Forrás: Népszava

Dési János

A zsidózás eleje és vége

Ha úgy vesszük (persze nem vesszük úgy!) akkor semmi különös, furcsa, vagy éppen szokatlan sincsen abban, hogy a legutóbbi Újpest-MTK meccsen a kedves szurkolók egy része hangos zsidózással szórakoztatta magát, ha már maga a foci – legalábbis a beszámolók szerint – érthető okokból nem kötötte le teljesen a figyelmüket.

Mindennek régi hagyománya van minálunk. Kenedi János egy Élet és Irodalomban megjelent tavalyi cikkében így ír erről: „Bár a labdarúgó-mérkőzéseken elhangzott „nacionalista, antiszemita kijelentéseket” már 1960 szeptemberében regisztrálta egy belügyi előterjesztés (MOL 288 f.5/198.ö.e.), Mihancsik Zsófia 1987-88-as stadionfolklór-gyűjtése (Hajrá MTK? Háttér kiadó. 1988) a rasszizmus iránt türelmes államról tanúskodik.”

Mihancsik könyve éppen akkor adott szomorú figyelmeztetést, amikor sokan véltük azt, a szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás a jövő nagy értéke, még akkor is, ha sejtettük, sok mocsok is tör majd elő. (Mentségünkre szolgáljon: azt azért mégsem hittük, hogy ennyi.)

Földesiné Szabó Gyöngyi a Magyar Testnevelési Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének egyetemi tanára egy 1997-ben megjelent tanulmányában leszögezi: „A magyar futball soha nem volt teljesen mentes a faji előítéletektől, de úgy tűnik, hogy közvetlenül az 1989-1990-es kelet-európai rendszerváltás után határozottan felerősödött a nyílt rasszizmus és a xenofóbia a hazai labdarúgó-stadionokban is. „

Vagyis mindazok, akik most a bírót hibáztatják, miért is nem fújta le a meccset, amikor aktív zsidózást tapasztalt, hogy így próbálja elejét venni a hasonló rasszista megnyilvánulásoknak, egy egész intézményrendszer mulasztását kérik rajta számon. Nem új jelenség, a rendszerváltás óta eltelt 15 évben csak tovább erősödött – bőven lett volna idő valamit kitalálni, példát mutatni, felhívni a játékvezetők, az edzők, s talán még a játékosok figyelmét is, mit vár el ilyenkor a sportszerűség, az emberi értékek tisztelete a sportolóktól. De hát a focit irányító apparátus, amelyet távolról érzékelhetően a saját, közvetlen egzisztenciáján túl, semmi sem érdekel, ebben is tehetetlennek bizonyult. És ez sem új jelenség. Földesiné Szabó Gyöngyi már idézett tanulmánya szerint: „Az egyesületi sportvezetőkkel folytatott beszélgetésekből az is kiderült, hogy tökéletesen tisztában vannak a „cigányozás” és „zsidózás” felbukkanásával a nézőtéren, de megpróbálják az incidensek jelentőségét kisebbíteni, a szurkolók diszkriminatív viselkedésének csak akkor szentelnek figyelmet, ha az szorosan kapcsolódik a futballhuligánok agresszív akcióihoz, de ha egy mód van rá, még akkor is negligálják az összetűzések rasszista és xenofóbiás vonatkozásait.” Ne feledjük, ez 1997-ben jelent meg – és senki sem tanult belőle.

Az, hogy a magyar foci reménytelenül rossz, szomorú ugyan, de közel sem erkölcsbe vágó probléma. Eredménytelen focisták is lehetnek nagyszerű emberek, fényes jellemek – de akik vélt érdekeikből (le kell játszani a meccset, mert csak akkor cseng valami be a kasszába) asszisztálnak rasszista megnyilvánulásokhoz, azokról sajnos már semmiféle jót sem tudok elmondani. S ez még akkor is agy maradna, ha amúgy ontanák a szépségdíjas gólokat.

Kétségtelen, hosszabb távon az oktatásnak, a társadalmi közhangulatnak kell olyanná válnia, hogy ne „zsidózzanak, cigányozzanak, négerezzenek” a stadionokban sem. Ám addig is, legalább a sportvezetőknek kellene maradék erkölcsi tekintélyüket latba vetni mindezek ellen, saját játékosaiknak is példát mutatva.. Ha ezt nem teszik, akkor tökéletes erkölcsi hullák lesznek, akiknek tisztes helyen még a köszönését sem szabadna fogadni.

A zsidózás, a cigányozás, a négerezés nem a zsidókat, a négereket és a cigányokat sérti ugyanis elsősorban, hanem mindannyiunkat, embereket.

Dési János