Buda, Irinyi utca, hatodik emelet, a szobák egymásba nyílnak, az egyikben gyönyörű, hatalmas macska, a költő odamegy hozzá és azt mondja, milyen csöndes vagy; csöndből és selyemből vagy. A másik szobában van az ágy, fölötte a falon képek, a képekben régi szép emberek, a költő odamegy hozzájuk és azt mondja, ő volt az anyám, Bolgár Margit, ő pedig az apám, Somlyó Zoltán. A harmadik szobában aztán leülünk, és Somlyó György, aki a nyolcvanötödik születésnapját ma ünnepli, azt mondja, nem éppen jókor jött.
-Nem éppen jókor jött, mondta a nyolcvanöt éves Somlyó György, és lassan és nehezen beszélni kezdett. Arról, milyen sokat utazott a világban, milyen sokat írt, hogy franciául öt verseskötete jelent meg, az egyik regénye meg németül, s hogy Olaszországban épp most adták ki a Mesék könyvét, abból van ez az általam szorongatott vers is:
„Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások
feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet…. ” / részlet a Mese arról, ki hogyan szeret című versből/
-Mit kérdezett?, mondta a költő, és arról beszélt, hogy ő már senkit és sehogy nem szeret, illetve mindenkit, aki a költészetet szereti, gyakorolja vagy csak érdeklődik iránta… De hát ez a vers nem is a szeretetről, hanem a szerelemről szól, ami lehet sokféle… Nem éppen jókor jött, mondta a költő, mert már nem vagyok én, mert már nem érdekel az irodalom, fél éve, hogy egy sort sem… Csak zenét hallgatok és gondolkodom, a világról. De azt se úgy, ahogyan régen, amikor még jöttek hozzám a múzsák meg a lidércek… Fél éve egyetlen verssort sem írtam le, előtte való évben meg húsz-huszonöt verset, mindegyik a halálról szólt… Legfőképp erről gondolkodom, evvel barátkozom, hogy érkezzen a halál bármikor, már jól jönne… Csak ne történjen nyomorúságosan… Hát nem tudja, hogy meghalni is sokféleképp lehet? Elég keservesen ünneplem majd ezt a nyolcvanötödik évet, mert már csak a betegség van bennem, holott tizenhat éves koromtól mást se csináltam, mint írtam és olvastam. Amikor a verseimet először mutattam meg, az apám kétségbeesett. Azt mondta, válasszak bármit, csak költő ne legyek. Apám, Somlyó Zoltán volt a legköltőibb költő Magyarországon, vagyis a legszegényebb. Sötét, gangra nyíló lakásban élt innen három percre, vagyis hogy a nappalit kávéházakban töltötte, ott írt, ott élt, én meg az anyámmal meg az iparos, a bádogos-vízvezeték-szerelő nagyapával és nagymamával Balatonbogláron, és ötéves lehettem, amikor rájöttem, apámhoz képest mi gazdagok vagyunk, és sokáig úgy is gondoltam, ezért vannak külön, merthogy abban a pesti lakásban anyámmal mi nem tudnánk élni… Apám, aki Karinthy barátja volt, még azt se akarta, hogy tudjam, mivel foglalkozik; a verseit sosem mutatta. Árni tizenöt évesen kezdtem és tizenhat voltam, amikor apám meghalt. És sokáig terhes volt, hogy nem tudtam, vajon azért írok-e, mert az apám költő volt vagy… És fájt, hogy apám a verseimre azt mondta, rosszak, s még ha jók is volnának, nekem akkor sem szabadna írnom. Közben meg a két Gabi, az én két jó barátom, Devecseri meg Karinthy, kis, közös verses füzetecskét adtak ki, az előszó megírására apámat kérték, s abban szó sem volt semmiféle eltanácsolásról… Látja, azon a polcon vagy ötven kötetnyi könyv van. Én írtam mind. És a születésnapomra is megjelenik négy kötet, négy újabb kiadás, mert A rámpát és az Árnyjátékot, amit vagy harminc éve írtam, különféle okok miatt nem igen lehetett olvasni. A rámpa a holokausztról szól, az Árnyjáték meg némiképp Devecseri Gabi haldoklásáról. Azt ugye tudja, hogy az én apám zsidó volt, az eredeti neve Schwarz. És azt is biztosan tudja, ha egy zsidó családban meghal az anya és van nővére, akkor ő lesz az új mama. Apám anyja a szüléskor meghalt, apámnak így lett két anyja, egy, akit nem ismert, egy meg a mamájának a nővére, és apám neve úgy lett Somlyó, hogy még az érettségi előtt publikálni kezdett, szerelmes verseket, a könyvelő apja meg azt mondta, hogy mer az ő szép nevén efféle szörnyűségeket megjelentetni. Tizenhat éves koromtól írok. Verseket, regényeket, esszéket. Árok és fordítok, most meg nem jönnek a szavak. Fél éve evvel ismerkedem, hogy már nem sugdos lidérc a fülembe, a múzsa sem csókol a nyakamba, és már a szavak sem jönnek. Holott a költészethez ezek kellenek: szavak, múzsák és lidércek.
Scipiades Erzsébet
Fotó: Vajda József
Képaláírás: „Tizenhat éves koromtól írok. Verseket, regényeket, esszéket. Árok és fordítok, most meg nem jönnek a szavak” – mondja a nyolcvanöt éves Somlyó György