Forrás: Magyar Hírlap

Mai értéken számolva 26-27 milliárd dollárt koboztak el a nácik és hazai csatlósaik

Hullarablás címen jelent meg a holokausztkutató szerzőpáros, Kádár Gábor és Vági Zoltán könyve a vészkorszak gazdasági összefüggéseiről. A magyar államot óriási haszonnal kecsegtette a zsidóság kirablása. 1941-ben a zsidóság a nemzeti vagyon 20-25 százalékát birtokolta, mai értékét becsülve 26-27 milliárd dollárt. A történészek szerint a zsidóktól elvett vagyonból fizette az állam a deportálás és gettósítás költségét.

Vági Zoltán. A szerzőpáros szerint a kárpótlás egy részétől megfosztották az érintetteket fotó: Soós Milán

– A Hullarablás című könyvük a holokauszt gazdasági vonatkozását elemzi a 19. század utolsó harmadától egészen a Kádár-korszakig. Hogyan kezdődött el a zsidók kirablása?

– Kádár Gábor: A 19. század végén már léteztek elképzelések a zsidóság diszkriminálására, de ezek a dualizmus időszakában, főleg az akkori liberális politikai elit ellenállása miatt csak marginális szerephez jutottak. 1918-19 után jött a numerus clausus, majd 1938-tól a zsidótörvények. A zsidóság kifosztásának koncepciói 1944-45-ben a gyakorlatban is megvalósultak. A háború végén a nácik és nyilas cinkosaik hatalmas mennyiségű zsidó és nem zsidó értéket hurcoltak Nyugatra, ezek nagy hányada az újjáalakuló osztrák államot gazdagította, egy részüket az amerikai katonai hatóságok tulajdonították el, a hazakerült javak zömére pedig a magyar állam tette rá a kezét. A háború utáni időszakban a zsidóság maradékát az állam újra kifosztotta az egész társadalmat sújtó államosítással.

– Mi volt a kifosztás ideológiája?

– K. G.: A fajvédők szerint a zsidók egy átgondolt, hosszú távú tervet megvalósítva, csalárdul megszerzett hatalmas gazdagságukat arra használták, hogy rabszolgaságba taszítsák a magyarságot. A megoldás szerintük az volt, hogy a zsidókat eltávolítják az országból, vagyonukat, állásaikat elkobozzák és szétosztják a nem zsidók között.

– Mekkora annak a vagyonnak az értéke, amely miatt ki akarták rabolni a zsidóságot?

– Vági Zoltán: Jelentős vagyonról van szó. 1941-ben az antiszemita törvények által zsidónak minősített polgárok az összlakosság öt százalékát alkották és a nemzeti vagyon 20-25 százalékát birtokolták. A zsidóság államilag levezényelt kirablása tehát egyaránt óriási haszonnal kecsegtette a magyar költségvetést és az árjásításból részesülni kívánó magánembereket. Mai értéken 26-27 milliárd dollárról lehetett szó, de ez természetesen csak becslés. A hazai zsidóság a 19. század végi kapitalizálódás egyik nagy nyertese volt. Emiatt különösen sok magyar zsidót találunk a nagyiparosok, bankárok, értelmiségiek között, az ő kezükben jelentős vagyon koncentrálódott.

– Mi történt ezzel a vagyonnal?

– V. Z.: Az 1944-es német megszállásig a zsidótörvények következtében a zsidóság negyedének életkörülményei drámaian megromlottak, de a megszállás után néhány hét alatt totálisan kifosztották az egész közösséget. A háború után a megmaradt vagyon kis része jutott csak vissza a túlélőkhöz vagy az örökösökhöz.

– Kiknek állt érdekében a zsidók kifosztása?

– K. G.: Az államilag szervezett rablásban 1944-ben a közigazgatási, rendvédelmi és pénzügyi apparátus vett részt. A hivatalnokok, csendőrök, rendőrök ezrei a brutális gyorsasággal végrehajtott gettósítás és deportálás során sokat loptak a zsidóság vagyonából. A lakosság tömegei igyekeztek hozzájutni a zsidó javakhoz. Ennek két módja volt: a törvénytelen, vagyis a lezárt lakások, raktárak feltörése, és a törvényes, vagyis az üzletek, irodák, állások hatóságtól történő igénylése. A zsidó vagyonra a náci megszállók is szemet vetettek. A redisztribúció azonban csak töredékesen valósult meg, a kollaboráns kormányzatnak nem volt ideje az óriási mennyiségű ingóságot és ingatlant szétosztani, mert a szovjet hadsereg – és ezzel a háború vége – feltartóztathatatlanul közeledett.

– Mi történt a vagyonnal a náci Németországban?

– V. Z.: A legyilkoltaktól elvett javakat az aranyfogaktól a gyűrűkig összegyűjtötték, majd a Birodalmi Bankba küldték, végül a zsákmányt beolvasztott aranyrudak formájában Svájcon keresztül értékesítették. A bevétel a hadiipart és magát az SS-t gazdagította. A népirtás tehát önfinanszírozó volt, de ez Magyarországon is hasonlóan alakult. A gettósításnak és deportálásnak nem volt ugyanis költségvetése, a hatóságok a lefoglalt zsidó vagyonból fizették ki a számlákat, például a gettóépítés munkadíjait.

– Részletesen elemzik, milyen kegyetlenül bántak az áldozatokkal. Mennyire jellemezte ez az elnyomógépezetet?

– V. Z.: A kegyetlenség az egész kifosztási processzus szerves része volt. Csak egyetlen példa: 1944 nyarán magyar hatóságok emberek testnyílásaiban keresték, kutatták a „vagyont”. Előfordult, hogy kiskorú lányok hüvelyébe is felnyúltak. Volt, akinek mocskos kézzel átszaggatták a szűzhártyáját, és volt, aki belehalt a vérmérgezésbe. A cinikusan „pénzverdéknek” nevezett helyiségekben, a gettókban és a gyűjtőtáborokban a csendőrök iszonyú kegyetlenséggel vallatták a gazdagnak vélt embereket, százakat vertek agyon, nyomorítottak meg. Ezek nem egyéni kilengések voltak, a „testüregi motozások” központi utasításra történtek.

– Auschwitzban minden harmadik áldozat magyar volt. Pontosan hány magyar áldozat volt?

– V. Z.: Összesen 430 ezer magyar zsidó került Auschwitz-Birkenauba. 75-80 százalékukat, tehát 320-340 ezer embert még érkezése napján megöltek a gázkamrákban. Az életben maradtak közül később sokakat Birkenauban és más táborokban gyilkoltak meg. Az Auschwitz-komplexumban összesen mintegy 340-370 ezer magyar állampolgár vesztette életét.

– A magyar zsidók ilyen rövid idő alatt történt deportálásával „rekordot döntött” az akkori kormány.

– V. Z.: Valóban, a holokauszt során soha, sehol nem deportáltak ennyi embert ilyen rövid idő alatt. Eichmannék azonban csak a magyar hatóságok lelkes kollaborációja révén dönthették meg az SS 1942-ben, a varsói gettóban felállított deportálási „rekordját”. A bűnöző kormány néhány hét alatt több százezer állampolgárt kitaszított a társadalomból, totálisan kifosztott, majd deportált. Erre egyébként semmiféle írásos megállapodás nem kötelezte a magyar hatóságokat. Félmillió magyar állampolgárt egyetlen cetli nélkül adtak át olyan idegen hatalomnak, amelynek gyilkos antiszemitizmusa nem volt titok.

– A háború végén néhány tízezren visszatértek a haláltáborokból. Voltak, akik a gettóban élték túl a vészkorszakot. A túlélők semmilyen kárpótlást sem kaptak?

– K. G.: Voltak ugyan kárpótlási jogszabályok 1945 után, de a népi demokrácia lényegében elszabotálta a végrehajtást. Egyrészt a gazdaság romokban hevert, másrészt az „árjásítás” révén olyan széles rétegek részesültek a zsidó vagyonból, hogy egyetlen politikai erő sem kívánta népszerűségét kockáztatni a visszaszolgáltatás erőltetésével. Az egész társadalmat sújtó központi rablássorozat része volt az államosítás is, amelynek során a zsidóság maradékát sok esetben ismét megfosztották az egyszer már elrabolt egzisztenciájától. Ahogy az 1945 utáni keserű pesti bon mot fogalmazott: „A zsidótörvényeket nem helyezték hatályon kívül, hanem kiterjesztették mindenkire.” Ráadásul a kommunista kormány az áldozatoknak megítélt német kárpótlási pénzek egy részét is elsikkasztotta.

Pályakép

Kádár Gábor (30) és Vági Zoltán (33) az Eötvös Loránd Tudományegyetemen oktatnak. Mindketten történészek, holokausztkutatók. Az elmúlt években három monográfiát, számos cikket és tanulmányt publikáltak a magyar holokausztról.

Nagy V. Rita