Forrás: Népszava

Beszélgetés dr. Román András építészmérnökkel

„Nem szépen- épült, széptetejű lakok,

nem jólrakott nagy kőfalak és utak

adják a várost, nem hajógyár,

ámde olyan lakósok, kik avval mi

megvan, élni tudnak”(Alkhaiosz)

Első elemista korában egy gyereknek számtalan elfoglaltsága lehet. Az egyik oldalt az eminens, a példakép határolja be, a másikat a csibészség, a szertelenség s e kettőn belül még számtalan a választása jó és a rossz között. Az viszont ritkaság, hogy lerajzolja nagy lakásuk bonyolult, többé-kevésbé mértékarányos alaprajzát, mint azt én tettem. Nagyjából ebben az időben a Szent István parkban sétáltam (akkor Rakovszki parknak hívták). Itt egy kiskorú rohangál, focizik, cipővel belegyalogol a vizzel teli medencébe, némi homokot visz haza az elemzés kedvéért a zsebében,én viszont a házakra csodálkoztam rá: itt más alakúak az ablakok, mint a belvárosban. Ott álló téglalap alakuak, itt fekvőek. Más az osztásuk is. Mindezek után természetesnek tűnhet, hogy építészmérnök akartam lenni. Tervező építész. Ébren, álmomban felépítettem a világot, az „én épületeimmel” hintettem tele a várost.

Hűséges természetű vagyok

Négyen éltünk együtt. Szüleim, nagyapám és én. Szépség, harmónia Ebbe szólt bele durván a történelem. Apám – az ezerkilenszázharmincas évek közepén jártunk- a zsidóellenes rendelkezések folytán munka nélkül maradt, így sok időt töltöttünk együtt. Foci, gombfoci, séták. Nem a pedagógiai könyvekben olvasható apa volt mellettem, hanem egy társ. Barát. Mesélt. A tündérmesék már nem illettek az akkori időkhöz, a valóságot, a realitást mondta. A szülő az anyám volt. Bajommal hozzá fordultam. Ő gyógyított. Kérdéseimre, nevezzük egy serdülő belső problémáinak, megadta a választ. Ma már tudom, hogy a nagyapám volt, aki mindenek felett szeretett, de ezt akkor még nem ismertem fel Ha erre gondolok, ma is bánt, s az is, hogy nem viszonoztam eléggé.

Tízévesen gimnazista lettem. Ma sokan nem tudják, hogy mi az a numerus clausus,osztályonként csak két zsidó tanulót vehettek fel. Kivétel három fővárosi iskola, ahol zsidó osztályt is indíthattak. Ma aligha érthető ennek a jelzős szerkezetnek fékevesztett erkölcstelensége, de- abban az időben- erről szólt a történelem. A Berzsenyi különleges iskola volt. Magas pedagógiai színvonal, kitünő szellem. Soha nem éreztették velünk,hogy mi mások, kevesebbek lennénk. 1944 tavaszán, amikor a német bevonulás után hirtelen véget ért a tanév, zsidót nem buktattak, inkább felosztályoztak. De jött a holokauszt, közel hatszázezer zsidó halottjával. Bujkálás, védett házak, gettó, deportálás. A kérdés örökre kérdés marad: miért? Apámat, nagyapámat meggyilkolták. Anyám és én túléltük.

A nácik elleni gyűlölet vitt a kommunisták közé. Tizennyolc évesen tudtam,(hittem!) hogy ott a helyem. Lelkesített, hogy minden ember egyforma, hogy ne legyen kizsákmányolás, hogy az internacionalista világban mindenki testvér. Ha hibát láttam, elhessegettem, emberek csinálják ezt is. Naivitásomat ma is értem,azt nem,hogy miért tartottam ki ilyen soká. Valószínüleg hűségből. Húsz évig tartó első házasságom rossz volt, de maradtam. Feleségem szép, kiváló ember, szeretett, de élni nemigen lehetett vele. Egy új, nagy szerelemnek kellett jönnie, hogy felnyissa a szemem. Ágy lehettem a politikai meggyőződésemmel is. Nagy Imre volt a példaképem, aki – hiszem – kommunistaként halt meg. Hittem a rendszer megreformálhatóságában. Gorbacsovnak kellett érkeznie, hogy rájöjjek, a demokrácia és az egypártrendszer összeegyeztethetetlen. Ez a felismerés vezetett el a szociáldemokráciáig. Megmaradtam baloldalinak és náciellenesnek. Az első szakmai csalódás az egyetemen ért. Rá kellett jönnöm, hogy belőlem sose lesz tervező építész. „Telehintésről” szó sem lehet. Gyenge a rajzkészségem és ezen tanáraim se tudtak változtatni. Elvesztettem tervezői önbizalmam.

Dunapentele, a későbbi Sztálinváros. Napi 10-12 óra munka. Embertelen körülmények,de elkapott, a munka lendülete Sokan voltunk így. Két év katonaság következett. Szentgotthardtól Makóig egy sor erődítési szakasz építését vezettem. A munka kemény volt, de már nem volt emberhez méltatlan. Leszerelésem után-körülbelül nyolc évig- műszaki ellenőrként, kis vállalatok főmérnökeként dolgoztam. Sok munkahely, összevonások, átszervezések. Hiábavaló nem volt.

Van-e kedvenc műemlékem?

A nagy fordulat 1961 elején következett. Az éppen aktuális álláskeresés közben hívtak a Budapesti Műemlék Felügyelőséghez (nem sokkal utóbb az Országoshoz). Szívesen mondtam igent,nem volt idegen az építészettörténet. Ezt a hivatást hamar megszerettem, nem múló szerelemnek bizonyult. . Az újat tervező építész nem lehet biztos abban, hogy művével élményt vagy örömet szerez. Fájhat is egy épület. (Csak Budapesten: Mamut, Nemzeti Színház, Hattyú – ház)A műemlékes viszont biztos lehet abban, hogy amit őríz, véd, simogat, az valódi érték. Biztos lehet abban, hogy munkájának egyik, talán legfontosabb része, hogy gyönyörködtessen,hogy egyfajta elégedettség forrása legyen. Tanít. Amikor az ember szembekerül a történelem korábbi századaival, egy-egy városával, épületével, ez akár katarzist is okozhat.

Van-e kedvenc korszakom?Nincs. Kedvenc műemlékem van. Egy külföldi, egy magyar. Az isztambuli Hagia Sophiát megvalósult csodaként bámulom. Külseje semmitmondó, kopott, támpillérekkel elrontott, de ha benne vagy, úgy érzed, hogy a mennyekben jársz. Monumentalitás és humánum fogad. A tér élményét, a szerkezet nagyszerűségét érzed, ahol, a méretekhez képest mégis a parányi ember az uralkodó. A debreceni Nagytemplom kívülről nézve ragad magával. Nincs még egy műemlékünk, amelyik ennyire magyar. Benne van minden szertelenségünk, furcsaságunk, tehetségünk. Homlokzata a tárgyiasult rónaság. Két tornya olyan távolból nézi egymást, ami minden építészeti arányszabálynak ellentmond. Péchy Mihály kupolát is tervezett, de-ahogy ez lenni szokott- erre már nem jutott pénz. Szerencse. Ágy lett szabálytalan, hibás, gyönyörű. Tegyük hozzá, hogy 1849-ben, majd 1944-ben (Budapesten ekkor még a nyilasok tomboltak)országos nagyságrendű eseményekhez nyújtott történelmi színteret. A szakzsargon ezt nevezi a műemlék inmateriális,szellemi értékének.

Műemlékesként se lettem tervező. Nem mondhatom, hogy ezt vagy azt a műemléket én állítottam helyre, de se szeri se száma azoknak, amelyeket én mentettem meg munkatársaimmal, vagy egyedül. Sok tucatnyit nyilvánítottam műemlékké, vagy tettem javaslatot, amikor erre volt jogosítványom. Két kollegámmal együtt vetettük fel először Magyarországon az építészeti értékek helyi védelmének gondolatát, ami azóta az örökségvédelem egyik oszlopa lett. Voltak persze bukások is. Számos és nagy. Ez a műemlékvédelemben mindennaposA nagyhatalmú helyi kiskirályok általában utálták a műemlékeket. A multat végképp eltörölni – a városokban is. E célból még hazugságtól sem riadtak vissza. Dezső József, egykori I. kerületi tanácselnök sokszor elmondott története volt:”Egy Amerikába szakadt hazánkfiát kalauzoltam egykori lakóházában a Dísz-téren. Rábökött egy falképre:jé, hát ezt restaurálták?Hiszen én ezt egy sváb asszonnyal pingáltattam. „A baj csak az, hogy az egy XVIII. századi barokk falkép volt. Papp János, Veszprém megyei párttitkár a fél veszprémi városközpontot lebontatta. Ártam ez ellen egy cikket, azt hittem, nagyot ütnek érte a fejemre, de nem tették. A rendszerváltással leáldozott a helyi tirannusok kora, lettek helyettük befektetők.

Néhány munkámra különösen büszke vagyok. Hollókő újjávarázsolása. Tizenhat évig vezettem azt a bizottságot,amely a rehabilitációt irányította. Mi döntöttük el, hogy ezt vagy azt a műemléket, mikor, milyen célra állítsák helyre. Óvoda, könyvtár, orvosi rendelő, öregek napközi otthona, posta, kis múzeumok , turistaházak. Egy apró falu, teljes infrastrukturával. A falu mögötti domboldal védelme. Munkánk nélkül Hollókő nem vált volna világörökséggé. 1994-98 között önkormányzati képviselő voltam Budapest V. kerületében. Éppen politikai béke honolt. Javasoltam, hogy az önkormányzat”fogadja örökbe” két gyönyörű erdélyi magyar falú, Torockó és Énlaka építészeti örökségét. Már tíz éve folyik az értékmentő akció kolozsvári és csíkszeredai építészek vezetésével. 1999-ben, amerikai felkérésre, tanulmányt készítettem, a mádi barokk zsinagóga állapotáról. Ennek alapján a World Monuments Fund bíztosította a költségek tíz százalékát, a többit a tulajdonos, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság. A műemlék helyreállítása tavaly fejeződött be. Torockó és Mád az Európa Nostra értékvédő szervezet (elnöke a dán királynő férje) kitüntesében részesült. Hollókő, Torockó, Énlaka, Mád. Egy harmónikusan a tájba illeszkedő magyar, két egyedi szépségét felmutató erdélyi falu és egy zsidó templom. „Kössük össze” e három műemlék karakterét. Humánum, megértés, béke. Kicsiben. Erősen kell hinnünk, hogy nem lehetetlen nagyobb léptékben sem.

Mondjuk Róma és Pécs

A műemlékvédelem egyik leglátványosabb feladata a helyreállítás. A műemlékvédelem színvonala egy-egy ország fejlettségétől, gazdasági, társadalmi, politikai rendszerétől függ. A helyreállítás nem. Vegyünk egy példát az egészségügyből. Ahogy nincs kapitalista vagy kommunista agysebészet, nincs ilyen vagy olyan műemlék helyreállítás sem. Van korszerű vagy elmaradott. A cél elsősorban, hogy láthatóvá tegye a meglévő, de a mában ismeretlen értékeket. Az avultság felszámolásával lehetőséget teremt a célszerű hasznosításhoz. A helyreállítás egy múzeumi tárgy restaurálásához hasonlítható. Bonyolult dolog. A születőnek hitelesnek és- fogalmazzunk köznapian- szépnek kell lennie Mndennek az épitészet formanyelvén.

Az, hogy a huszadik század második felében a magyar műemlék- helyreállítás magas színvonalat ért el, nem előzmények nélkül való. Ez az 1889-es évhez és Möller István professzor nevéhez kötődik, aki megelőzve korát, konzerválta a zsámbéki premonteri kis, egyhajós templomot. A „magyar iskola” kezdete innen számítható. Török támadások,majd az 1763-as földrengés. A templom elpusztult. Möller István nem tehetett mást, „konzervált”, saját szerepét rokonszenvesen háttérbe szorítva. Ezt onnan tudhatjuk,hogy az anyagok tekintélyes részét, a talaj szilárdságára, a nem látható dolgokra fordította. Több építész nem ismerte fel, hogy Zsámbékon az igazi műemlék nem a templomrom, hanem a mölleri helyreállítás. Furcsán hangzik?Zsámbék a műemlék helyreállítás műemléke.

Persze marad egy kérdés. Műemlék lenne egy- egy falu, egy város?Vitatott, még szakemberek körében is. Meggyőződésem,hogy az. Egy településnek a lakósság éppen olyan alkotóeleme,mint az épitészeti anyagok, vagy a környezet. Egyedi műemlékekben nincsenek mindig jelen az emberek. A templomot éjszakára bezárják, egy várromot talán hetekig nem látogat senki. Város, falu azonban nem létezik az ottlakó emberek nélkül, ha elhagyták,

már nem város, nem falu. Az emberi, társadalmi tényező, egy város védelmét sokkal bonyolultabbá teszi. A probléma összetettebb mint az egyedi műemlékeknél. Magam részéről

a városvédelmet tekintem a műemlékvédelem legizgalmasabb feladatának. A védelem intenzítása nem lehet egyforma. Szigorúbbak a követelmények a történelmi belvárosokban, mint a külvárosi lakótelepeken. A városvédelemnek összhangban kell lennie a városrendezéssel. A XXI. században e két szakterületnek eggyé kell forrnia.

Vannak-e kedvenc városaim?Persze, hogy vannak. Róma. A városok városa,ahol jelen van az egész európai kultúra története. Róma, ami éppúgy Bernini nagyvonalú oszlopcsarnoka a Szent Péter téren, mint a Trastevere sok piszkos utcácskája. Egy város, amelyik olyan szép, hogy még Viktor Emanuel rémes emlékműve sem árt neki. Lehet-e nagyobb élmény, mint felbaktatni este a Campidogliora és lebámulni a kivilágított, üres Forumra?Üres?Hiszen ott szónokolt Ciceró és ha vársz egy keveset Traianus fogadja a dákok küldöttségét. Magyar város?Pécs. Itt szinte az egész magyar történelem jelen van. Az ókeresztények szigorú kánonjától, a törökök merész lendületén át egészen a posztmodern fricskáig. Pécs, ahol lejt a főtér, ahol beköszön hegy a városképbe,ahol a terjedelmes tömbbelsők árnyas kerteket rejtenek. Janus Pannonius városa, meg Zsolnay Vilmosé. Ne feledjük , Csontváryé is.

Remeknek tartom a műemlékvédelemben azt is, hogy nincsenek abszolút szabályok. Nem biztos, hogy a2 + b2 = c2 Lehet, hogy valami más. Ismerd meg, vedd figyelembe az alapelveket, mérlegeld a körülményeket, hagyatkozz a saját fejedre, véleményedre, etikai itéletedre. Professzionális műemlékvédő nem szeretheti a rekonstrukciót, az elpusztult műemlék újraálmodását. A műemlék, ha egyszer meghalt, meghalt. És mégis:akad-e műemlékvédő, aki elitélné mosztari öreghíd újraépítését?Vagy akár Varsóét?Hogy az angolok nem rekonstruálták Coventryt?Még a katedrálist se. Azok angolok, emezek pedig lengyelek. Két különböző nemzet, két különböző akarat.

Helyem a világban

Jó érzéssel, örömmel tölt el, hogy húsz éven át én adhattam elő a posztgraduális szakmérnökképzés keretében ” A műemlékvédelem elmélete”című tantárgyat, ugyanezt tíz évig Kolozsvárott is. Hallgatóim között volt későbbi miniszter, egyetemi tanár, sok műemléki vezető. Tizenegy más külföldi egyetemen is tartottam előadást. Megjelent három önálló kötetem, a szakcikkek, tanulmányok száma százakra rúg . Öt évig én voltam a Műemlékvédelem című szaklap főszerkesztője. Szélesebb körhöz szólt a Népszabadságban megjelent- több mint hetven-műemlék tárgyú cikkem.

Egy angol betűszó – ICOMOS – a világ legnagyobb műemléki civil szervezetét rejti. 1965 óta működik, Magyarország kezdettől fogva tag, magam 1969 óta. Örömteli munkák, megbizatások sokasága. Voltam a magyar tagozat elnöke, a nemzetközi végrehajtó bizottság tagja, majd alelnöke. 1982-ben rám bízták az egyik legfontosabb bizottságának (történeti városok) megalakítását és elnökségét. Mi terjesztettük elő a történeti városok védelmének nemzetközi kartáját.

Elégedett vagyok-e felnőtt életem alakulásával? Igen. Azzal foglalkozhattam, amit szeretek és amelynek jórésze nem volt felesleges. Hivatalosan és turistaként 67 országban jártam. A műemlékvédelemben elismernek, kaptam egy sor szakmai kitüntetést (kormánykitüntetést egyet sem). Hollókő díszpolgárává választottak. Évtizedek óta boldogan élek Verával, második feleségemmel, a lányom sikeres, az unokáim kedvesek, okosak, szépek, vágyam, hogy többet lássam őket. Feleségem lánya, unokái , meg a hozzájuk tartozó férfiak is családom része. Az életörömhöz tartozik Budapest is. Sok bajom van vele, morgok, amikor „kettesben” vagyunk, de látom szépségét is. Nem igaz, hogy nem lehet itt élni. Vagy,hogy jól tudom, az Uffizzi melyik termében kel ki Botticelli Vénusza a tengerből. Enyém József Attila és enyém a IX. szimfónia is.

Ha a barátságra gondolok nehezebb dolgom van. Szeretem az embereket, a nyüzsgést, de a „belső körbe” csak keveseket engedtem be. A meglévő társaságok pótolják a hiányt. És a természet. Egyszer Spanyolországban jártam. A tenger nem izgatott fel. De egy sikárosi túrán, ahol egyszerre szélesre tárult az út és megjelent egy szelíd tisztás, amelyen egy vaddisznó család vonult át meghitt egyetértésben és az anya féltőn terelte kicsinyeit, meghatódtam. A természet mellett az épületek amelyekkel a kapcsolatom szinte emberi. Hiszem, hogy egy épület olyan, mint egy ember, születik, él, meghal. Karaktere van Magához vonz, vagy elriaszt. Tudom, hogy ő van értem, nem én érte

A világgal nem felhőtlen a viszonyom. Nem szeretem a pénz mindenhatóságát, nem szeretem, ha ketté osztanak egy országot, mert összetartozik, nem szeretem, ha hazaárulóznak,buziznak,cigányoznak, zsidóznak. Ijeszt,hogy a világban százmilliók éheznek, hogy terroristák. öngyilkosok, vagy nem öngyilkosok gyilkolnak, és ha jön egy méretes forgószél, felbomlik a világ leghatalmasabb országának szervezettsége. És még sorolhatnám, de megállok. Idealizmusom reménykedik.

László György