Forrás: Népszava

Meryl Streep után Angelika Kirchschlager

Az idén hetvenéves Nicholas Maw Anglia egyik legfontosabb élő zeneszerzője. Hegedűversenyét Joshua Bell mutatta be, közel másfél évtizeden át komponált, száz perces, nagy szimfonikus opuszát, az Odyssey-t pedig Simon Rattle vezényelte – utóbb Grammy-díjas – lemezre a Birminghami Szimfonikusok élén. Ugyancsak Sir Simon mutatta be három évvel ezelőtt a londoni Covent Gardenben Nicholas Maw operáját, a Sophie”s Choice-t, melyet a Királyi Operaház és a BBC közösen rendeltek meg a szerzőtől. A művet most a berlini Deutsche Operrel és a washingtoni Nemzeti Operával való koprodukcióban tűzte műsorára a bécsi Volksoper. Az ausztriai bemutató jelentőségét növeli, hogy Sophie-t az a kiváló fiatatal osztrák mezzoszoprán, Angelika Kirchschlager énekli, aki már Londonban is a monumentális címszerep alakítója volt – hiszen ezt a komponista egyenesen az ő hangjára írta.

Sokan olvasták William Styron bestseller regényét, a Sophie választását, még többen látták a belőle készült filmet, Meryl Streeppel a címszerepben. Hogy a történet operaszínpadra kívánkoznék, az a zeneszerző Maw ötlete volt. Ő készítette el a négyfelvonásos mű szövegkönyvét is, híven – talán túlságosan is híven – követve Styron regényének cselekményfordulatait: Az író elmeséli találkozását egy fiatal lengyel nővel, aki nem-zsidóként is az auschwitzi koncentrációs táborba került, túlélte azt, és 1947-ben New York-ban új életet akart kezdeni. Stingo – a mesélő ifjúkori alteregója – ekkor ismerkedik meg egy brooklyni panzióban Sophie-val és a hozzá szélsőséges szenvedéllyel kötődő Nathannal, egy dührohamoktól gyötört, félőrült-félzseni zsidó entellektüellel. Hármójuk között barátság szövődik – egyfajta „ménage a trois”. A mindössze 22 éves Stingót, aki egy, a déli államokban játszódó regényt készül írni, Sophie a bizalmába avatja. Elmeséli neki a múlt szörnyűségeit, amelyek őt ma is kísértik. Sophie nem volt elég bátor ahhoz, hogy részt vegyen az ellenállásban; sőt, hogy a saját és a gyermekei életét mentse, maga is csavarrá lett a náci terrorgépezetben. Gyermekeinek elvesztése feletti gyásza, egyszersmind a rezsimmel való cinkossága miatti lelkifurdalása Sophie számára lehetetlenné teszi, hogy új életet kezdjen. Nathan iránti szerelmében ugyan „kiteljesedhetnék”, csakhogy a férfi újból és újból a legbrutálisabb módon szembesíti őt emberi kudarcával. Miután Nathanon egyre inkább elhatalmasodik az őrülete – paranoid skizofréniája -, Sophie és Stingo megszöknek. Stingo ajánlatát azonban, hogy a fiú apjának farmján telepedjenek le, Sophie elutasítja. Visszatér Nathanhoz, akivel együtt mindketten az öngyilkosságot választják. Az egyedül maradó Stingo immár az író perspektívájából érzi feladatának, hogy emlékezzék és másokat is emlékezésre ösztönözzön.

Ez a többszörösen hajtogatott, retrospektív szemszög, a cselekmény idősíkokat váltogató, filmszerű szerkezete a nagy előd, Benjamin Britten színpadi világát idézi fel. Ugyanakkor Britten bravúrját, az abszolút zenei formák átdramatizálását Nicholas Maw operája nem, illetve csak korlátozott mértékben ismétli meg. Maw szinte mindig igen szép, kifejező, a kompozíciós technikák között szabadon közlekedő, de alapvetően konzervatívan modern zenét ír. Erénye, hogy elkerüli a musicalszerű illusztrálások csapdáját: itt nincs külön stílus a húszas évek Krakkójához, a harmincas évek Varsójához, a negyvenes évek New York-jához, vagy éppen Auschwitzhoz. Az egyetlen konkrét utalás egy gramofonról felhangzó tangó – a háború utáni Brooklyn légkörének, az újrakezdés reményteli életörömének érzékeltetésére. Az irodalmi előzményt túlságosan is reprodukálni akaró parlando éneklés azonban olykor vég nélkülinek hat. A legerősebb drámai pillantok szükségképpen ott teremtődnek meg, ahol a zene öntörvényűsége kerekedik felül. Ilyen az a szimultán kettősjelenet, amelyben Nathan (bariton: Morten Frank Larsen) és Stingo (tenor: Matthias Klink) a fiú születendő regényéről beszélgetnek, mialatt Sophie visszaemlékezik az 1938-as évre, mikor apja, Bieganski professzor (basszbariton: Wicus Slabbert) antiszemita tanulmányt diktált le neki, a zsidók totális megsemmisítését javasolva ebben. Hasonlóan sodró erejű, ahogyan Sophie-t a barátnője, Wanda (szoprán: Melba Ramos) rá akarja bírni: vállaljon szerepet az ellenállásban. És persze döbbenetes az opera központi jelenete is az auschwitzi rámpán; a keresztény származását bizonygató Sophie-t a lágerorvos (bariton: Markus Brück) abban a cinikus kegyben részesíti, hogy választhat: vagy mindkét gyerekét azonnal a gázkamrába küldik, vagy ő maga dönti el, melyiket öljék meg – hogy a másikat megtarthassa. A kétségbeesett asszony a kislányát taszítja el…

A mű végén, midőn a magára maradt Stingo és évtizedekkel idősebb másik énje – az eseményekre visszaemlékező író (bariton: Lenus Carlson) – éneke elégikus kettősbe fonódik össze, óhatatlanul az az érzésünk támad, hogy mégiscsak az elmúlt évek egyik legjelentősebb operáját hallottuk. Olyan művet, amelyik fennmarad. A siker a kitűnő énekeseken és a karmester Leopold Hager által nagyszerű formába hozott Volksoper-zenekaron kívül azonban Markus Bothe visszafogottan poétikus rendezésének és Robert Schweer egyszerűségében szép színpadképének is szól: a brooklyni panzió, melynek csempeborításán a New York-i Szabadság-szobor sokszorosított matricái díszelegtek, az utolsó felvonásban már darabjaira hullott – afféle utolsó menedéket nyújtó jégtáblákra az emberi nyomorúság végtelen tengerén. A színpadnyílás sötét magasában pedig mindvégig ott vibrál ezernyi arcképfotó. Az áldozatok seregei az égig nyúlnak.

Mesterházi Máté