Forrás: ÉS

MIHÁLYI PÉTER

Élet és influenza

„The big question is: will there be a human influenza pandemic?

The short answer is: yes.”

(Részlet LEE Jong-wook, a WHO főigazgatójának

a világ egészségügyi miniszterei előtt tartott beszédéből, Ottawa, 2005. október 24.)

Nálam akkor esett le a tantusz, amikor három hete a bécsi repülőtér újságospavilonjában kószálva megpillantottam a több évtizedes múlttal rendelkező, nagy tekintélyű amerikai külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs címoldalát. A lap július-augusztusi összevont számában négy tanulmány foglalkozik egy esetleges világjárvány (pandémia) népegészségügyi, gazdasági és politikai következményeivel. Ha ez Amerikának ennyire fontos, akkor erre jó oka van. E cikkeket olvasva aztán kiderült, hogy még a magamfajta, egészségügyi kérdésekben viszonylag tájékozott közember is szégyellnivalóan keveset tud az influenzáról.

Az influenza nem azonos a közönséges megfázással. Az influenzát vírus okozza, nem gyógyítható, csak kigyógyulni lehet belőle. Szerencsére az egészséges immunrendszerrel rendelkező emberek túlnyomó többsége általában meg sem betegszik, vagy ha mégis, orvosi beavatkozás és gyógyszer nélkül is 2-3 nap alatt kikecmereg ebből az őszi-téli időszakban fellépő, lázzal, orrfolyással, köhögéssel, fejfájással és végtagi fájdalmakkal járó kellemetlen állapotból. Vagy azért, mert egy korábbi influenzafertőzés miatt már védettség alakult ki benne, vagy valami más miatt, aminek még nem értjük az okát. Ez régen is így volt. A nevezetes spanyolnátha, amely az I. világháború utolsó éveiben világjárványként söpört át bolygónkon, s amelyről még szó lesz, Amerikában a lakosság 50-70 százalékát betegítette meg, de a halottak száma a népességhez viszonyítva csupán 0,7 százalék volt.

A sokszor emlegetett úgynevezett A-típusú vírusok1 kivétel nélkül délkelet-ázsiai vízi madaraktól származnak, vagyis lényegében minden ilyen járvány vándormadarak által terjesztett madárinfluenza. Amit a köznyelv évtizedeken át baromfivésznek nevezett – az is madárinfluenza volt. Úgy vagyunk ezzel, mint Molière hőse, Jourdain úr, aki számára meglepetés volt, amikor kiderült, hogy negyven esztendeje prózában beszél.

Az a látszat, hogy a járvány csak 6-8 hétig tart, abból adódik, hogy a mérsékelt övi országokban az influenza télen tombol, s ennyi idő alatt egy közönséges influenzavírus képes megfertőzni mindenkit, aki erre fogékony. A trópusokon, ahol nincs tél, egész évben arat a járvány. Ágy végeredményben a földkerekség egészét tekintve a járvány 1-3 éves is lehet.

A szokásos influenza is jelentős anyagi kárt okoz. Amerikai adatok szerint a kiesett munkaidő miatti veszteség tízszer nagyobb, mint a megbetegedéssel közvetlenül összefüggő gyógyítási költségek.

Az a vírus, ami most rettegésben tartja a világot, az A-típuson belül a H5N1 elnevezést kapta. A H5N1-et 1961-ben azonosították egy dél-afrikai sirályfajban. Azóta a vírus – összetételét folyton variálva – bizonyos madárfajok egyedeinek millióit ölte meg, míg más madárfajok – például a házi kacsák – úgy hordozzák magukban a vírust, hogy attól kutya bajuk sem lett. Tény, hogy a vírus nemcsak emberre, de más emlősállatra – házi sertésekre, macskákra és tigrisekre – is képes átterjedni.

Ember először 1997-ben, Hongkongban esett áldozatául – nem is egy, mindjárt hat -, miközben 12 másik ember szerencsésen túlélte a találkozást. Ekkor öt-hat év szünet következett: a vírus alig hallatott magáról. Az elmúlt húsz hónapban azonban valami megváltozott: az ázsiai kontinens négy országában tízezernyi madár pusztulását, 120-130 ember megbetegedését és 60-70 ember halálát lehetett összefüggésbe hozni a H5N1 egy vagy több mutánsával. Azt is tudjuk – s erre éppen az Egészségügyi Világszervezet, a WHO hívta fel a figyelmet -, hogy olyanok is megkapták a fertőzést, akikről nem mutatható ki, hogy kapcsolatba kerültek volna beteg vagy elhullott szárnyasokkal. Egyébként sejthető, hogy az állati és emberi áldozatok száma is magasabb a nyilvántartottnál, csak éppen átfogó közegészségügyi hálózat és a nyilvánosság kontrolljának hiányában Ázsiában sok minden történhet a fejlett világ számára észrevétlenül.

Embervilág – állatvilág

A zsidó-keresztény kultúra hagyományaiból építkező modernitás egyik alapnormája az embervilág és minden más élőlény világának engedményt nem tűrő szétválasztása. A „ne ölj” parancs evidens módon csak embertársainkra vonatkozik. Virágot szedni, búzát aratni, állatra vadászni vagy állatot tenyészteni mindennapos, normális cselekedet, sőt érték. Tilalom szab éles határt a szexualitás szabadságának is. Világos, hogy az ember világának ez a merev körülhatárolása más oldalról nézve az emberek közötti egyenlőség eszméjének alapja is. Nem véletlen, hogy azokban a kultúrákban, ahol ez a körülhatárolás nem annyira merev – például ahol a vallási rendszabályok különleges védelmet biztosítanak egyes „szent” állatfajoknak -, ott az emberi élet értéke is relativizálódott, és igen alacsony szinten állandósult.

Szellemi-történeti hagyományaink pár ezer éves múltra épülnek, miközben a biológia és az orvostudomány tárgyunk szempontjából releváns felfedezései legfeljebb 100-150 évesek. Ma már tudjuk, hogy az ember világa és az állatvilág közötti biológiai határok a betegségek szempontjából átjárhatók. Az ismert 1415 fertőző betegség hatvan százaléka állatokban és emberekben egyaránt előfordul. Ezek között vannak egyértelműen állati eredetűek, mint például a Rejtő Jenő által felejthetetlenné tett betegség, a bubópestis,2 s vannak olyanok, amelyek alapvetően emberbetegségek, de állatok is megfertőződhetnek tőle (pl. tbc).

Ebből a megközelítésből szemlélve megmosolyogtatóak az állatvédő mozgalmak azon akciói, amelyek a szabad szemmel jól látható, és ezért könnyen mediatizálható ügyekre koncentrálnak, s így próbálják felpiszkálni a fejlett világ polgárainak lelkiismeretét. Védik a vadászoktól és az állatkerti gyűjtőktől a pandamacikat, a bálnákat meg az elefántokat. Súlyosan aránytévesztők. Indoklásul csak egyetlen példa: 1999-ben Kenyában az Indiából importált házi marháktól a bölényekre átterjedt pestis egy év alatt több állatot ölt meg, mint az orvvadászok két évtized alatt. Számos kutatás igazolja, hogy ez az összefüggés inkább általános, mint kivételes. A közép-afrikai csimpánzokat és gorillákat is leginkább az emberbetegségek fenyegetik, szervezetükben ugyanis még nem halmozódott fel elegendő immunanyag az embertől – tegyük gyorsan hozzá: a nagyon szegény emberektől – kiinduló betegségek ellen. Ha a madárinfluenza emberi világjárvánnyá alakul, garantáltan átértékeljük mindazt, amit a zöld mozgalmakról eddig gondoltunk.

Érdekes módon az emberorvoslás egyik legfényesebb sikere lehet az egyik magyarázata annak, hogy egészen ez új pandémia veszélyének felismeréséig a laikus közvélemény nem tulajdonított jelentőséget az állat- és az embervilág közötti határok átjárhatóságának. Az emberiség történetének legsúlyosabb járványbetegsége, a fekete himlő ugyanis emberspecifikus, és csak ezért sikerült a XX. század második felében hatalmas anyagi és szellemi erők mozgósításával kiirtani. Ha a himlővírus képes lenne akár csak egyetlen állatfajt is megbetegíteni, a WHO által szervezett járványügyi kampány nem járhatott volna százszázalékos sikerrel. És ez általánosságban is igaz: ha egy emberre is veszélyes kórokozó menedéket talál az állatvilágban, netán szabadon élő állatfajok tucatjaiban, s ott terjedhet, variálódhat, mint például a madárinfluenza, akkor az embert fenyegető járványok féken tartása lehetetlen.

Hatását tekintve valami hasonló történt az AIDS-szel is, ami egymással rokon vírusok okozta közös betegsége szabadon élő majmoknak és embereknek. Kezdetben – az 1980-as évek első felében – a fejlett világ közvéleménye hatalmas érdeklődéssel követte az AIDS-et. A figyelem csak azután lanyhult, hogy egy évtized alatt bebizonyosodott: a 20-30 legfejlettebb országban az általános szexuális viselkedési normák minimális szigorításával, továbbá a fogamzásgátlás terén amúgy is elterjedt óvszerhasználat propagálásával az AIDS tömeges pusztítása megakadályozható. Az AIDS tömegméretekben ma már „csak” a szegény országokban szed áldozatokat. 25 milliónál tartunk.

A fejlett világ a következő figyelmeztetést a SARS megjelenésével kapta – és ezt már komolyan is vette. A magyarul atípusos tüdőgyulladásnak keresztelt betegség 2002-ben ütötte fel a fejét Kínában. 8437-en betegedtek meg, 813-an meg is haltak (közülük 43-an Kanadában). Különösen az hatott riasztóan, amikor kiderült, hogy egyetlenegy Kínában megfertőződött utazó egy hongkongi hotel kilencedik emeletén eltöltött egyetlenegy éjszaka során tizenhat további személyt fertőzött meg, akik 24 órán belül öt országba vitték tovább a járványt. Végül hat kontinens harminc országában mutatták ki a fertőzést. Hogy mely állatfajtól származott a SARS betegséget terjesztő vírus, ma sem tudjuk. Azt viszont tudni véljük, hogy a vírus kipusztult – csak a laboratóriumokban található még egy-egy példány. A mindössze hat hónapig tartó SARS-járvány társadalmi és gazdasági hatásait is ismerjük. Kínában a politikai vezetés hosszú ideig titkolni próbálta a járvány méreteit, ami nem sikerült, s ennek nyomán súlyos bel- és külpolitikai válság alakult ki; Hongkongban néhány hónapra megbénult a turizmus és a gazdasági élet; az USA és Hongkong között a repülőjáratok száma hetven százalékkal csökkent; Kanadában a turizmus csökkenése és az egészségügyi kiadások növekedése miatti számlát egymilliárd dollárra taksálták.

Rossz és még rosszabb forgatókönyvek

Ma még semmi biztosat nem lehet mondani egy emberről emberre könnyen terjedő, nagy megbetegítő képességű vírustörzs kialakulásának valószínűségéről. Két feltételnek kell egyszerre teljesülnie. A nagy számok törvénye alapján azonban egy ilyen mutáns – vagy mutánsok – kialakulása egyre valószínűbb. Az influenzajárványok szülőhazája Délkelet-Ázsia. Az utolsó pandémia idején, 1968-ban, Kína lakossága 790 millió volt, ma 1,3 milliárd. Akkor Kínában ötmilliós volt a sertésállomány, ma ötszázmilliós, a csirkék száma pedig 12 millióról 13 milliárdra nőtt. Hasonló arányú változások zajlottak a többi délkelet-ázsiai országban is. Minden ember, minden sertés, minden csirke egy-egy élő kísérleti laboratórium az influenzavírusok számára. Az előjelek aggasztóak. A múltban nem volt arra példa, hogy egy betegség egyszerre ennyi országban üsse fel a fejét – a madárinfluenzánál 17-nél tartunk -, és arra sem, hogy ennyiféle madárfajban egyszerre pusztuljanak el egyedek.

De létezik ellenpélda is: az amerikai járványügyi hatóságok egy alkalommal melléfogtak. 1976-ban a döntéshozók egyetlen amerikai katona sertésinfluenza miatt bekövetkezett halála alapján úgy ítélték meg, hogy komolyan számolni kell egy új pandémiás vírus megjelenésével. Riadóztatták Ford elnököt, az amerikai kongresszust és a tömegtájékoztatási eszközöket. Négy hónappal később megkezdődött az amerikai lakosság tömeges oltása, ami számtalan esetben súlyos mellékhatásokat eredményezett. Végül a sertésinfluenzából nem lett emberre veszélyes járvány.

A rossz és legrosszabb forgatókönyv esetleges megvalósulásának következményeit csak az Amerikai Egyesült Államok adataival lehet szemléltetni, mert részletes számítások csak az USA-ban készültek. Amikor csak a szokásos influenza söpör át a kontinensnyi, közel háromszázmillió lakosú országon, kétszázezer ember kerül kórházba, akik közül 38 ezren halnak meg a betegség szövődményeitől. Egy közepes erősségű világjárvány az amerikai népesség egyharmadát is megbetegítheti, a halottak száma meghaladhatja a kétszázezret. A legrosszabb esetben – ha nem sikerül hatékony vakcinával elégséges mértékben megelőzni a járvány terjedését,3 ha kiderül, hogy az ismert gyógyszerek nem bizonyulnak hatékonynak – az új vírus a megbetegedett emberek körében húszszázalékos halálozási arányt is okozhat: az elveszett amerikai életek száma elérheti a 16 milliót is.4

Bármelyik forgatókönyv valósul is meg az USA-ban, hasonlóra kell számítani a világ további 10-15 fejlett államában. A fejlődő világban pedig ennél sokkal rosszabb forgatókönyvekre kell(ene) felkészülni. Ott ugyanis az emberek jelentős része az átlagosnál gyengébb immunrendszerrel szállna szembe a vírussal, miközben az átlagot meghaladó zsúfoltságban élnek, és kormányaiknak se pénzük, se szaktudásuk nincs az elméletileg lehetséges védőintézkedések meghozatalára. Egy világjárvány idején a szegényebb országok a gazdagabb országok támogatására sem számíthatnak, mert minden ország a maga bajával van elfoglalva.

Mindezt figyelembe véve az ENSZ most kinevezett járványügyi koordinátorának becslése, miszerint akár 150 millió ember is meghalhat, csak közepesen pesszimista becslésnek mondható. Hiszen 6,5 milliárd földlakóval számítva a 150 milliós veszteség csupán 2,3 százalék. Nem kétséges, hogy egy ilyen méretű népegészségügyi katasztrófa tovább élezi a fejlett és a fejlődő világ közötti konfliktusokat.

Ami Magyarországot illeti, hivatalos becslés – sem jó, sem rossz forgatókönyv esetére – nem áll rendelkezésre. Minthogy azonban az amerikai és a magyar népesség adatai könynyen összevethetők, a számításokat a tisztelt olvasó a lap margóján maga is elvégezheti: minden amerikai adatot harminccal kell elosztani.

A legrosszabb forgatókönyv – definíció szerint – szélsőséges feltételezéseken alapszik. Mint arról az elmúlt hetekben a magyar lakosság bőséges tájékoztatást kapott, az új típusú influenza elleni oltóanyag minden bizonnyal létrehozható, sőt, az ehhez szükséges szellemi erővel és eszközkapacitással Magyarország rendelkezik. Ez kivételes szerencse. A gond az, hogy a megcélozandó vírus törzs(ek) azonosítása után még több hónapba telik az új vakcina első adagjának előállítása, és további hónapokat vesz igénybe annak a mennyiségnek az előállítása, amely elegendő az ország teljes lakosságának beoltásához.

Ha tízhetes késleltetési idővel és félmilliós heti gyártási kapacitással számolunk – amiről a híradások szóltak -, akkor 6-8 hónapra van szükség tízmilliónyi szérum előállításához.5 Ha kétszer kell mindenkit oltatni, akkor húszmillió vakcinára van szükség. Elkerülhetetlennek tűnik tehát, hogy hónapokon keresztül abszolút értelemben is oltóanyaghiány legyen. Hogy ez súlyos politikai, jogi és etikai kérdéseket vet majd fel, könnyen belátható. (A hiánygazdaság működéséről mi magyarok – és persze a többi volt szocialista ország polgárai – még elég friss emlékekkel rendelkezünk.)

A gyógyszeres terápia átütő sikerében sem bízhatunk. Azok a vírus elleni szerek, amelyek a nagyvilágban forgalomban vannak, egyáltalán nem újak. Az esetenként több évtizedes tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a gyógyszerek (a hatóanyagot tekintve összesen négyfajta gyógyszerről van szó) csak alig enyhítik az influenzával járó szövődmények kialakulásának valószínűségét, nem adhatók mindenkinek, és a kedvező esetekben tapasztalt eredmény is csak akkor érhető el, ha a vírusos fertőzést követően gyorsan kezdődik a gyógyszeres kezelés. Ez nehezen teljesíthető feltétel, mert egy-két nappal a tünetek megjelenése után az emberek nemigen tudják, hogy közönséges megfázástól vagy vírusos influenzától szenvednek. Nem véletlen tehát, hogy ezek a gyógyszerek sehol sem terjedtek el igazán, s az átlag újságolvasó – egészen a legutóbbi időkig – a nevét sem hallotta ezeknek a szereknek. Ha létezne olyan mértékben ható gyógyszer az influenza ellen, mint amilyen az a bizonyos férfiúi potenciált növelő tabletta, akkor az egész világ tudná a nevét. Ráadásul bizonyos országokban a H5N1 máris rezisztenssé vált az ismert gyógyszerekre, egyebek között azért, mert ezekkel a gyógyszerekkel sok helyen már évek óta kezelik a csirkéket.

A spanyolnátha tanulságai

Járványügyi ismereteink részben a tapasztalatokra épülnek. Az elmúlt háromszáz évben tíz világméretű influenzajárványt élt át az emberiség (innen a feltételezés, hogy egy-egy nagy járvány harmincévenként esedékes). Ezek közül a két hullámban jelentkező, 1918-1919-es volt a legsúlyosabb, és ennek emléke maradt meg leginkább a köztudatban.6 Ez a járvány egymilliárd embert betegített meg, 50-100 millió áldozatot szedett világszerte – ideértve bolygónk olyan távoli pontjait is, mint a sarki övezetek vagy a csendes-óceáni szigetvilág, ahol annak idején persze fogalmuk sem volt az embereknek a hirtelen megnövekedett halálozás valódi okairól. (Csak összehasonlításul: az I. világháború katonai áldozatainak száma nyolcmillió körül volt.) A két legutolsó, az 1957-58-as, illetve az 1968-69-es járványok nagyon enyhék voltak. A halottak száma összesen nem érte el a négymilliót.

Hogy a „spanyolnátha” néven ismertté vált betegség is A-típusú madárinfluenza volt, sokévi kutatás után éppen az elmúlt hónapokban igazolódott be egyértelműen.7 A spanyolnátha áldozatai jobbára 18-40 év közötti egészséges fiatalok voltak. A magyarázat ma már részben kézenfekvő: az idősebb népesség védettséget szerzett a korábbi járványok során. Hogy a fiatalabb korosztály miért úszta meg könnyen a betegséget, máig nem értjük.

A mai és az 1918-as helyzet sok szempontból hasonló: a Föld mai népességének éppen úgy nincs immunvédettsége a H5N1 ellen, mint ahogy 1918-ban az emberek többsége védtelen volt a mai nevén H1N1 jelű vírus ellen. Sőt, a helyzet roszszabb, mert a H5N1 ellen a ma élő emberek között senki sem védett.

A H5N1 is inkább a fiatalok és a gyerekek közül szedi az áldozatait, mint a spanyolnátha tette. Ez megkérdőjelezi annak a „hüvelykujj-szabálynak” az érvényességét, miszerint elsősorban a 65 éven felüli népességet kell beoltani.

A H5N1 eddigi emberáldozatai nagyon hasonló módon betegedtek meg, mint annak idején a spanyolnátha áldozatai: a vírus hatására egy másodlagos baktériumfertőzés vagy a vírus támadása közvetlenül károsítja a beteg tüdejét.

1918-ban a járványügyi szakemberek azzal kísérleteztek, hogy karanténnal, határzárral, az utasforgalom és a külkereskedelem megállításával próbáljanak gátat szabni a betegség terjedésének. Ez nem sikerült, csak lassítani tudták a több hullámban érkező járvány terjedését. Azóta az emberek és tárgyak mobilitása sokszorosára nőtt.

Igaz, a másodlagos, bakteriális fertőzéseket antibiotikummal ma már nagyobb eredménnyel lehet gyógyítani, mint 85 évvel ezelőtt, de a közelmúlt tapasztalatai mégis azt sejtetik, hogy a változás nem átütő erejű. Eddig mintegy 120 madárinfluenzás beteg jól dokumentált esetét ismerjük: közülük minden második meghalt, annak ellenére, hogy antivirális és antibiotikumos kezeléssel is próbálkoztak az orvosok. Egy világjárvány esetén egyébként is abból kell kiindulni, hogy a szegényebb országok betegeinek többsége nem jut semmilyen kezeléshez.

Már baj van!

Ha kitör a világjárvány, abban az lesz a legszörnyűbb, hogy tömegével halnak meg életerős emberek, akik évtizedekre tervezték életüket, akik karrierre készültek, családot alapítottak abban a hitben, hogy egykor majd élvezik megérdemelt nyugdíjukat, unokáik lesznek. És egyszer csak egy pár napos betegség után mindez elvész. Mindezen túl a többségnek, azoknak, akik meg sem betegszenek vagy nagyobb gond nélkül esnek át a járványon, drámai mértékű társadalmi és gazdasági változásokkal kell majd szembenézniük.

Annak alapján, ami már eddig bekövetkezett, megállapítható, hogy mind a világ, mind Magyarország számára máris olyan veszteségtermelő folyamatok indultak be, amelyek visszafordíthatatlanok. Ha minden a legkedvezőbb forgatókönyv szerint történik, és a H5N1 vírusnak nem alakul ki olyan változata, amely képes embereket nagy tömegben megbetegíteni, akkor is nagy baj van. Egy bizonyos nagyságrend fölött ugyanis az állat-egészségügyi problémák is komoly következményekkel járnak. Ha a következő 12-36 hónapban Európában és Magyarországon állatok millióit kell leölni, az közvetlen formában terheli majd a költségvetéseket, hiszen kárpótolni kell a termelőket. Veszteségre kell számítani a külkereskedelmi forgalom csökkenése miatt, elkerülhetetlen az idegenforgalom visszaesése, és rengeteg pénzt emészt majd fel a járványmegelőzéssel kapcsolatos kormányzati munka is.

Külön gond, hogy Magyarország esetében minderre épp egy olyan időszakban kell fedezetet találni, amikor az ország költségvetése amúgy is kifeszített. Veszélyes stratégia, ha a politikusok azon spekulálnak, hogy öt eltékozolt év után a választás évében megengednek maguknak még egy hatodikat, és majd utána hozzák rendbe a dolgokat, nem számolva azzal, hogy a világjárvány gazdasági következményei miatt esetleg évekig nem is lesz gazdasági növekedés, nem lesznek többletbevételek, és ilyen körülmények között kell majd konszolidálni az államot.

(A szerző egészségügyi közgazdász)

1 Mint az a köztudott, vannak B- és C-típusú vírusok is. Ezek nem madaraktól származnak, és nem okoztak még soha világjárványt.

2 Erről szól a Vesztegzár a Grand Hotelben című regény. És itt szerepel az okkal sokszor idézett bon mot: „Amikor egy hivatalos személyiség azt kiáltja, hogy „mindenki őrizze meg a nyugalmát, nincs semmi baj!” – nyomban kitör a pánik.”

3 Pontosan ez történt 1957-ben és 1968-ban. Mire elkészült a vakcina, túl késő volt.

4 Ez a népességhez viszonyítva 5,3%. Az amerikai egészségügyi minisztérium járványügyi központjától (CDC) származó nem nyilvános becsléseket, és az emögött meghúzódó feltételezéseket az olvasó megtalálhatja a Foreign Affairs már idézett számának 4. oldalán. A minisztérium nyilvánosságra hozott forgatókönyveiben a feltételezett legnagyobb emberélet-veszteség 1,9 millió, arányait tekintve kb. annyi mint a spanyolnátha idején.

5 Más országokban a kiinduló feltételezés még ennél is pesszimistább: az első beadható vakcina előállításának idejét 4-6 hónapra becsülik.

6 A nevezetes magyar halottak között volt Kaffka Margit és Karinthy Frigyes első felesége. A franciák Appolinaire és Rostand elvesztése miatt tartják emlékezetükben a spanyolnáthát.

7 A betegség onnan kapta a nevét, hogy egy korai időszakban Spanyolországban már tömegessé vált a megbetegedés, és a spanyol királyi család egyik tagja is áldozatául esett. Az biztos, hogy a betegség nem Spanyolországban kezdődött, de hogy honnan került oda, azt ma sem tudni.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 45. szám