanatait feldolgozza, akkor a londoni merényletekről sem tesz majd említést – noha éppen akkor történtek, amikor ott forgatott.
A terrorizmusról csak interjúban elmélkedik: „Borzasztó probléma, de egy nap majd megtalálják a megoldását, el fogják pusztítani. Ehhez persze az kell, hogy megértsük a gyökerét. Remélhetőleg egy nap az emberek majd nem akarják ezt tenni más emberekkel, nem képzelik, hogy így oldhatják meg a problémáikat, és nem fognak értelmetlenül öldökölni” – mondta.
Filmben nem politizál, de kampányban szerepel – csakis Bush ellen De addig sem érzi úgy, hogy ezt a kérdést a filmjeiben kellene boncolgatnia: „Nem hiszem, hogy a művésznek foglalkoznia kellene a politikával” – nyilatkozta a német Spiegelnek. „Az emberiség története tele van gyilkosságokkal: csak a díszletek és a maszkok változnak. 2001-ben néhány fanatikus megölt több ezer amerikait, most az amerikaiak ölik az irakiakat. Amikor gyerek voltam, a nácik öltek zsidókat, most a zsidók és a palesztinok mészárolják le egymást. Az elmúlt évezredekben a politika illékony műfajnak bizonyult, értelmetlen dolog, ami folyton önmagát ismétli. Természetesen magánemberként foglalkoztat, de a művészethez túlságosan profán.”
A művészt továbbra is a férfi-nő viszony érdekli, és ha addig dolgozik, amíg szeretne – amíg csak él, lehetőleg 90-100 évig -, még legalább 20 filmet láthatunk tőle.
