Forrás: ÉS

RÓNA-TAS ÁKOS

A multikulturalitás határai és csavarjai

A kulturális sokféleség hívei igazolva érezhetik magukat, a Párizs utcáin autókat gyújtogató észak-afrikai másodgenerációs bevándorló fiatalok egyértelműen bizonyítják, a felvilágosult univerzalizmusra építő asszimilációs francia politika megbukott. 1789 óta a franciák következetesen tartják magukat Comte de Clermont-Tonnerre elvéhez, amely akkor a zsidókról szólva mondta ki, kisebbségeket semmilyen kollektív jog nem illet meg, a kisebbség egyes tagjainak viszont mint polgárnak minden jog jár. Ennek szellemében ma is kevés francia tudja, hogy Yves Montand, eredeti nevén Ivo Livi, Toscanában született, vagy hogy Jacques Tati (Tatischeff) nagyapja volt Oroszország katonai attaséja Párizsban. Sokáig nem volt olyan, hogy zsidó-francia, olasz-francia, orosz-francia vagy marokkói-francia. Csak francia polgár volt. A francia kormány eddig kötötte az ebet a karóhoz, hogy minden állampolgár francia, úgy, ahogy azt az iskolai tananyag előírja. Fejkendőt, keresztet, Dávid-csillagot viselni nem szabad, mert a francia legfeljebb kokárdát viselhet. Ma már azonban nem lehet nem tudomásul venni, hogy senki sem csupáncsak „polgár”. György Péter rokonszenves cikke (A láthatatlan emberek, ÉS, 2005/46.) felszólít valamennyiünket, vigyázó szemeinket vessük Párizsra, és lássuk a randalírozó ifjak képei mögött rejtőzködő fontos leckét: a másságot tisztelni, sőt szeretni kell. Én szeretem is és tisztelem is a másságot, és azt is elfogadom, hogy Magyarországon kell neki propaganda.

Négy évvel ezelőtt, ha még emlékszünk rá, a felvilágosult univerzalizmus láthatta bizonyítva igazát, amikor az angliai Bradfordban égtek az autók. Az angolok, 1981-es brixtoni lázongások óta, a franciákkal ellentétben a multikulturális értékek tiszteletben tartására törekedtek, akárcsak a hollandok, akiknek végtelen türelmével szemben vesztette el türelmét Pym Fortuyn, akit le is lőttek a választások előtt. A filmes Theo van Gogh sem járt jobban másfél évvel később, amikor egy észak-afrikai másodgenerációs bevándorló fiatal szúrta agyon Amszterdam egyik utcáján. Akkor az asszimilacionista, univerzalista Franciaországról mindenki mint példaképről beszélt. Mint igazi multikulti, én a felvilágosult univerzalizmust is nagyon szeretem. Tisztelem azt a hitet, hogy léteznek közös emberi értékek, hogy a szerzett érdem fontosabb, mint a származás, létezik ráció és józan ész. A felvilágosult univerzalizmusnak Magyarországon épp úgy szüksége van reklámra, mint a multikulturalitásnak.

Egy jól működő társadalomban az emberek többsége egyszerre hisz abban, hogy a sokféleség jó dolog, és hogy léteznek bizonyos abszolút értékek, amelyhez minden kultúrából el lehet jutni. Hogy ezek az értékek micsodák, azt nem kell nagyon firtatni, a liberális demokrácia ugyanis nem attól marad egyben, hogy mindenki ugyanazokat a jelszavakat skandálja, hanem attól, hogy van egy sor társadalmi intézmény, amely látszólag értéksemleges, de kooperációra kényszeríti az egyébként viszálykodó klikkekké széteső társadalmat. Ezek az intézmények integrálják a sokféle társadalmat. Ha ezek az integráló erők nem funkcionálnak, akkor van baj.

A multikulturalitás szép és hasznos ideológia, de nem tud választ adni arra a kérdésre: mi képes összetartani a társadalmat, hogyan lehet igazságot tenni az egymással konfliktusban álló csoportok között, miként kell szeretni azokat a másokat, akik más másokat nem tolerálnak, és hogyan lehet csoportokat az egymással való együttműködésre rávenni?

Szerencsére a francia utcákon nem dzsihád folyt. A gyújtogatók vagy szüleik sem azért jöttek Franciaországba, hogy megtérítsék Allah hitére a gyaur franciákat. Nem is azért, hogy világtól elforduló, misztikus közösségbe éljék le életüket Párizs egy elővárosában. Túlnyomó többségükben azért vannak ott, hogy jobban éljenek, mert ha a maguk módján is, de osztják a nyugati fogyasztói kultúra alapértékeit. Szeretjük, nem szeretjük, a gazdagodás és biztonság valamilyen formája Európán belül univerzális érték. Nem véletlen, hogy a zavargások célpontjai elsősorban tárgyak, az anyagi gyarapodás elérhetetlen jelképei. Autók és épületek égtek, és nem emberek.

Egy liberális társadalomban a színes sokféleséget egy sor intézményi csavar fogja össze. Először is ott a munka világa. A munka rákényszeríti az embereket arra, hogy más kultúrákkal érintkezzenek, azokkal együttműködjenek, külső elvárásoknak megfeleljenek. A bolti eladó, a postás, a banki alkalmazott, és ez igaz a legtöbb munkára, lehet moszlim, lehet meleg, lehet akárki. Második csavar a tulajdon, ezen belül is az ingatlan. Akinek háza van, annak veszítenivalója van, annak érdeke, hogy a környéken ne legyen bűnözés és szemét, viszont legyen rendes utcai világítás és kövezett járda. És aki kölcsönt vesz fel, annak azt törlesztenie kell, tehát valahonnan rendszeres jövedelemre kell szert tennie. Harmadszorra ott vannak az iskolák. Az iskolák nevelik a társadalmat közös értékekre. Hogy a diákok mit tanulnak, milyen értékeket szívnak magukba, azonban nemcsak attól függ, hogy milyen tanároktól tanulnak, hanem attól is, hogy milyen iskolatársaik vannak. Az iskola mint a munkahely kapcsolatba hozza a különböző csoportokat egymással, és ezáltal is integrál. Negyedik srófként a politika szolgál, ahol megfelelő képviseltség esetén kompromisszumok árán ki lehet harcolni egyéni és kollektív jogokat.

Franciaországban mind a négy csavar kilazult. A munkanélküliség tíz százalék, az ifjúság körében ennek duplája. A zavargásoktól sújtott városrészekben az iskolába nem járó fiatalok 40-50 százaléka van állás nélkül. A munkaadók nem szívesen alkalmaznak arab származásúakat. A rugalmatlan munkaerőpiac nem kedvez a pályakezdőknek. A bevándorlók és családjaik lakótelepi bérlakásokban laknak, lakáskölcsönhöz csak kevesen jutnak. Szegregált és rossz iskolákba járnak, ahol gyenge az oktatás színvonala. Végezetül, a politikában sincsenek képviselve. Míg például svédeknél hat, a brit törvényhozásban tizenhárom nem európai eredetű képviselő ül, és még Bundestagban is akad kettő, a francia parlamentben nincs egy sem, aki a franciaországi kisebbségeket képviselné.

A bevándorlás mozgatórugója a társadalmi felemelkedés reménye. Az első generáció számára az új, gazdag országba való betelepedés többnyire még akkor is előrelépést jelent, ha csak a társadalmi létra legalacsonyabb fokán tudnak megkapaszkodni. A második generációnak ez már kevés, és a francia társadalmi mobilitás csatornái el vannak dugulva. Franciaországban még nincs kultúrharc, de még lehet. Jelenleg a muzulmán vallási vezetők elítélik a rendbontókat és a józanság oldalán állnak. A reményvesztett tömegek, ha helyzetük nem javul, előbb vagy utóbb könnyen eljutnak a politikai iszlám tanaihoz. Jelenleg nincs nagyon sok más radikális kritikai ideológia az asztalon.

Ha a francia zavargásoknak van üzenete Magyarország számára, az elsősorban nem annyira a másság tisztelete, hanem a másságot békés egymás mellett élésként lehetővé tevő univerzális társadalmi intézmények karbantartásának fontossága: diszkriminációellenes politika a munkaerőpiacon, széles körben, a kisebbségek számára is elérhető hitelek (elsősorban lakáshitelek), nem szegregált iskolák és politikai képviselet.

Róna-Tas Ákos

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 47. szám