Forrás: ÉS

CS. SZABÓ LÁSZLÓ

Ostrom után

Napló, 1945. február 14-21.

február 14.

300 millió [!] egyetértő ember. Egyforma a szájízük (hajnalig hidegen majszolják a paprikás krumplit), egyforma a nyelvük, egy a járásuk. A test kissé előredől, csoszogva húzzák a rövid csizmát, két kezük a nadrágzseb mélyén. Megnézik az órájukat. „Moszkvai idő szerint” – mondják. Moszkva – a szó istentisztelet, harangzúgás az ajkukon. Moszkva a földgömb közepe. A többi nép vonjon le vagy adjon hozzá az időszámításukhoz. Gorombák, durvák, hangosak, modortalanok, de nem rossz emberek. Sose vernek. Ők hasonlítanak legkevésbé egy békebeli magyar csendőrhöz. Megható, mennyire tisztelik a testi munkát. Aki forgácsot aprít, már biztonságban érezheti magát köztük. (A házbeli két orosz tiszt azóta bízott bennem, amióta fafűrészelésen értek.) Egy robotnyik jelenti az őrnek, hogy eltűnt két robotnyik társa. A katona egy pillanatig maga elé bámul, aztán fejedelmi mozdulattal az utcára mutat: „Fogjon magának más kettőt!”

Senkinek se magántulajdona a következő perce. Visszatartják kalákában öt percre, tíz percre, félnapra. Nem újsütetű szovjet találmány, hanem az ősi Mir szelleme ez. Parasztember sose megy el szótlanul az út menti, törött szekér mellett; megáll, odakínálja a vállát, akármilyen sietős a dolga.

A budakeszi katlancsatának vége. A függöny legördült. A János kórháznál, a BBT pályájánál, a Széna téren (Lövőház és Retek utca sarkán) s a Vérmezőn (Bors és Maros utca sarok), az összes kitörési helyeken német hullarakások. A Margit körúti „villamos ház” pincéjében annyi a halott, hogy alighanem csak a máglya emésztheti meg őket, nem a föld. A politikai foglyok az alagútból is ki akartak törni az óvóhelyen át; az oroszok azonban befogták a zsák két száját, s lángszórót eresztettek bele. Azóta kétoldalt be van deszkázva a tömegsír. Belső-Buda (a Vár és ostromöve a Margit hídtól a Lánchídig) megsemmisült; a Margit körút, Krisztina körút és Attila utca egy részét, s a Várat legokosabb dinamittal felrobbantani. Új királyi várat nem építünk; ami megmarad, elég így is mutatóba. A kupola bedőlt, falai kiégtek. Újpesten azonban füstöl már néhány kémény, jár a villamos, csendül az élet. A munkások jobban megmentették a maguk városát, mint az urak a sasfészkeiket. Budapest harmadik újjáépítése itt kezdődik.

Budapesti bolt 1945. februárban. Négy puszta, meszelt fal. A padlón bokáig érő víz mossa egy ló hulláját.

Pest Budára költözött a két háború közt; az elpusztult Buda most alighanem visszaköltözik a megsérült Pestre. A budai ember vagy pesti lakos lesz, vagy – villalakó.

február 15.

A Margit körúton elfogott a GPU. Egy bőrkabátos emberük rám mutatott: „Ki maga?” – kérdezte németül. Megmondtam és megmutattam pesti lakásra szóló igazolványomat. Azt felelte, hogy előlük menekültem Budára, s viselek szakállt. Nyilas vagyok, s nem akarom, hogy megismerjenek. Végigszűrték az egész utcát, rajtam kívül még kb. ötven embert kísértek a Krisztina körúti szétbombázott lakásba. A padlón szétszórt levelek. „Magas kitüntetésed alkalmából, kérlek, fogadd megkülönböztetett szerencsekívánataimat.” Mindegyik levélen ceruzával vagy tintával rajta állt a címzett választerve: „Méltóságos X. Y., Mérleghitelesítő hivatal, Bpest. Kitüntetésem alkalmából küldött megtisztelő és nagyon jóleső szerencsekívánatodért hálás köszönetet nyilvánítok.” Ötvenszer. Az ablakból idelátszott a kiégett királyi vár s a bordája tört kupola; az egész szerencsekívánó méltóságos álvilág szimbóluma. A padlón ott hevert a múlt, körülöttem ott volt a jelen; a letarolt Várhegy, a szétlőtt lakás s a szomszéd szobában a GPU. Egy orosz katona az ablak alatt kihúzta a rakétapisztolyát, s egy tank tetejéről jókedvében színes csillagokat lőtt a levegőbe.

Hamarosan kihallgattak. De a gyanú már rám mutatott; a kihallgatás rettentő iramban futott hamis sínen a szörnyű vád felé. Egyszer csak észrevettem, hogy minden oldalról be vagyok kerítve: magam is gyanakodni kezdtem magamra. Az ártatlan embert még hamarabb bekeríti a gyanú, mint a bűnöst, mert készületlenül éri.

„Mi vagyok?” „Márciusig a rádiónál osztályvezető voltam.” „Mért csak addig?” „Mert a németek elküldtek.” „Csodálatos, egyszerre mindenki a németek vértanúja.” (Magamban rögtön igazat adtam neki; bizonyos, hogy most mindenki lázasan alibit igazol a németek ellen.) „Miért küldték el?” „Mert németellenes voltam.” „Csodálatos, most egyszerre mindenki németellenes volt.” Aztán ordítva: „Ön nyilas, aki Pestről szakállban átmenekült Budára, de itt rekedt.” Már láttam, hogy a szakáll volt vesztem. „Kevés volt a víz, és sötét volt pincében – mondtam hitetlenül a színigazságot – sok férfi növesztett most szakállt.” „Hová írt?” „Márciusig a Magyarországba. Március 18-án jelent meg utoljára.” „Csodálatos, ezt így kiszámította?” Már magam sem hittem magamnak. Jól hazudozó elődöm után saját fülemnek hazugságként hangzott a túl szép és túl precíz igazság.

Megmotozott. Tamási Áron névjegyén tíz novellacímet talált. Javaslatokat egy angol nyelvű magyar antológia számára. A negyedik novella címe: Okkersárga Ábrahám. „Aha, zsidógyalázó elbeszélés.” Még egy vádló ujj mutatott felém. Megmondtam, hogy T. A. parasztíró, s hősei, a székelyek ótestámentomi neveket viselnek. Legyintett. Én is legyintettem volna az ő helyében. Be voltam kerítve. Benn voltam a fekete bárányok közt, az óriási nyáj közepében. Estefelé átkísértek a Varázs utcába, s bezártak egy alagsori mosókonyhába. Itt jóra is, rosszra is készülhettem a fogolytársaim alapján. Egyik egy jobboldali közíró volt, („Harminckét éve szolgálom a hazát a történelem számára.”) szavalta sötétben, alighogy belökték, s tapogatózva bemutatkozott. A másik viszont akkor szabadult politikai fogságból, az ellenállási mozgalom tagja volt. Később behoztak egy embert, papnak néztem a sötétben, felvillanó zseblámpafénynél; kiderült, hogy orvosi köpeny lóg ki a fekete civilkabát alól. Német katonaorvos volt, parancs ellen bevárta a muszkákat, mert szerinte nem olyan borzasztóak, mint a hírük. Számítása szerint, még mindig tizenegyezer sebesült lehet szétszórva a Várban. A könnyebbeket magukkal vitték a kitörésénél, s azok nyilván már nem sebesültek, hanem halottak.

A közírót a félelem folytonos beszédre izgatta; vezércikkeket monologizált, „ha falhoz állítanak, még elmondom önök előtt, a történelem számára.” Rászóltam, hogy ne készüljön olyan szónokian a halálra, mert meghalni nem olyan könnyű. Az oroszok nem politikai foglyok; kétszer is megnézik, kit lőnek agyon. Dühösen visszaszólt a sötétben, hogy igazán nem tudja, mit keres ilyen magamfajta baloldali ember a GPU pincéjében. Én sem.

Lassan kiderült a sok hazafias vezércikkből, hogy aradi sváb. Endre és Kovarcz barátja, Imrédy tisztelője. December 23-án még ki akart lógni, s az ostrom alatt nyilas karszalagot húzott, hogy „élelmet szerezzen éhező családjának”. Most már élvezettel hallgattam a hideg sötétben, s különböző ronda arcokat vázoltam a nyakára, mert egy pillanatig sem láthattam. Egyik mondatával főbe lőtte a másikat. Mert egyiket a friss félelem diktálta, a másikban meg feltört a tegnapi énje, az igazi. Például: „A zsidókérdést gyalázatosan oldották meg. Én menteni próbáltam, akit tudtam.” „A Kovarcz valamikor kiváló katona volt, de a rábízott mozgósítási feladatot most rosszul hajtotta végre.” (Tehát: csak a végrehajtás volt a hibája.) Más: „Őrültség volt hadat üzenni az oroszoknak.” De: „Endre L. [László] nagyszerű legény volt, csak kár, hogy elitta magát.” (Tehát: csak az italozás volt a hibája.)

Este tíz körül átvezettek egy másik épületbe. Amíg a soromra vártam, kihallgattam egy másik vallatást: „Míg a felmentő sereget vártam…” – mondta valaki hízelegve. „Melyik felmentő sereget, uram? – kérdezte az orosz hidegen – mert kettő volt. Amelyiket önök vártak, sose érkezett meg.”

Végre kihallgattak. Apám foglalkozásáról, hosszú fordítgatások után, kisütötték, hogy hippodrom-igazgató. Vagyis: cirkuszigazgató. Aznap először láttam elmosolyodni oroszt. Megmondtam neki, hogy ha álszakállban bujkálnék, nem viselnék fényképes igazolványt magamnál. Nem december 24-én jöttem át Pestről, hanem november 1-én, s nem az oroszok elől futottam. Végül kifakadtam, hogy helyettesem [Ortutay Gyula], akit velem együtt tettek ki a rádiótól, most Pesten, orosz bizonyítvánnyal vezeti a rádiót, s engem a nyilas múltamról faggatnak. Láttam, hogy ez a kifakadás fordította meg a sorsom. Az orosz tovább is keményen faggatott, de megjegyzés nélkül leírta adataimat.

Vallatás után azt mondta, hogy a Vörös Hadsereg nagyon kevesli, amit érte tettem. A magyarok azt hiszik elég szolgálat, ha elbújtak a nyilasok elől egy-egy villába. Ez társasjáték, nem segítség. Nekik ez nem elég. Az ő barátjuknak legalább fegyver volt a kezében. Szóval partizán volt, vagy politikai fogoly börtönben, a többi csak úri mulatság. Gondolkoztam, mivel segíthetem a Vörös Hadsereget, különben Szibériában álmodhatom felőle. Éreztem a hangján, hogy a szibériai vonat alighanem soká indul el velem. Őszinte megvetés, majdnem utálat ült az arcán, s nem harag vagy gyűlölet. Utálta bennem az alamuszi burzsujt, aki kényelemes bujkálással segítette, s tétlen ellenzékiségével vélte segíteni a fasisztaellenes harcot. (Én is így gondolkoztam volna az ő helyében, a passzív rezisztencia nem érdem a szemükben.)

Vallatás után visszavezettek a fogházzá átalakított villába. Hajnalig álldogálás egy pincelépcső alján. Fölöttem az őr szebbnél szebb katonanótákat, s harci indulókat énekelt; az egyikben ráismertem a Sztalingrád szóra. Hajnali háromkor megint megmotoztak, s egy sötét kamrába zártak ötödmagammal. Egy matrachoz tapogatóztam, már feküdt valaki rajta. Felkapaszkodtam a szélére, lehúztam a vizes cipőmet, s ráhúztam az átázott harisnyára a kötött kesztyűmet. Az egyik lehullt, tapogattam utána, tócsába nyúltam, talán vizeletbe. Ágytársam egész éjjel rettentőn forgolódott s nyögött, talán félelmében. Hajnalban kiderült, hogy sebesült politikai fogoly katona [értsd: munkaszolgálatos], a melle van átlőve. A kitörésnél sebesült meg, egy házban keresett menedéket, onnan hozták ide az oroszok. Senkise bántotta. „Ha az angolok ostromolták volna Budapestet – mondta -, két hét alatt megadtuk volna magunkat. A második héten [már] minden katona tudta, hogy az ügy elveszett. De az orosz fogságtól való félelem miatt kitartottunk a reménytelen ügy mellett.” Az orosz fogság elöl a halálba menekültek. Ott volt a kirohanásnál. Egyoldalú mészárlás volt ez, „a világ legnagyobb katonai gaztette”.

Két orosz katona is volt a cellában; két hadifogoly, akik később átléptek politikai fogoly szolgálatba. Holnap végzik ki őket. A cellám egyben siralomház is volt.

Hideg, nehéz éjszaka volt: életem legreménytelenebb órái. Bizonyos voltam az internáló táborban. Talán nyomom vész; sose derül ki az igazság. A ledrótozott zsidó vonatok jutottak eszembe, Endre és Baky halálvonatai, amiket gyapjú shortban közönyösen vagy finnyásan elfordulva néztek az állomáson még nyáron az elegáns földvári fürdőzők. Igen, ezért is fizetünk. Aztán Pierre hercegre gondoltam, Bezuchij [!] Pierre-re. [Bezuhov a Háború és békében.] Sorsom aznap éjjel kísértetiesen emlékeztetett a sorsára. Egy francia katona rámutatott: „Ez gyújtotta fel Moszkvát!”, s attól kezdve magától érthető volt, hogy ő legveszélyesebb Moszkva-gyujtogató, azaz egy ujjmutatás a vesztőhely árnyékába taszította.

Ne keressünk folyton értelmet s igazságot az emberi dolgokban. Mért vitte magával hazafelé a megvert francia hadsereg a beteg orosz hadifoglyokat? Útközben a haldokló francia katona könnyezve kivégezte a haldokló orosz foglyát, mert hátráltatta a futást.

február 16.

Reggel egy kapitány elé vezettek. „A kapitány úr önöket főbe löveti…” – mondta a tolmács. Elképedve ránéztünk… – ha nem hoznak még ma neki valami fontos nyilast! Életükért élet a váltság.” A kapitány sötéten körülnézett, s az ablaktalpán[!] akadt meg a szeme. Borzalmas műdühvel elkezdte verni s valamit ordított: „De ne akármilyen verebet hozzanak, mert elmegy a lakásukra, s ott lövi agyon magukat!” (Az enyémet nem is tudta!) „De hogy az ördögbe hozzak neki váltságdíjat, ha itt tartanak a pincében?” – kérdeztem megnyugodva. „Úgy, hogy kisétál az ajtón!” – felelte bölcsen a tolmács. Addigra a vérszomjas kapitány elszáguldott.

Az őrmester, aki éjjel megmotozott, visszaadta a zsebkendőbe kötött motyómat, megölelt s egy türelmetlen mozdulattal, boldogan rám kiáltott: „do chasa! do chasa!” Futottam is, ahogy a lábam érte.

Ragyogó téli nap volt: villogott a jég a Hidegkúti úton. Lihegve s fokosomat lengetve, politikai foglyok holtteste fölött ugrálva rohantam a hegyen a Rózsadomb felé. Előre a sírokon át! A Garas utcában ragyogott a reggeli nap; épen sose volt ilyen szép az utca. Az úttesteket ezen a tájon már megtakarították, a szemetet, cserepet, holtakat elásták; a sebesült házak boldogan sütkéreztek a tömör fenyők és kopasz nyírfák közt a napban.

Budapest először hasonlított megint Budapesthez. A Várat és a várövet holt városnak nyilvánítjuk, a többit, istenemre, tíz év alatt fölépítjük!

Csendben s nyugodtan viseltem magam a fogságban, de most táncoltam a dombokon. Az ember tehetségesebb életszerető, mint sztoikus. Botcsinálta Boethiusok vagyunk, ne is tagadjuk.

február 17.

A Garas utcai ház robotosai ma hullatemetés közben megtalálták a Városmajorban egyik lakótársukat, a nyilas rendőrt. Az utolsó kitörésnél pusztult el.

február 18.

Mindenki csalódott. A szalonbolsik is, akik azt hitték, hogy Malinovszkij gardenpartyt ad a tiszteletükre. A zsidók meg azt, hogy egy font húst vághatnak ki minden keresztényből.

Mindenünkből kiforgattak, mégis ez a felszabadítás. Egy szál ingben, fedél nélkül szabadultál ki a világháborúból s a revolveres fasiszta zsarolásból. Csak ez számít. Dobd ki az oltóhomokot: vége a hat éves háborúnak. Ne sirasd a perzsaszőnyeget. Azt hitted talán, hogy az oroszok őrséget állítanak a védelmére? Ők a proletárokat akarják felszabadítani, nem a duzzogó urakat.

Költészet és valóság lehetne a címe az ostrom történetének. Mindent, de mindent másképp képzeltünk el. A végét is. Észrevétlenül tér vissza a béke, mindennap nesztelenül csúszva egy lépést. Az ember még a lakás foglya. (Az utcán tíz lépésenként elkapják robotra.) Pár év előtt könnyebb volt Párizsba eljutni, mint ma Pestre.) De már lakás foglya, s nem pincelakó. Egy régi angol óra üt éjjel a szobában, nem akna veri a házat. Elvonuló ágyúk, szekerek lármája veri fel az éjjeli csöndet. Bécs felé húzódik az orosz sereg, s a menetoszlopok közt egy-egy társzekér, tele emberi testtel, összeszedett német halottakkal.

Mutasd meg a lakását, s megmondom, hitt-e a végső győzelemben.

február 19. (hétfő)

Ismerem már az életet, nagy ponyvaíró, minden jelenetet túldramatizál. A bombázás alatt zűrzavaros kiáltozás támadt odakünn, elfogott fehéroroszokat (Vlaszov barátai) tereltek géppisztollyal a szemközti szerpentinfalhoz. Két katonanő is volt köztük. Őrnek és fogolynak egyformán olyan volt már a tartása, mint kivégzés előtt. Ma vagy holnap hosszú sortűz dördül el valahol a Svábhegyen.

Ebéd után áthívtak Szent Mihály lovának a harmadik házba. A koporsó a kapu alatt állt, a liftakna előtt, különböző fehér és zöld hulladék deszkából szellősen összetákolva. Ilyenekkel foldjuk [foltozzuk] ki mostanában az ablakokat két csonka üvegdarab közt. A beszédből megtudtam, hogy egy ítélőtáblai elnököt temetünk.

A halottat a közeli nyilvános parkba vittük. Egy kis vita támadt az előre megásott sír körül. Az egyik gyászoló kicsinyeli az előre megásott sírt. Kötéllel lemértük a koporsót s a gödröt: úgy illettek egymáshoz, mint ékszer a tokjához. Intettünk a papnak, hogy nincs baj, kezdheti a búcsúztatót. Temetés után elmentem tűzifát szedni egy leégett házba. Nincs férfi az utcán. Otthon ülnek, lencsét pucolnak, fát aprítanak, redőnyt javítanak; a nők járnak vízért, igazoló iratokért, s keresik az életben maradottakat.

A Vár még mindig ég. Este piros tűzcsokor nyílik a kupola körül.

Már tudok olvasni. Pázmány prédikációja a halálról. Borzasztó ez az eredendő bűnre épített keresztény halálkultusz. Minek gyakoroljuk állandóan a halál gondolatát, ha az élet időnként úgyis elborít holttestekkel? A kereszténység azoktól a pogányoktól tanult a legtöbbet, akik túl sokat gondoltak a halálra. A sztoikusoktól.

„De politikailag az utolsó paraszt is felvilágosult…” Vagyis: mindegyiknek van egy gramofonlemez a hasában. Csak az öregeken látszik még az a szép mosoly, amit a nagy orosz íróktól ismerünk.

Volt egy írójuk, aki arra tanította világot, hogy ne ölj. Ők inkább Dzsingisz kántól tanultak.

Hát neked semmi se jó? Semmi. Elégedetlen vagyok minden tökéletlenséggel. Áró vagyok. A Gestapónak s a GPU-nak egyaránt igaza van a maga szempontjából, ha az ilyen embert eltörli a földről. Mindig másfelé fordul, mint a többi millió levél. A széllel kell forogni, barátom!

Csak a szép szót értik, a pofot [pofont] nem tűrik, parancsra nem hajolnak. Tudják, megtanulták mi az emberméltóság. De engem, magyart fölképelnek. Aztán öt perc múlva paroláznak s összeropogtatnak. Egymás közt bolsevisták, velem oroszok.

Hallom Pesten is így történt. Jöttek, mint a hangyák, tiszt nélkül, betértek szalonnázni egy lakásba, aztán egy félóra múlva lementek tovább harcolni. Olyan bizonyosak voltak a dolgukban, mint a természet. A szervezetük is ilyen titokzatos, rovarszerű.

Mit siratod a cipődet? Te is elvesztetted a háborút, nemcsak a hazád. A totális háborút nem zöld asztalnál vesztik el, tárgyalóteremben, hanem mindenegyes lakásban, a legkisebb zugban is.

Az ostrom (vagyis a halál) elöl leleményesen szép álmokban bujdostam. Öt hétig sose álmodtam roszszat. Egyszer például Huizingával találkoztam a leydeni egyetem folyosóján. Kell-e szebb álom egy íródeáknak? A megszállás óta elveszett igazolványokkal, pecsétes papírokkal, csendőrökkel, üldözéssel, vagyis a cárizmussal álmodom.

Sokallod a sáskajárást? Zalescsikiben [ma: Ukrajnában, akkor: Lengyelországban Zaleszczyky] ez történt. A lengyel összeomlás alatt megkopasztották a magyar és román határ felé menekülő lengyeleket. Következtek a németek a rablás írásbeli órarendjével. A német-orosz egyezmény után a visszahúzódó német apály helyét elborította az orosz dagály. A német-orosz háború kiszorította az oroszokat; jöttek megint a németek, az ő sarkukban egyéb harácsolók: magyarok, bulgárok, románok, a kisebb „keresztes hadak”. A keresztes vitézek után megint jöttek az oroszok. Darazsak, hangyák, sáskák.

Erről a védtelen tarlóról bömbölte a német sajtó, hogy „Európa éléstára!” S mint adtak az önámításhoz ámító képeket arató katonákról az embermagas búzában. („Európa kenyeréről gondoskodik a politikai fogoly katona.”) Arattak is a táborok körül néhány száz holdon. De köröskörül tövig lehántva sírt az ország.

február 21. (szerda)

Most már mindig úgy lesz, hogy valakinek nem jók a papírjaink. Arra, ami a szívünkben s agyunkban van, senkise kíváncsi.

Azelőtt belepirultam volna a szóba: „jobboldali vagyok”. Ma ezt nem tudom kinyögni: „baloldali vagyok.”

Árni, dolgozni ezekben a hónapokban? 1849 után 1850-et éljük, vagy 1242-t, vagy 1526-ot, vagy 1666-ot. Vagy 1713-at. Vagy Isten tudja, melyik gyászévet. Kimászom a föld alól, hogy ismét útlevéllel utazzam, menjek anyámhoz Kolozsvárra, s talán soha sehogy külföldre. A külföld most már nekem örökre csak a Nyugat.

Dolgozni, írni ezekben a napokban? Ma Mme de Staël megható mondására bukkantam: „Je me serais reproché jusques