Forrás: Demokrata

Gazdag István

A napjaink intellektuális terrorizmusának fő csapásirányát képező antirasszizmus elhatalmasodásának előhírnökeként Konrad Lorenz a „halálos langyosság” (Warmetod) fogalmát használta a világháborút követő európai emberiség állapotára, és veszélyes elpuhulását látva megjósolta kultúrájának elkerülhetetlen összeomlását. „Az emberiség történelemelőtti korában a keménység, hősiesség, társadalmi hasznosság stb. szerinti szelekciót kizárólag külső ellenséges erők végezték el, ma ezt a szerepet az emberi szervezésnek kell átvennie”, írta a Nobel- díjas etológus. Figyelmeztetése pusztába kiáltott szó maradt. Az eredmény: dekadencia, devirilizáció és domesztikáció – az európaiakat létükben fenyegető civilizációs betegség kórtünetei.

Hiába tanította már az ókori görög bölcs, Kalliklész, hogy „az egyetlen erkölcs az erő”, és hiába bizonyította az emberi történelem számtalanszor, hogy csupán a „fait accompli” igazsága számít, jelenlegi amnéziás-anémiás állapotában az európai ember nem akar erről tudomást venni. Ha minden így megy tovább, előbb-utóbb végleg „kitempózza” magát a történelem irányítói közül, sőt az sincs kizárva, hogy valóra válik Határ Győző borúlátó jóslata, és valóban kiderül, hogy „csupán az élesztő szerepét szánta neki a történelem …, de mint faj – eltűnésre ítéltetett” (Alapigazságaink, Szabad Föld Kiadó, 2003). A határi „színtelen-hamuszürke” emberiség rémálma egyébként tökéletesen egybevág az újkori európai egységgondolat atyjának tartott Coudenhove-Calergi elképzelésével, aki szerint „a jövő embere keverék lesz. Páneurópa számára egy eurázsiai-negroid jövendő fajt kívánok… Vezetők a zsidók legyenek, mert a jótékony gondviselés Európát a zsidók révén egy szellem kegyelméből való új, nemes fajjal adományozta meg” („Praktischer Idealismus”). A dolgok jelen állását tekintve mindez már nem is annyira „gyakorlati idealizmusnak”, mint inkább „gyakorlati realizmusnak” tűnik.

Ami most Európában és Európával történik „nagyban”, az egyébként kísértetiesen emlékeztet arra, ami a múlt század első felében Magyarországon és Magyarországgal történt „kicsiben”, és amiről Milotay István oly szemléletes képet festett az Olaszliszka c. írásában: „Ez a népvándorlás beláthatatlan időre eldöntötte azt a kérdést, vajon asszimilációs úton megoldható-e a zsidóprobléma. Mindenki fülére húzza a paplant és azt hiszi, így nem hallja az árvíz lassú zuhogását. Mások, az élelmesebbek viszont úsznak ezzel az árral vagy a partján ülnek és élősködnek nekik is juttatott hulladékain. De az árvíz azért mégis csak árvíz marad.” Az Európára zúduló harmadik világbeli bevándorlás nyomán immáron mértéktartó demográfiai prognózisok valószínűsítik, hogy a XXI. században földrészünk elveszítheti fehér és európai jellegét, és a színes bőrű jövevények többségbe kerülhetnek. Márpedig ki lehet heverni egy országrész vagy akár egy birodalom elvesztését, el lehet viselni egy idegen megszállást, és ha véget ér, el lehet takarítani a romjait, hosszú távon ki lehet küszöbölni a járványok vagy háborúk okozta hekatombák hatását is, a vérkeveredést, a meszticizációt azonban nem lehet meg nem történtté tenni, mert az már egy visszafordíthatatlan állapot.

Szót emelni a fajkeveredés ellen, leleplezni az egalitarista szentírás kánonjait, párhuzamot vonni a bevándorlás és a bűnözés között – manapság automatikusan rasszizmusnak számít és a közéleti „szalonképesség” elvesztését vonja maga után, ha éppen nem büntetőjogi retorziókat. Akárcsak 1968 májusában, ma is a „megfordítás őrjöngésében” (Louis Pauwels) élünk, amelynek szellemében az igazságot reakciósnak bélyegzik, az észt fasisztának nyilvánítják, a racionalitást pedig száműzik, mert úgymond diszkriminációhoz vezet. Mindezt az egyetemes „szeretetre” hivatkozva teszik, holott Nietzsche óta tudjuk, hogy éppen a szeretet nevében okozták a legtöbb rosszat az emberiségnek, de őt megelőlegezve például már De Sade márkinak is az volt a kereszténységgel szembeni legfőbb kifogása, hogy az a testvériség, a felebaráti szeretet vallása és – legalábbis eredeti, krisztusi formájában – az emberi egyenlőség apoteózisa. Márpedig az abszolutizált és parttalan humanizmus nem egyéb, mint „bizánci hazugság, a gyengéké, a gyáváké, akik az emberi egyenlőség

Comments are closed.