Forrás: ÉS

2005.11.18

49. évfolyam, 46.

KÁROLYI CSABA

Ecce homo

Az ÉS könyve novemberben – Nádas Péter: Párhuzamos történetek I-III. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005. 432 + 696 + 392 oldal, összesen 7900 Ft

Én még ilyen regényt nem olvastam. Sok minden megtörtént már az európai regény történetében Cervantes és Fielding, Stendhal és Tolsztoj, Musil és Proust óta, de ilyen regényszerkezettel és regényfilozófiával én legalábbis még nem találkoztam. A regény kezdettől fogva a kísérletezés műfaja, struktúrája képlékeny, eleve magában hordozza az állandó korrekció lehetőségét. Volt, hogy mindent a XIX. századi realista regényhez mértünk, aztán azt kérdeztük, vajon nem épp az a forma-e a véletlen és rövid kitérő, a zsákutca. Ez már Flaubert kérdése is volt, a XX. századi modernizmus pedig egyértelműen fellázadt e realista tradíció ellen. „Ha az író szabad ember lenne, nem pedig rabszolga (…), ha a saját érzéseire tudná alapozni a műveit, nem pedig konvenciókra, akkor (…) talán egyetlen gomb sem lenne, amelyet úgy varrtak föl, ahogy a Bond Street-i szabók szokták. Az élet nem szimmetrikusan elhelyezett lámpák sora; az élet sugárzó fénygyűrű, áttetsző burok, mely a tudat kezdetétől a végéig körülvesz bennünket. Vajon nem az-e a regényíró feladata, hogy ezt a változó, ezt az ismeretlen és megfoghatatlan szellemet közvetítse?” – fogalmazta meg a dilemmát Virginia Woolf majdnem száz éve, egyébként Joyce méltatását felvezetve. „Ki lép be úgy egy kapun, ahogy azt Balzac megírta?” – kérdezte Nathalie Sarraute, úgy fél évszázaddal ezelőtt, a nouveau roman problémáját exponálva ezzel. Mészöly Miklós kedvenc kérdése volt ez, és ő hozta be a kihívást legerőteljesebben a magyar irodalomba.

A Párhuzamos történetek alapkérdése ebből a modernista dilemmából eredeztethető. Vajon azt beszélik-e el a regények, ami az emberi élet megragadása szempontjából a leglényegesebb? Illetve: mi volna a leglényegesebb? Milyen az ember? Miről szól a története? „S nem hagyott többé nyugodni a gondolat, hogy akkor a prózaírás tulajdonképpen a kauzális gondolkodás cselédlányaként működik, kizárólag a megtörténővel foglalkozik, holott az sem foglal el kisebb területet az életünkben, ami nem történik meg” – írja Nádas a maga alkotói dilemmájáról (A szerkezet és cselekményminták a Párhuzamos történetek című regényben, ÉS, 2005/44.). Egy történés elmaradása is történés („a kihagyás mégis csak megtörténik”), másrészt a dolgok nagy része a számunkra belátható oksági kapcsolatok körén kívül esik. Az alkotói elképzelés tehát a következő: „Olyan emberek történeteit írni meg, akik soha nem találkozhattak, vagy igen felszínesen ismerhetik csak egymást, egymás sorsába mégis alaposan belebeszélnek. Ez a rejtett és rejtélyes összefüggés vajon helyet találhat-e az elbeszélés zárt szerkezetében. Netán az egymástól független vagy éppen egymástól függő, de mindenképpen önmagukba zárt történetek nem egy olyan szerkezetben lépnek-e kapcsolatba egymással, amelynek a mintája maga a káosz.” Ahogy a görögök értették: az ősüresség. Innen kaphatja értelmét a regény Parmenidésztől vett talányos mottója: „Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.” „A regényírásnak mindig az a nagy kérdése, hogy hol van a dolgok eleje, s hol van a végük… Nem lehet rá jól válaszolni. Az életrajzom eleje ugyanis nem a születésem, és az életrajzom vége nem a halálom” – mondja az író (Mindig más történik, ÉS, 2005/44.)

Igen ám, de mit lehet tenni akkor, ha búcsút mondunk a zárt szerkezetnek? A káoszt nem ábrázolhatom a káosszal. A nyitott struktúra is struktúra, azt is meg kell formázni. Itt ez radikálisan meg is történik. A XX. századi magyar regény legradikálisabb és legüdítőbb formai trükkjét Esterházy Bevezetés a szépirodalomba című regénye alkalmazta, melyet, ha egységes egészként olvasunk (és szerintem ez az egyetlen dolog, amit tehetünk), akkor a klasszikus modern regény dilemmájának végsőkig feszítését láthatjuk benne. Nádas új regénye első ránézésre nem ennyire radikális, pontosabban máshogy radikális. Nyelvében, elbeszélésmódjában egyszerűbb, ha tetszik, hagyományosabb. A nagyobb részt harmadik személyű narráció miatt is láthatóan realistább mintákból indul ki. Hogy aztán ezeket a mintákat úgy fordítsa ki, úgy írja át, hogy szinte észre se vegyük az önfeledt olvasás közben az egész mű szelíd radikalizmusát (például a narráció alakításában).

A három kötet 11+14 +14 fejezete persze mintaként tekinthet az antik értelemben vett káoszra, de a regénykísérlet éppen azáltal sikerül, hogy nem megvalósítja azt, hanem csak utal rá. A mű minden eleme tudatosan kimért, minden porcikája finoman megdolgozott. Az alkotómunkában nincsenek véletlenek: a beépített véletlenek is akkurátusan meg vannak komponálva. A számtalan történet bonyolítása, a rengeteg szereplő mozgatása nem igazodik szabályos, főleg nem szimmetrikus sémákhoz: az emberi logika, az emberi értelem által talán nem felfogható, nem átlátható magasabb vagy mélyebb világok rendszerére mutat rá. Miközben a regény tétje paradox módon nem más, mint éppen az ember antropológiai (társadalomtörténeti, társadalomlélektani, genetikai, pszichológiai, kriminalisztikai, szexológiai, patológiai és etológiai, sőt az Utolsó ítéletben és a barackfás fejezetben burkoltan teológiai) leírásának, megértésének elmélyítése. A berlini hullaházban, az elegáns fehérneműboltban, a Lukács fürdő öltözőjében, Szemzőné albérleti ágyán, a margitszigeti férfiak vadállati üzekedéseinek éjszakáiban, a pfeileni lágerben vagy a Duna-parton, Tótfalunál, a fegyőr és a lelkész reménytelen párbeszédében mindenhol ugyanannak a felmutatására történik kísérlet: íme, az ember, lássátok. Az állatok gyakori, hangsúlyosan kontrasztként való szerepeltetése csak tovább mélyíti a regény szenvedélyes antropológiai érdeklődését.

A cselekmény két család köré szerveződik: a német Döhring család és a magyar Lippay-Lehr család köré. Két történetszál indul tehát, de nem váltakoznak szabályosan, és nem is kapcsolódnak egymáshoz konkrét történetelemeken vagy szereplőkön keresztül (csak elvétve: Hansi figuráján, meg éppen csak Rott André és Bizsók István regényvégi jelenetén keresztül, illetve homályosan: amennyiben sejteti a szöveg, hogy a regény elején a berlini Tiergartenben megtalált hulla esetleg Lippay Ágost lehet). Annál inkább kapcsolódik a két szál motívumokon, analógiás megfeleléseken át (például a gyilkosság-apagyilkosság-öngyilkosság vagy az ikrek, az epilepszia, a maszturbáció, a fajvédelem, a zsidóság, az árvaság hívószavain át). Az első kötetben az 1., 2., 4., 6., 7., 9. fejezet tartozik a Döhring-történethez, a többi a magyarhoz, a második kötetben mindössze az utolsó, 14. fejezetben folytatódik a német szál, a harmadik kötetben pedig csak a 2., 4., 6. és 11. fejezetben. A német történet egy nyomozással indul Berlinben, „abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott”, majd elkalandozik a második világháború idejébe és az azt követő évekbe (e történet hőse, Carl Maria Döhring próbál leszámolni a pfeileni családi múltjával). Mígnem a harmadik kötetben egy másik német történet indul: a berlini orvosprofesszor, a fajbiológus von der Schuer-féle történet, mely Hansi személyén át konkrétan és nagy általánosan Horthy Mihály személyén át köthető – nem a Döhring-féle, hanem a magyar történetekhez (felvillan azért egy gyenge kapcsolat lehetősége a Döhring-szállal is: a Wolkenstein-kastélybeli internátusban Hansi mellett mintha ott lenne a gyerek Kienast is, aki felnőttként a gyilkossági nyomozást vezeti). A Lippay-Lehr-történet a terézvárosi Demén-féle „úri ház”-ból indul 1961. március 15-én, majd leválik róla Lippay Ágost és Mózes Gyöngyvér kapcsolatának elmondása és Demén Kristóf margitszigeti kalandjainak, majd a Vay Klárával való szerelmének elbeszélése. A két pár a nagy házibuli-jelenetben találkozik össze, ahol Klára elvetél (a férjétől, Simontól volt terhes), Gyöngyvér pedig szakítani akar Ágosttal, de ehelyett hozzámegy (csak mi értjük, miért), hogy egyszerre az athéni repülőtéren találja magát, mindeközben az öreg Lippay-Lehr meghal a kórházban.

Nem folytatom, mert még sehol sem tartunk a történetek elsorolásában, kibogozásában. Csak annyit még jelzésszerűen: a Lippay-történetbe illeszkedik egy nagy uszodajelenet (a három barát: Rott, Kovách, Lippay), egy több ízben folytatódó taxis jelenet (Lippayné Demén Ernát és Gyöngyvért az öreg Bellardi László viszi a kórházba a haldokló „vén fasiszta” professzorhoz), egy szintén több fejezetben folytatódó nagy ágyjelenet (Gyöngyvér és Ágost), aztán a négy öreghölgy elő-előkerülő jelenete, és ezek egyikének, Szemzőné Arnót Irmának hajdani, újra és újra felbukkanó kalandjai Madzar Alajossal – hogy csak a fontosabbakat soroljam. Ha a szereplők közül sokan nem is ismerik egymást (de hisz ez így volt például a klasszikus realista regényben is), valamilyen áttétellel – egy helyszínen, egy harmadik vagy negyedik figurán vagy egy motívumon keresztül – mégis kapcsolódnak egymáshoz.

A regény több fejezete mutatkozik olyannak, mint amelyben megnyílik, elkezdődik valami: Az első fejezetben (Apagyilkosság) egy krimi kezdődik. A harmadikban (Egy úri ház) egy családregény nyitányát sejthetjük. A tizedikben (Titkos életének bejáratán) egy szerelmi regény bontakozik ki. A második kötet első fejezetében (Margitsziget) egy nevelődési regény törmelékeibe botlunk. A kilencedikben (Mindent szétszakít) egy 56-os regény csírája bomlik ki. Aztán több ízben záródni látszik valami, ami esetleg ki sem bomlott: a második kötet 14., utolsó fejezetében (Utolsó ítélet) mintha egy lágerregény záródna. A harmadik kötet 11. fejezetében (A boldogság fűszere) a detektívtörténet fut ki valami rejtélyes, homályos pontra, ahol aztán otthagyjuk hőseinket egy étteremben, egy beszélgetés kellős közepén. A 12. fejezet (Áll a bál) végén azt megtudjuk, hogy a magyar kormány hogyan oldotta meg, hogy el is juttassa az Eichmann-iratokat a jeruzsálemi tárgyalásra meg nem is, de hogy hőseinkkel, Ágosttal és Gyöngyvérrel mi lesz, azt nem. Az utolsó két fejezet váratlanul új történeteket indít el. Az Egy bőven termő barackfa Balter Gyula váci fegyőr története, aki korábban nem szerepelt, de ő a terézvárosi „úri ház” házmesterének, Balter Imrének a fivére. A Szépségének szerelmese című zárófejezet Bizsók művezető és a cigány útépítő munkások története: Bizsók István Mózes Gyöngyvér nevelőapja, a munkások közt pedig ott van az a Tuba János, aki Kristóf margitszigeti homoszexuális kalandjaiban vélhetően az „óriás” volt. A regény utolsó bekezdéseiben „valami rendkívüli történik”, Tuba János „látta, amit látott”, mi pedig nem tudjuk meg, hogy mit, majd egy nyári reggel visszafogott, takarékos leírásával véget ér ez a nagyszabású, gomolygó történetáradat, melyet olvasva sok mindent remélhettünk, de ezt a váratlanul lezáratlan véget nemigen. Szelíd, csendes provokáció ez, a befejezésben való megnyugvás lehetetlenségének nem sokkoló, ámde erőteljes kinyilvánítása. (Nádas tette sokkal radikálisabb, mint Musilé, A tulajdonságok nélküli ember ugyanis csak azért „merészelt” olyan radikálisan lezáratlanul véget érni, mert írója közben [szerencséjére – a szerk.] meghalt.)

Ahogyan a Párhuzamos történetek kifordítja a zárt szerkezetet, ahogyan kifordítja a regénytípusokat, ugyanúgy operál a „nagyrealista” regény társadalmi tablóképet megrajzoló igényével. A tabló elkészült, viszont nem mutat sehonnan sehová, nem fogalmazódik meg semmilyen magyarázat, ítélet, fejlődési vagy akár hanyatlási irány. Látjuk, amit látunk, de ne akarjunk ennél többet. A XX. századi magyar társadalom hihetetlenül sokszínű és mélyreható ábrázolását kapjuk. Az 1930-as évektől a 60-as évekig követhetjük nyomon figuráink életét. A háború előtti vidéki zsidó fakereskedőtől a hatvanas évek cigány útjavító munkásaiig, a proliból lett pártfunkcionáriustól a lerobbant hajdani úrihölgyekig nagyon sok különféle figura felbukkan itt. Külön figyelmet fordít a cselekményvezetés arra, hogy egyes szereplők háború előtti és utáni sorsáról is értesüljünk. Vitéz báró Bellardi László hajóskapitány, aki Madzar Alajos gyerekkori mohácsi barátja volt, a hatvanas években taxisként kerül ismét elő (a regényszövegben egyébként először a későbbi szerepében találkozunk vele, csak még nem tudjuk, hogy vele), az ő fia pedig Lippay-Lehr professzor kedvenc tanítványa. A zsidó származású Kristóf 60-as évekbeli szerelmének, Vay Klárának apja az a Vay Elemér, aki a deportálások Horthy-általi főmegbízottja volt. Lippay-Lehr professzor a háború előtt a fajvédő mozgalom szellemi atyja, az ötvenes években a kommunista kormány főtanácsadója. Hansi pedig Wolkenstein bárónő zabigyereke, akit sterilizálni akarnak a német fajbiológia dicsőségére, de a kommunista Walter Kramer kimenti az internátusból, hogy aztán Moszkván keresztül Pestre kerüljön, és főtisztként titkos anyagokat fordítson oroszra és németre. És így tovább. Ennyiből is látszik tán: ez a tabló szinte kimeríthetetlen. A német társadalmi tabló viszont nincs teljességre törekvően megrajzolva, csak jelzésszerűen villannak fel alakok (a fasizálódó tudós professzor, a kisvárosi német kispolgár mint fegyőr és mint családapa, a magányos berlini egyetemista, a házmester, a bizonytalan nyomozó, a kozmopolita üzletaszszony, a legjobb cég eladónője, a nudistatelep fürdőzői). Ugyanakkor számos német figura, helyszín, cselekményelem a magyar történetek ellenpontjának tekinthető. (Saját fajuknak, az embernek a legbrutálisabb megalázása a német hitlerista pribékek által történik meg itt, de lehetnének a nyilasok vagy az ávósok is a helyükben.)

Az összes történetben közös, hogy bennük a szereplők mindig testileg is jelen vannak. A testük állandóan jelez valamit, nemcsak a szexuális vágyaikat, hanem minden egyebet, ahogy az valójában is történik. Ez Nádas korábbi műveiben is így volt, most még radikálisabban így van. Ágost és Gyöngyvér szeretkezésének több mint száz oldalas, minden szempontból kimerítő leírása példa nélkül álló teljesítmény. Lippay Ágost és Hermann Döhring maszturbálásának elbeszélése, a margitszigeti homoszexuális kalandok elmondása, a pfeileni táborbeli testi szerelem leírása, vagy Demén Erna kalandja Geertével mind szokatlanul nyílt, szókimondó szövegrészek. Összetett jelentéssel bír, és ezért nagyon jó például az az apró momentum, hogy Vay Klára nem tudja, Kristóf körül van-e metélve (nincs), és ez fokozza az izgalmat. De hasonlóan fontos, hogy a figurák akkor is teljes testükkel vannak jelen, amikor dolgoznak, vacsoráznak vagy taxiban ülnek (hol merevedésük támad, nedves lesz a bugyijuk, hol a szívükkel vagy az emésztésükkel van gond). Ez szerintem nagy jelentőségű sajátossága a Nádas-prózának. Itt mintha néha mégis már sok volna. Talán mivel sok a pótolnivaló ezen a téren, az elbeszélés néha tobzódik a megnevezésekben. Nekem a pinával vagy a fasszal (mint testrésszel és mint szóval) semmi bajom nincsen, használjuk őket rendesen mindnyájan (mindkét értelemben), legyenek tehát benne a regényszövegben is, de már például a kantár szót én életemben nem használtam, szinte tüntető emlegetését modorosnak, túlfeszítettnek érzem. Nagyon nehéz megmondani, hogy a testi ábrázolások milyen mértéke éri el a legjobb hatást. Nekem a nagy szeretkezési jelenet pisilés része is rendben volt, amikor viszont Gyöngyvér rendszeres napi pisiléseiről értesültem, melyeket a falon át Kristóf hallgathatott, akkor kicsit zavart, hogy hasonlót már olvastam az Emlékiratok könyvében. Lényeges azonban, hogy ezek a testi működések soha nem elszakítva kerülnek elő, hanem mindig egy összetett történet részeként: figurák kapcsolatát, jellemét, sorsát árnyalják, és csak árnyalják, nem veszik át a főszerepet, még a nagy ágyjelenetben sem. És ez a lényeg: a szexualitás, az érzékiség, az érzékelések gazdagsága nélkül nincs teljes emberábrázolás, mondja ez a regény, és ezzel nem lehet nem egyetérteni. Még a három kötet címe is a szenzualitásra épül. A néma tartomány a hallásra, Az éjszaka legmélyén a látásra, A szabadság lélegzete a levegővételre és így a szaglásra is utal, bár jelentésük ennél jóval összetettebb.

Nincs mód itt hosszabb elemzésre. Csak utalhatok még például a szép Mészöly-, Ottlik- vagy Móricz-hommage-okra. Megjegyezhetem, hogy a regényben tucatnyi olyan jelenet olvasható, amelyhez fogható kevés van az egész magyar irodalomban. A taxis jelenet (és annak részeként a taxiban ülők fejezeteken át folytatódó emlékezései), a négy öreghölgy kártyajelenete, Madzar, Irma és Bellardi Mohácson, a Demén-ház ébredése egy csörgő telefonra – és sorolhatnám. Mesteri, ahogy egy fejezeten belül keverednek, gomolyognak az egyes történetek, ahogy haladunk előre, egyre inkább. Az Anus mundi, A szorul a hurok és az Áll a bál ebből a szempontból is kiemelkedő, az általam elképzelhető legmagasabb szintű elbeszélő művészetet megvalósító fejezetek.

Kevés igazán nagy regénye van a magyar irodalomnak. A Párhuzamos történetek biztosan egyike ezeknek. Ezt onnan tudom, hogy hónapok óta nem hagy nyugodni, szembesít rengeteg dologgal, újabb és újabb kérdéseket hív elő bennem. S ha már a magyar irodalomkritikában így megyen ez, akkor így mondom: Ha az Emlékiratok könyve akkora mű volt, hogy beszakadt alatta az asztal, akkor a Párhuzamos történetek alatt háromszor szakad be.

küldje továbbnyomtatása szerző egyéb írásai

Keresés