Forrás: Népszava

Készül már a nemrég indult folyóirat, a programját nevében is hordozó „Elemző” új, évvégi száma – közölte érdeklődésünkre Zalai István szerkesztő. A három havonta megjelenő kiadványban, mely alcímében „Közép- és kelet-európai politikai és gazdasági szemlének” nevezi magát, ezuttal – egyebek közt – Koszovóról, Bulgáriáról, a magyarok és szlovákok közti előítéletekről, továbbá az orosz és az amerikai politikáról olvashatunk. Természetesen jó szerzők tollából – teszi hozzá Zalai István.

A folyóirat magas színvonalát jól szemlélteti a még szeptemberben megjelent második szám. Bokros Lajos cikke a kelet-európai oligarchikus és a közép-európai demokratikus fejlődés különbségeiről szól, méghozzá oly módon, hogy gondolatait talán szélesebb körben is terjeszteni lehetne. A szerző Magyarországot ugyan egyértelműen a demokratikus övezethez sorolja, de mi azért tudjuk: az oligarchikus szemlélet olyan, mint az antiszemitizmus. Amelyről azt szokás mondani, hogy „nincs, de van rá igény”. Nos, hogy az oligarchikusságra Közép-Európában is van igény, azt jól mutatja Adam Krzeminski cikke „a lengyel liberalizmus 15 percéről”.

Keserű, de sajnos igaz képet rajzol Gyarmati István írása hazánk és a NATO kapcsolatáról: Brüsszelben Magyarországot tekintik a legrosszabbul teljesítő NATO-tagállamnak, oly annyira, hogy az ottaniak szemében immár „potyautasnak” tűnünk.

Közép-európai liberálisok számára eretneknek tűnő gondolatokat ébreszt Huber Mária írása az Egyesült Államok és Ukrajna kapcsolatáról, a kelet-európai és közép-ázsiai „demokráciateremtés” amerikai módszertanáról.

Németh András Fehér-Oroszországról szóló cikkében az a legmegdöbbentőbb, mennyire békésen képes tűrni egy nép a diktatúrát. A szerző az okokat is felvillantja, köztük a fehér-oroszok békés természetét. Amiről nekem az a két évtizeddel ezelőtti tréfás mondás jut

eszembe, amely szerint a románok azért viselik el Ceausescut, mert „a puliszka nem robban”. De tudjuk: végül mégis csak robbant. Vagy azoknak van igazuk, akik szerint nem is forradalom volt 1989-ben Bukarestben, hanem puccs?

Földvári Zsuzsa alapos cikkéből megtudhatjuk, hogy amit a kelet-közép-európai – köztük a magyar – szélsőjobb a benyomuló nyugati bankok mohó bekebelezési stratégiájának láttat, az valójában a bekebelezéstől való félelem következménye. A benyomulók ugyanis úgy akarják elkerülni, hogy a még nyugatibb és még erősebb bankok felvásárolják őket, hogy maguk is terjeszkednek.

Daniel Daianu cikkéből kiderül, hogy Romániában a nyugdíjasok száma meghaladja a hivatalosan foglalkoztatottak számát, továbbá azt, hogy az országban azért nem magasabb a munkanélküliség és a költségvetési hiány, mert körülbelül egy millió román külföldön dolgozik és évi két és fél milliárd eurót utal haza.

Tanulságos és szintén szélesebb körű propagálást igényelne Ladányi János és Szelényi Iván cikkének az a – statisztikai adatokon alapuló – megállapítása, amely szerint a közép-európai „neoliberális” rendszerekben sokkal kisebb az elszegényedés veszélye, mint a kelet-európai tekintélyelvű, kollektivizmusra hajló országokban.

Hajdú András írása megállapítja, hogy a magyar-német kapcsolatok egyfajta leértékelődésen mentek át, ami egyrészt azt jelzi, hogy a „hősi idők” elmúltával a korábban fölértékelt Magyarország a súlyának megfelelő helyre került vissza. Másrészt azonban felveti: vajon nem vagyunk mi is ludasak egy kissé a dologban, vajon az állampolgárok és a nem állami intézmények nem tehetnének valamit a leértékelődés ellen?

Jugoszlávia szétesésének és a délszláv háborúnak előzményeit idézi fel Végel László „A vég kezdete” című cikke. A szerző emlékeztet: Tito a hetvenes évek első felében Horvátországban és Szlovéniában lecsapott a helyi nemzeti-liberális erőkre, miközben támogatta a szerb nacionalistákat az antinacionalista liberálisokkal szemben. Az eredmény tudható: Milosevics felemelkedése.

Kepecs Ferenc