Forrás: Magyar Hírlap

„soha többé”

Hatvan évvel ezelőtt, 1945 őszén senki sem gondolta volna, hogy a 20. század végén és a 21. század elején is szükséges lesz majd nemzetközi bíróságokat felállítani háborús bűnökkel és az emberiség elleni bűncselekményekkel vádolt személyek ügyeinek tárgyalására.

A második világháború utáni „soha többé” hangulatban, 1945. november 20-án kezdődött meg a nürnbergi per. Franklin Delano Roosevelt elnök áprilisi halála után Harry Truman lett az Egyesült Államok elnöke. A volt bíró ragaszkodott ahhoz az ötletéthez, hogy nyugati, demokratikus módra állítsák a bűnösöket szabályos bíróság elé, emeljenek ellenük vádakat, álljanak elő a védőügyvédeik is, és védjék meg klienseiket – ha tudják.

Amikor a szövetségesek 1945 májusában összejöttek, és lefektették a majdani ENSZ alapjait, akkor – mellőzve a britek kifogásait – megszületett a megállapodás arról, hogy a háború után haditörvényszék elé állítják Németország magas rangú vezetőit és katonáit.

Nehéz vállalkozásnak ígérkezett. A nemzetközi jogban nem volt arra precedens, hogy egy ország kormányának vezetői, hadseregének magas rangú tisztjei felett más államok képviselői ítélkezzenek. Vita volt arról, hogy egyáltalán kiket kell bíróság elé állítani és milyen vádakkal. Háborús bűncselekmények persze korábban is voltak, de ezek mindig egyedi és konkrét esetekre vonatkoztak, rendszerint alacsonyabb rangú tisztek vagy katonák követték el őket, s helyben meg is torolták a bűncselekményeket.

Arra sem volt példa, hogy katonákat, politikusokat együtt ültessenek a vádlottak padjára. Az agresszív háború indítása, a szuverenitás megsértése pedig kifejezetten kétélű vádpont volt, hiszen a történelem javarészt erről szól. Az „emberiség elleni bűncselekmény” elkövetése – emberek faji alapon történő tömeges kiirtása – is ismeretlen volt addig. Jogi értelemben a per meglehetősen ingoványos talajon kezdődött, hiszen a törvényszék visszamenőleg ítélkezett olyan bűnök felett, amelyek elkövetésük idején a nemzetközi jogban nem minősültek formailag bűncselekményeknek.

A bizonytalanságra jellemző, hogy a vádpontok közül kihagyták végül egyebek között London, Varsó, Rotterdam „bűnös bombázását”. Ez nagyon is érthető volt a szövetségesek németországi (Drezda) szőnyegbombázásai miatt, nem szólva a Japánra augusztusban ledobott két atombombáról.

Vita folyt a helyszínről is. Végül megállapodtak Nürnbergben, a nácik hagyományos gyülekező és masírozó városában. Hosszú viták után 1945 nyarán a szövetségesek egy teljesen új nemzetközi jogi testület felállítása mellett döntöttek: augusztus 8-án megalakult a Nemzetközi Haditörvényszék, és megfogalmazták a vádpontokat. „Béke elleni bűncselekmény, összeesküvés agresszív háború indítására, háborús bűncselekmények, emberiség elleni bűncselekmények” – de például az „összeesküvés” angolszász fogalmát sem az orosz, sem a francia, sem a német jog nem ismerte.

A Szovjetuniót egyáltalán nem érdekelte ez a jogi finomkodás – de elfogadta, mert le akart számolni ellenségeivel. Moszkvával rengeteg egyéb probléma is volt: paktumot kötött Hitlerrel, lerohanta Lengyelországot, tisztjeit, katonáit lemészárolta (Katyn), s nem mellesleg 1939-ben megtámadta Finnországot, embertelenül bánt a német (és más) hadifoglyokkal, hogy a Sztálin-érában a Szovjetunió népei ellen korábban elkövetett bűnökről már ne is essék szó.

De ki üljön a vádlottak padjára? Akik végül odakerültek, azokat messzemenően önkényesen válogatták ki. Hjalmar Schacht volt német gazdasági minisztert egy koncentrációs táborból hozták elő. Erich von dem Bach-Zelewski tábornok, az Einsatzgruppenek (különleges megtorló alakulatok) egyik vezetője nem a vádlottak padjára került, hanem „hasznos tanúnak” bizonyult. Hitler, Goebbels, Himmler már halott volt, de hiányzott például Heinrich Müller, a Gestapo főnöke vagy éppen Adolf Eichmann. Göring öngyilkos lett, maradtak a kisebb halak. Végül a 22 vádlott közül hármat felmentettek, tizenkettőt halálra ítéltek. Sokan, nagyon sokan megúszták, bár később néhányuk felett a megalakuló Németország hatóságai ítélkeztek, illetve Adolf Eichmannt izraeli bíróság ítélte halálra – kivégezték.

A per november 20-án kezdődött, és úgy tervezték, hogy csak hetekig tart. Végül csaknem egy év múlva, 1946 októberében ért véget. A védők végtelen jogi érveléssel igyekeztek kifogás tárgyává tenni a bíróság joghatóságát, a felelősség és a parancsnoki láncolat kérdését („parancsra tettem”), a vádpontok megalapozottságát és így tovább. A törvényszéknek pedig tartania kellett magát az általa megfogalmazott elvekhez: mindenkinek joga van a védelemhez és a tisztességes tárgyaláshoz.

Nürnberg a lényegét tekintve politikai perként indult, de nemzetközi jogi precedenst teremtett. A „vae victis” elvét – jaj a legyőzötteknek, vagy ahogy az angolszászok mondják „loosers weepers” (sírjanak a vesztesek) – nemzetközi jogi szabályozás követte. Ma is szükség van rá.

fgy