Forrás: Heti Válasz

Havasi János, vilag@hetivalasz.hu

Két hete lángokban áll a francia főváros több peremkerülete, s félő, hogy a zavargások a szomszédos államok muzulmán közösségeire is átterjedhetnek.

Két hete lángokban áll a francia főváros több peremkerülete. Az észak-afrikai gyökerekkel bíró fiatalok sorozatosan összecsapnak a rendőrséggel. Az erőszak már emberéletet is követelt. Félő, hogy a zavargások átterjednek a szomszédos államokban élő muzulmán tömegekre is.

Az 1968-as párizsi diáktüntetések óta nem volt olyan válság Franciaországban, mint most, az október 27-én kipattant gettólázadás következtében. Mert minek nevezhetnénk másnak az erőszak azon fékevesztett tombolását, amely a párizsi elővárosok után már Párizsra és több vidéki nagyvárosra is kiterjedt? Olyannyira, hogy mire ezek a sorok megjelennek, talán már a hadsereg bevetésére is sor került, ami – valljuk meg – békeidőben, az Európai Közösség egyik alapító államában mégiscsak rendhagyó fejlemény.

A kiváltó ok – mint már annyiszor – ezúttal is bevándorolt észak-afrikai fekete és arab fiatalok, valamint a francia rendőrség szembenállása. Két tizenéves fiú a párizsi agglomerációhoz tartozó Clichy-sous-Bois-ban – állítólag a rendőrök elől menekülve – egy trafóházban bújt meg, ahol halálos áramütést szenvedett. A rendőrség folyamatosan tagadja, hogy üldözte volna a fiúkat – akik egyes információk szerint autótolvajok voltak, tehát miért ne kergethették volna őket -, ám a haláleset gyutacsként robbantotta fel a sivár lakótelepeken tengődő, többségükben muzulmán fiatalok haragját.

Párizs és környéke nem először néz szembe vélt vagy valós rendőri túlkapások okozta vandalizmussal. A kilencvenes években kétszer is utcai harcokra került sor a színes bőrű bevándoroltak és a rendőrség között.

Ezúttal azonban sokkal nehezebb lesz úrrá lenni a helyzeten. Nicolas Sarkozy belügyminiszter ugyan elemében van, hiszen újra bebizonyíthatja „vasprefektusi” karakterét, ám ez most valószínűleg kevés lesz. A probléma sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy vízágyúkkal és könnygázgránátokkal meg lehessen oldani. Különösen akkor, ha a belügyminiszter harcias kijelentéseivel maga is hozzájárult a helyzet elmérgesedéséhez. A minap például nemes egyszerűséggel csőcseléknek nevezte a külvárosok lázadó népét, amelynek köreiben a korábban sem túl népszerű „Sarko” egy csapásra gyűlölt ellenséggé vált.

ÖSSZEHANGOLT AKCIÓK

A rendőrségi módszer, az erőszak, ideig-óráig talán eredményes lesz, bár ez is kétséges, hiszen a szervezetten gyújtogató, romboló bandák – amelyek vasárnapig mintegy 3500 autót, több tucat kereskedelmi üzletet, egy egész autóbuszgarázst, számos éttermet és kávéházat égettek fel – valóságos gerillaharcot folytatnak. A hatóságok emberei már-már szemantikai vitát folytatnak afelett, hogy politikailag, stratégiailag vagy „csak” taktikailag összehangolt-e a csuklyás-álarcos tizen- és huszonévesek tombolása, akik mindent és mindenkit összetörnek, ami és aki az útjukba kerül. Egy izraeli lap egyenesen párizsi intifádának nevezte az eseményeket. A tudósító nyilván tapasztalatból beszélt, hiszen mind a résztvevők, mind a módszerek hasonlóak a ciszjordániai, gázai helyszíneken történtekhez.

De vajon háborúzhat-e Franciaország a saját lakossága ellen? Párizs, Clichy, Evreux és Nantes mégsem Bagdad, Ramadi vagy Tikrit, ahol az idegen megszálló hatalom a lakónegyedekben mint nyulakra vadászhat civilekre. Miközben a Nemzeti Front a rendkívüli állapot bevezetését sürgeti az érintett városokban, a baloldal a társadalmi feszültség okaira igyekszik felhívni a figyelmet. A döntéshozók keze kötve van, mindezt tudják a gyújtogatók, és vissza is élnek vele, hiszen az első napokban még a kormány sem volt egységes az események megítélésében. Miközben Sarkozy a kardját csörtette, és gengsztereknek, csőcseléknek nevezte az utca rémeit, az algériai származású esélyegyenlőségi miniszter, Azouz Begag elítélte minisztertársa szavait, kijelentvén: ha majd egyszer muzulmán vallású prefektust is kinevez az állam, és a rohamrendőrök száma helyett a munkahelyekét növelik, akkor lesz esély a konfliktusok megoldására.

Valószínűleg a vaskezű Nikola Sarkozy sem gondolja komolyan, hogy fegyveres erővel hosszú távú megoldást lehet találni a felgyülemlett feszültségekre. Ha már egyszer a szocialista kormányok jóvoltából az elmúlt évtizedek során szinte kezelhetetlen méretűre duzzadt a bevándorlás, valamit kezdeni kell a szociális bérlakásokban sínylődő öt-hat gyermekes családokkal. A néger és arab fiatalok egzisztenciális vágyaira ugyanolyan hatással vannak az amerikai filmek és a hazai reklámok, mint minden hasonló korú gyerekre szerte a világon. A gond csak az, hogy ezzel párhuzamosan sem a francia állam, sem az önkormányza tok, de még maguk az érintettek sem teremtették meg a vágyak teljesítéséhez szükséges feltételeket. Perspektívátlan, magukat számkivetettnek érző fiatalok hada lődörög a nagyvárosok külső kerületeiben vagy a francia őslakosok által a bevándorlók számára kényszerűségből átengedett kisvárosokban.

HATÉKONY INTÉZKEDÉSEK

Miközben most a kormányzat részéről újabb ígéretek hangzanak el átfogó, hosszú távú koncepció kidolgozásáról, az érintett polgármesterek gyors és hatékony intézkedéseket sürgetnek: polgárbarát, a terület gondjait jól ismerő rendőrséget, amelynek soraiban kellő szerepet kapnak a bevándorlók leszármazottai is, testreszabott iskolai képzést és munkalehetőséget, a bevándorlók kultúrájának, hagyományainak, vallási szokásainak nagyobb elismerését.

Utóbbinál érdemes néhány szóra megállni. Komoly vita tárgya Franciaországban, hogy a súlyos zavargásokká fajult incidensek hátterében kell-e, lehet-e vallási motivációt keresni. Ha arra gondolunk, hogy a rendőrség egyik legnagyobb ballépése az volt, hogy máig tisztázatlan okból könnygázgránát „került” a Clichy-sous-Bois mecsetjében imádkozó muzulmánok közé, a válasz aligha kétséges. Abban a rendőrségi szakértők és a helyi lakosok is egyetértenek, hogy a gettólakó fiatalok túlnyomó többsége – ha nem is jár templomba – hívő muzulmánnak tartja magát. Márpedig az Al Dzsazira és az Al Arabia Párizs környékén is nézhető, s ha máshonnan nem, e televíziós csatornákból értesülhetnek róla az arra fogékonyak, hogyan harcolnak hitsorsosaik „az elnyomók” ellen Irakban, Izraelben, Indiában és Indonéziában. A kérdés ma már nem az, hogy kellő intézkedések hiányában – vagy ellenkezőleg, olyan buta rendeletek meghozatalával, mint az iszlám kendő betiltása az iskolákban – radikalizálódik-e a muzulmán vallású-érzelmű fiatalok tömege, hanem az, hogy milyen mértékben, milyen kiterjedtségben. Például átcsap-e a lázadás azokra az országokra – Belgiumra, Hollandiára, Németországra -, ahol hasonló nagyságú tömegek zsúfolódnak össze hasonló külvárosokban.

A BARBÁROK ÉRKEZÉSE

Amint a Római Birodalom bukása előtti időkben a barbárok, úgy most is idegen népek települnek be Európába – mondta Roberto Castelli olasz igazságügyminiszter az Il Giornale című jobboldali lapnak a hónap elején adott interjújában. A két helyzet nagyon hasonló, állította. Az Északi Liga egyik vezető politikusa támadta az olasz baloldalt, amiért „kiszolgáltatja Itáliát a barbároknak”. „Úgy érzem, lassan bűn lesz olasznak lenni. A baloldal számára biztosan így van” – állította Castelli az interjúban, amelyben azt is hangoztatta, hogy ellenzi az etnikai keveredést, mert ez egyet jelent a kulturális keveredéssel. A tavasszal esedékes parlamenti választások egyik fontos vitatémája a bevándorlók helyzete lesz Olaszországban.