Forrás: ÉS

VAJDA MIHÁLY

„Túl akartuk élni”

Követési távolság

Laurence Rees: Auschwitz. A nácik és a „végső megoldás”. Fordította Babits Péter, Alexandra Kiadó, Pécs, 2005. 320 oldal, 3499 Ft

Dicséretet érdemel a fordító és az Alexandra Kiadó, hogy ezt a rendkívüli könyvet még angliai megjelenésének évében kiadta magyarul is, ha sok is benne a pontatlanság és hiba. Nem tudom megítélni, hogy a „történelmi tényanyag”, amelyet a könyv elénk tár, milyen mértékben vált mára már hozzáférhetővé másutt is. De bármi legyen is adatszerűen új Rees könyvében, rendkívülivé, és – ha elborzasztóan hangzik is ez „a történelem legaljasabb emberi cselekedeté”-nek kontextusában – olvasmányossá más teszi. Több dolog is. Az egyik, hogy nem a végső megoldás történetének részeként tárgyalja Auschwitzt, hanem Auschwitz történetét írja meg. (Az részévé lesz persze a végső megoldás történetének.) Míg olvasunk, mindig magunk előtt látjuk a rámpát, a főtábort és Auschwitz-Birkenaut: gázkamrástól, krematóriumostul, „Kanadástul”, ahol az elgázosítottak értékeit osztályozzák. Nem a történelem, Auschwitz elevenedik meg a szemünk előtt. A másik, hogy jóllehet Rees történész, de nem csak a tények érdeklik. Megérteni akar. Üldözöttek és üldözők cselekedeteinek motívumait, hogy miképpen alakulnak át, lesznek egészen mássá e felfoghatatlan történet során. Hogyan lehetett mindezt elviselni, hogyan lehetett ilyen szörnyűségeket elkövetni? S minthogy persze az emberek még azonos helyzetekben is egyének maradnak – megeshet, minél rendkívülibb a helyzet, annál jobban megmutatkoznak közöttük a különbségek -, megérteni csakis úgy lehetséges, ha a történet szereplőit magukat kérdezzük. S ez a harmadik mozzanat: Auschwitz története azért tud itt megelevenedni, mert a könyv forrásanyagát mindenekelőtt túlélőkkel és volt SS-ekkel s szemtanúkkal készített interjúk adják. Rees, a BBC Television történelmi műsorok osztályának kreatív igazgatója mesélteti a történet szereplőit. Láthatóan tudatában van annak, hogy ha egyáltalán valamit is meg szeretne érteni e néhány rettenetes év során tanúsított magatartásukból, egész életüket látnia kell. Természetesen a minta nem „reprezentatív”. Rees nem faggathatta életéről azt a 1,1 millió férfit, nőt és gyermeket, akik emlékének könyvét szenteli. Ahogy az SS egykori tábori alkalmazottai közül is csak azokkal készíthetett interjút, akik kötélnek álltak, s ezek az elkövetőknek bizonyára nagyon is sajátos csoportját alkotják. Mégsem hiszem, hogy az interjúk nyomán kibontakozó kép a legcsekélyebb mértékben is félrevezető lenne.

Két lehetőséget kell most mérlegre tennem: próbáljak meg a könyv egészéből, de különösképpen az interjúkból valamilyen összképet felvázolni arról, hogy miféle emberek is voltak e rémtettek elkövetői, s azok, akik túlélték a kiirtásukat célzó rémtetteket, vagy – ugyancsak nagyon vázlatosan – idézzek fel néhány történetet. Azért választom a második utat, mert, hacsak az ember nem festő, és nem éppen id. Pieter Brueghel, sehogyan sem lehet képes az emberi aljasság, elesettség és találékonyság sokféleségét valamifajta „összképpé” gyúrni. Az az érzésem ugyanakkor, hogy egyetlen interjút sem szabadna említetlenül hagynom. Mindegyikük az, amit belőlük Rees kiemel, valami nagyon is sajátosat tesz hozzá az összképhez. De hát válogatnom muszáj, meg „összefoglalnom”, s még mielőtt hozzáfognék ehhez, máris tudom, megoldhatatlan feladatra vállalkozom.

Zsidók (meg cigányok) – mert hát Rees nagyon is hangsúlyossá teszi, hogy a táborlakók között a zsidók és a cigányok sorsa azért különbözik mindenki másétól, mert az ő egyetlen „bűnük” az, hogy zsidónak vagy cigánynak születtek – Linda Breder, Helena Citronová, Toivi Blatt, Tok Cahana Aliz, Morris Venezia csak néhány a sok közül. Linda Breder 19 évesen érkezett Auschwitzba a szlovákiai zsidók egyik transzportjával. (Ahhoz a korosztályhoz tartozott tehát, melynek volt némi eshetősége a túlélésre.) „Miután egy brutálisan kemény munkaosztagban ledolgozta a maga idejét, kiválasztották arra a kevésbé megerőltető feladatra, hogy a beérkező foglyoktól ellopott tárgyakat szétválogassa és osztályozza.” „Ami azt illeti: „Kanada” mentette meg az életemet, mert kaptunk élelmet, kaptunk vizet, és le tudtunk zuhanyozni.” – mondja. „… a „kanadai” munkások bőséggel találtak elrejtett élelmet is”. „Igen, megettük az élelmet. Ez mentett meg bennünket. Még az állatok is megeszik egymást, ha éhesek… Élni akartunk. Túl akartuk élni. Dobtuk volna el? Nem öltünk meg senkit. Csak megettük az élelmüket. Akkorra már amúgy is halottak voltak…” (Benjamin Jacobsnak meg a halottak aranyfogát kellett kihúznia. „Nem vagyok rá büszke, hogy ezt tettem. Akkoriban teljesen érzéketlenné váltam. Túl akartam élni. Még ha az élet nem is tűnik elfogadhatónak, az ember akkor is foggal-körömmel ragaszkodik hozzá.”) Linda története persze nem itt fejeződött be. Elmeséli hazautazásának viszontagságait, s a hazatérés borzalmát is. „… ott állt saját házának kapujában. Csak egyetlen gond akadt: a házban már valaki más lakott. (…) „Menj vissza oda, ahonnét jöttél!” csattant fel a férfi. (…) Mindenfelé csak a város nem zsidó lakóit lehetett látni.” De még a jó ismerőseitől sem telt egy „Örülök, hogy látlak”-ra „Másnap eljöttem, és azóta se mentem vissza – mondja. Az a visszatérés volt életem legrosszabb élménye. Igazi katasztrófa.”

Látom, lassan elfogy a nekem rendelt n-ek száma. Meg sem próbálom hát részleteiben elmesélni Helena Citronová hátborzongató történetét, akibe beleszerett egy SS-katona, és – anélkül, hogy szerelme beteljesült volna – végül is megmentette Helena és nővére életét. Amikor áthelyezték a frontra, még megadta Helenának édesanyja bécsi címét. Ő azonban eldobta a cédulát. Toivi Blatt lengyel zsidó volt. „…megvallja, hogy miközben apja gázkamra felé távolodó alakját nézte, „nem érzett semmit”. „Ma is sokat gondolkodom ezen. Furcsa, mert ha a szüleim korábban – akár csak két nappal előtte – halnak meg, rettenetes tragédia lett volna. (…) És most ugyanabban az órában, ugyanabban a percben veszítettem el az édesapámat, az édesanyámat és a tízéves kisöcsémet, mégsem sírtam, még csak bele se gondoltam. (…) Azt gondoltam: „Talán valami baj van velem”, és amikor a háború után más túlélőkkel is találkoztam, megkérdeztem tőlük: „Te sírtál?” „Nem, nem sírtam”. Mintha a természet megvédett volna bennünket a realitásoktól. Mert képzeljük csak el, mi történik, ha arra gondolok: „Az apám, a szüleim, most mind ott vannak a gázkamrában.” Összeomlottam volna, és megölnek… Ha bármilyen jelét adtam volna a gyásznak, megölnek.” Toivi azután a mit sem sejtő gázkamrába menőknek vágta le a haját. De nem csak azoknak, a lengyel zsidóknak is, akik mindent tudtak. „Hogyan teheted ezt? – kérdezte egy középkorú lengyel zsidó asszony. (…) Eljön a te időd is!” „Toivi nem felelt, de úgy érezte, mintha megátkozták volna.”

Nincs több helyem. De talán nem is baj. Befejeztem volna még Toivi történetét, elmondtam volna még a sárvári Lok Cahana Alizét, a görög Morris Veneziáét, Else Bakerét, aki „rendes német családban” nevelkedett, de amit nem tudott, örökbe fogadott gyerek volt, s egyik nagyanyja cigány. Ezért került nyolcévesen lágerba. Meg aztán a lengyel Jósef Paczyñskiét, s nagyon-nagyon fontos lett volna, Oskar Gröning SS tizedesét, aki élete végéig úgy gondolta, helyesen cselekedett. De hát a történetek száma, ha nem is végtelen – egyre kevesebb már a még élő túlélő -, de hosszan-hosszan mondható. Tanulságuk meg amúgy sincsen. De – engem legalábbis – újból és újból elgondolkoztatnak.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 47. szám