Forrás: Heti Válasz

Jotischky László, vilag@hetivalasz.hu

Nyolcéves kormányzása alatt először szavazták le a brit miniszterelnököt. Tony Blair kudarca az első lépés lehet ahhoz, hogy a következő választáson már ne ő vezesse a Munkáspártot.

Rudyard Kipling Nobel-díjas angol író egyik művének hőse az az angol kalandor, aki évek viszontagságai után elvetődik a Himalája bércei közé ékelt országba, amelynek uralkodó papi rendje mesés kincset őriz évszázadok óta várt istene, Nagy Sándor visszatértére. A kalandor személyében vélik felismerni az egykori világhódítót, ám amikor az egy apró sebből vérezni kezd, rádöbbennek, hogy hamis istent imádtak, és kegyetlenül kivégzik.

Tony Blairt, aki 1997-ben több mint évtizedes ellenzéki szétziláltságából mentette ki a brit Munkáspártot, s azóta két további választást nyert meg, képviselőtársai sebezhetetlennek képzelték. Legyőzte a pártot megválaszthatatlanná tevő szélsőbal szárnyat, modern gazdaságpolitikával cserélte fel a korábbi félmarxista, félszindikalista ideológiát. Átvészelt minden politikai válságot, kézben tartotta az egész kormányfrakciót, újra meg újra leiskolázta a tehetetlen konzervatív ellenzéket. És most, a múlt szerdán, 2005. november 9-én délután öt órakor vérezni kezdett. Nyolc év óta először elveszített egy alsóházi szavazást, mégpedig úgy, hogy saját frakciójának 49 tagja az ellenzékkel voksolt. Ágy történhetett, hogy a Ház a kormány terrorizmus elleni új törvényjavaslatát 322 szavazattal 291 ellenében elvetette. Azt a javaslatot, amelyet néhány nappal korábban első olvasatban szótöbbséggel sikerült keresztülhajszolni.

A javaslat legvitatottabb pontja az volt, hogy a rendőrség 90 napig tarthasson fogva terrorcselekményekkel gyanúsított személyeket. Blair ragaszkodott a 90 naphoz, aztán a vereség után a Ház 28 napot fogadott el.

A szerdai szavazást drámai események előzték meg: a kormányfrakció hazarendelte a szavazásra Jack Straw külügyminisztert Moszkvából és Gordon Brown pénzügyminisztert Tel-Avivból. Brown alighogy megérkezett Izraelbe, el sem hagyhatta a repülőteret, azonnal vissza kellett fordulnia. Nem csak szavazatára, tekintélyére is szükség volt. Mindhiába.

Tony Blair egy-két órával később a Downing Streeten rögtönzött sajtóértekezletén azt mondta: az alsóház súlyos hibát követett el, a konzervatív ellenzék elvtelen opportunizmusból szavazta le azt a javaslatot, amellyel a szíve mélyén egyetértett. Sokak számára államférfihoz illőn fogalmazott, amikor azt mondta: „Jobb veszteni egy jó ügy szolgálatában, mint győzni egy rossz ügy zászlaja alatt.”

Kétségtelen: a vita – ha gyakorlatilag el is dőlt – még fennáll. Az ellenzék szerint rendőrállam, nem demokrácia az, ahol a rendőrség szabhatja meg, kit meddig lehet vádemelés nélkül fogva tartani. Hogy mindez csak nagyon kevés személyt érintett volna, nem változtat a habeas corpus ősi elvén: akit tizennégy nap elteltével nem állítanak vádlott gyanánt bíróság elé, azt szabadon kell bocsátani. Az elv egyik legfontosabb sarkköve az egyén szabadsága az állammal szemben. Ez ellen szól, hogy a júliusi vérfürdő után az emberek komolyan veszik a terrorizmus veszélyét, és ha 80 százalékuk valóban szívesebben fogadja el a habeas corpus szigorúan körülhatárolt területen és ideiglenesen történő felfüggesztését, mint a terrorveszélyt, akkor a javaslat talán mégsem teljesen antidemokratikus. Más kérdés persze, hogy mennyire csökkenti a veszélyt, ha a gyanúsítottak közül sokan – és talán mindnyájan – három hónapig ártatlanul ülnek börtönben.

A másik nagy kérdés, hogy Tony Blair valóban végzetes vereséget szenvedett-e. Igaz-e, hogy az iraki háború már amúgy is megtépázott tekintélye végleg szertefoszlott? Elvégre a kormányfrakció túlnyomó többsége mégiscsak a javaslat mellett szavazott, amit sokuk nem tett volna, ha erős elvi ellenvetése van, vagy ha úgy érzi, hogy Blair hajója süllyedőfélben van, és most kell átállni a párton belüli ellenzék mellé. Ez az ellenzék és mindenki más is Gordon Brownban látja az egyetlen lehetséges alternatívát Tony Blairrel szemben. Csakhogy a pénzügyminiszter négyezer kilométert repült, hogy Blair mellett szavazzon. Miért annyira sürgős a váltás a kormány élén, ha az utód egyetért a jelenlegi miniszterelnökkel? A választ egy kormánypárti képviselő adta meg: „Nem azt akarom, hogy leváltsák Blairt, hanem hogy ő váltson politikát.” Vagyis tekintélyvesztesége nem hivatalába, hanem politikai céljaiba, az oktatás és az egészségügyi ellátás reformjába kerülhet. Ha pedig ezekről le kell mondania, akkor könnyen lemondhat kormányfői székéről is. Egyelőre dacosan állja a sarat, kategorikusan kijelentette, hogy nem mond le az alsóházi vereség miatt. Ám lehet, hogy ez a dac leginkább az ötvenes évek tréfásan cinikus, keserű magyar mondásának felel meg: „Fel a fejjel, amíg van!”