Forrás: ÉS

SZILÁGYI ÁKOS

Az élhető ország

Avagy lehet-e Magyarországból olyan ország, ahol jó élni?

Köszönöm a meghívást és köszönöm a kérdést. Az igazság az, hogy bizonyos értelemben készületlennek, bizonyos értelemben túlkészültnek érzem magam megválaszolásához. Természetesen semmiféle ideális ország, jóország-szépország képével nem szeretnék itt előhozakodni, nem akarok nagyot álmodni, nagy álmok lepedőjével eltakarni a kisszerű valót, országimázzsal gyógyítani a töppedt magyar lelket, avagy a pszichológiai kampányhadviselés vezéreként sötétben bujkáló országos vereséghangulatokat kényszeríteni fejveszett visszavonulásra, egyszóval nem kívánom kitalálni, vonzóvá tenni Magyarország képét a magyarok számára, de hát, ha jól értettem Dessewffy Tibor barátom felkérését, és jól olvastam a DEMOS kutatási anyagait, nem is ezt várják itt tőlem.

Nem vagyok politikai marketingszakember, úgyhogy nem akarom sem a képre éhes politikusokat, sem a jámbor képfogyasztókat megtanítani arra, hogyan legyenek „happy”-k, hogyan képzeljék, ringassák, varázsolják magukat egy olyan világba, más világba, amely nincs, de lesz vagy lehet, ha megveszik a politikai árut, ha képben lesznek ők is, és mindenkor kivágják az egyetlen lehetséges választ, frissen-ropogósan, ha hogylétükről kérdezik őket: „Fine, thanks” és semmi panaszkodás, önsajnálat, másra mutogatás, önriogatás, nyögvenyelés. Előre kell bocsátanom, hogy – mint gondolom, e beszélgetőasztal körül valamennyien – én is kimondhatatlanul utálom és megvetem a már-már rituális magyar panaszkultúrát, amelynek párja nincsen, valóságos hungaricum, és amelyben az önsajnálat, az önlebecsülés, az önostorozás és az önsorsrontó acsarkodás elválaszthatatlan a könnyes-narcisztikus önszeretettől, a kompenzatorikus nagyzolási tébolytól, a küldetéstudattól és a hamis összeborulásoktól. Az önigazolásnak-önfelmentésnek, felelősségáthárításnak és szabadságtól-menekülésnek ebből a rémes, nyúlós-ragacsos mixtúrájából aztán jut mindenkinek, akinek szüksége van rá, és jut mindenhová, ahová kell – politikába, művészetbe, mindennapi életbe. Világos, hogy a terjengő és a gazdasági és zsarnoksági mutatók állásától szinte független rossz magyar közérzetnek, az „élhetetlen ország”-hangulatnak fontos összetevője ez az örökölt és újratermelt infantilis panaszkultúra. De épp ezért, nincs az az esélyteremtő szociálpolitika, tényleges gazdasági növekedés, jövedelmi és kulturális kiegyenlítődés, életszínvonal-emelkedés, életminőség-javulás, amely elegendő lenne visszaszorításához és valamilyen más, a felnőtt, persze játszani is tudó emberhez méltó közkultúra kialakításához.

Az ideologikus „Legyen” jegyében konstruált távoljövő és közeljövő képeivel ma már a politika sem próbálkozik, ha csak nem képaláírásként, látványos képi megjelenéseket kísérő, kommentáló, értelmező, aláfestő reklámszlogenként. Amivel tehát a mediatizált politika igazán próbálkozik – hozzátenném: nem is eredménytelenül -, inkább a politikai marketing, az úgynevezett „politikai technológiák” fogalomkörébe tartozik. Képileg, mint vágyképet vagy rémképet, az arra szakosodott vállalatok bármikor bármilyen országot elő tudnak állítani pár napra, pár hétre, pár órára a célközönség élményközösséggé és hangulatközösséggé formálásával. Ez szép és jó, de a mi kérdésünkre – hogyan lehet Magyarországból olyan hely, olyan ország, amelyet lakói együttesen és külön-külön is jó helynek, élhető helynek találnak, ahol átlagosan vagy átlagon felül jól érzik magukat, ahol szeretnek, akarnak és tudnak élni? – nem a piaci reklám és tömegkultúra szintjén – ha szabad megpendítenem a kultúrkritika húrját: nem a létfeledés szintjén – keressük a választ, ami nem válasz. Nem a képbeli országról beszélünk, hanem egy ország, egy nép, egy társadalom életvilágáról, közös tapasztalati terünkről, amelyben és amelynek közvetítésével élünk meg mindent, ami személy szerint és a kisebb és nagyobb társadalmi csoportok szintjén nap mint nap ér vagy érint minket.

Az életvilágot szerintem alapvetően a módok jellemzik és sok tekintetben a módok határozzák meg: az élet élésének módjai, beszéd- és gondolkodásmódok, a dolgokkal – eszközökkel, környezettel, intézményekkel – és az emberekkel való bánásmódok, ahogyan odafordulunk valakihez vagy valamihez és elfordulunk tőle, ahogyan az egész közösségre jellemző módon – kimondom: magyar módon – kapcsolatot teremtünk vagy szakítunk meg egymással, ahogyan használjuk tereinket, tárgyainkat, ahogyan lakunk, tudást és információkat szerzünk, ahogyan testünket viseljük, ahogyan ünneplünk és gyászolunk, öltözünk, ahogyan fejünkön tapad a haj (hát az enyémen már nem tapad).

A módok sokfélék, de mindig átfogó vagy összefoglaló jellegűek, egy egész entitást fognak át, olykor kifejezetten az összehangolás, a részek összerendezése céljából hozzák létre őket, mint az üzemmódokat az intézményes világban vagy a gazdaságban. De az esetek többségében a mód magától áll elő, abból a különös létből, amely a szóban forgó entitást létesíti és bizonyos önállósággal, sőt hatalommal rendelkezik az entitást alkotó részekkel szemben. Azt mondanám, vannak egyéni módok, a személyiség mint entitás módjai, amelyek többek között a habitusban, a modorban, a konfliktuskezelés módjában rögzülnek, aztán vannak vitális módok, amilyen például az öregség vagy az ifjúság, vannak nemzeti módok, nemzedéki módok, sőt, szerintem a korszakok és irányzatok is módok, amit az is mutat, hogy függetlenül egy-egy korszak sajátos értékrendjétől, életorientációjától, jellegzetes tartalmaitól, mint módot – észjárást, stílust, modort, formát – önállóan, szinte afféle szemüvegként lehet használni bármikor és bárhol, ahogy lehet öregesen vagy fiatalosan viselkedni, lehet mindenben a rosszat vagy mindenben a jót látni, lehet – az életkörülményektől és életfeladatoktól függetlenül – életvidáman vagy búskomoran tekinteni magunk elé.

Talán Kosztolányi Dezső máig érvényes kis példabeszédével lehetne legegyszerűbben megvilágítani, miről is van itt szó. Annál is kézre esőbb ez a példa, mivel a „magyar mód” egyik legelső és legpontosabb bemutatása. Azt írja Kosztolányi Lenni vagy nem lenni című zseniális esszéjében, amely kötelező tananyag kellene legyen minden magyar iskolában, ezzel kellene kezdődnie – különösen manapság – minden magyartanításnak, szóval azt írja, hogy végső soron kétféle ember van: Az egyik, mikor az utcán elbámészkodik és megüti a lábát egy kőben, így szól: „Hű, de ügyetlen voltam.” Megdörzsöli a lábát, és azt gondolja, máskor majd jobban fog vigyázni. A másik ember, amikor szórakozottságában beleüti a lábát ugyanabba a kőbe, méltatlankodva így szól: „Hiába, ez Magyarország!” Nos, hát ez a másik ember vagyunk mi, mai és úgy látszik, tegnapi magyarok. Ezt, ezt a reakciómódot és átélésmódot tekintem jellegzetesen „magyar módnak”, amiben a magyar hely „élhetetlensége” racionálisan megragadható (mert csakis a magyarok, nem pedig a „gonosz világ”, „ártó szándékú idegenek” teszik a magyar helyet élhetetlenné, méghozzá az itt élő magyarok számára) s aminek – tehát a módnak, a gondolkodás- és életmódnak – a megváltozása hozhat változást a hely szellemében, alakíthatja át Magyarországot fokozatosan jó hellyé, élhető közös hellyé. Persze, joggal merül föl itt azonnal a kérdés: ki lehet-e módolni a módokat? Mivel a nemzeti módok szerves történelmi, társadalom-lélektani alakulások kulturális összegződései, nem lehet egyszerűen lecserélni és más módokkal helyettesíteni őket. De lehet őket, mint Kosztolányi is tette, tudatosítani, és ezzel rávilágítani ésszerűtlenségükre, rombolni titokzatos és rontó hatalmukat, mellyel uralkodnak rajtunk, hiszen annak ellenére élünk és viselkedünk így, hogy nem így szeretnénk élni vagy viselkedni, csak mert a világgal szembeni védekezésnek ezzel a belénk – gondolkodásunkba, nyelvünkbe, zsigereinkbe ivódott – szinte reflexszé vált nemzeti „technikájával” – „rohadt kődarab!”, „rohadt világ!” „rohadt másik!”, „rohadt szomszéd!”, „rohadt idegenek!” „rohadt élet!”, „rohadt állam!”, „rohadt rendőrség!” „rohadt APEH!” stb. stb. – hárítunk el magunktól minden felelősséget, és vele együtt minden éltető szabadságot is.

A szóban forgó mód – vagyis egy társadalomnak az intézményi és csoportos rutinokban, a többségre jellemző és mindenkire könnyen átragadó érzelmi, akarati gondolati reakciómódokban és cselekvésmódokban rögzült érzületi rendje és értékelő aktivitása – meglehetősen komplikált és titokzatos dolog. Hadd hozzak a módokra egy példát a közös tapasztalati világból: az arcok „üzemmódját” a nyilvános kommunikatív térben. Akármennyire önkéntelen is az arcbeszéd, az arc viselkedése, folyamatosan kommunikálunk vele. Magyarországon leginkább azt kommunikáljuk, hogy nem kívánunk senkivel kommunikálni. Az arcon végtelenül sok árnyalat jelenhet meg – a kapcsolatfelvételt eleve, kelletlenül vagy agresszíven elutasítótól egészen az érdeklődően, segítőkészen, hívogatóan barátságosig. Saját arcomat kaptam rajta évekkel ezelőtt, hogy tudtomon kívül mennyire furcsán, szabálytörően viselkedik a nyilvános térben. Egy ízben arra lettem figyelmes, hogy az utcai tömegben, bárhol vagyok éppen, minduntalan hozzám fordulnak mindenféle kérdéssel, kéréssel vadidegen emberek. Bárkivel megtörténik, hogy kérdeznek vagy kérnek tőle valamit, de ilyen sűrűn?! Miért mindig hozzám fordulnak, és nem a mellettem álló vagy haladó többiekhez? Ennyire jámbor hülyének vagy baleknek nézek ki? Már ezek a kérdések is mennyire magyar kérdések! De kihez fordulnék én, vagy kihez fordultok ti, ha valamit meg akartok kérdezni vagy segítségre, valami kis szívességre van szükségetek? A válasz egyszerű: nyilván ahhoz, aki megszólítható, akinek az arcáról nem sír le száz méterről, hogy „zárva vagyok, haver!”, „idegeneknek tilos a bemenet!” és: „vigyázat, a kutya harapós!” Vagyis rá kellett ébrednem, hogy az arcom egész egyszerűen „tárva-nyitva van”, nyitva felejtettem. Kilóg az utcai arctömegből. Elüt. Úgy látszik, nem eléggé magyar (mármint a módot illetően), vagy nem eléggé tömegszerűen – élettelenül, közönyösen, magába süppedten – viselkedik. Még tovább: ugyanazon az értéksíkon helyezkedik el, mint a többieké, nem kell sem fölfelé nyújtózkodni hozzá, sem kínosan lefelé pislogni rá, nem fensőbbségesen pöffeszkedő, nem sugárzik róla az agresszivitás, a félelmet keltő komolyság, a „nincs időm csip-csup ügyekkel foglalkozni” gőgje és türelmetlensége, egyszóval normálisan, átlagosan szabad, nyitott, mosolyra kész arc, nem tekintélyelvű üzemmódban, hanem demokratikus üzemmódban, még egyszerűbben fogalmazva: élő arc – nem halotti maszk. Ennyit az arcomról mint deviáns mintáról. Ugyanis Budapesten – és ez már Bécsben sem így van -, legalább minden második ember, agresszióként, tolakodásként, életébe, arcába, testébe hatolásként, fenyegetésként éli meg azt, hogy idegen létedre megállítod őt, kérdést teszel föl neki, amire – ennek megfelelően – elhárítással, agresszióval válaszol, elküld erre-arra, rád legyint, észre sem vesz, rezzenéstelen arccal fordul el vagy halad tovább. Benne van ebben az arcbeszédmódban természetesen a tahóság, a frusztrált nagyvárosi magyar tömeg sajátosan nem polgári (vagy nem eléggé polgári) jellege, a testi viselkedésmódok kulturális kifinomulatlansága, megmunkálatlansága, vagyis a formák és normák nem ismerete vagy időrabló körülményeskedésként, felesleges sallangként való elutasítása, a metakommunikatív nyelvtudás hiánya, ami talán még az idegennyelvtudás hiányánál is súlyosabb hiány, és benne van a hagyományozott és testi viselkedéssé merevedett tapasztalat arról, hogy a másik, az idegen potenciális veszélyforrás, akkor jársz jól, az a tuti, ha kitérsz a kapcsolatfelvétel elől, ha nem fárasztod magad a másik bajával, ha eleve megtagadod a kooperációt mindenkivel, nem pedig akkor, ha megnyílsz, ha eleve együttműködőnek mutatkozol. Ágy jön létre a sivárság közös nagyvárosi tere, amelyet aztán a benne élők élhetetlennek találnak és felpanaszolnak, e panaszban egyébként teljes az egyetértés és együttérzés magyar és magyar között, jóllehet csakis azért ilyen sivár, mert – ha szabad azt mondanom – mi magunk éljük ilyenné. A mód sivár, nem a hely.

Bizonyos, hogy viszonylag hosszú idő kell a módok kialakulásához és megszilárdulásához, és bizonyos, hogy a módokat nem lehet rendeleti úton vagy ilyen-olyan kampányokkal megváltoztatni. Már ha ez egyáltalán kívánatos, mert amit valamilyen szempontból „rossznak” ítélünk és „rosszként” is élünk meg magunk körül és magunkban, annak megszüntetése önmagában még nem feltétlenül vezet jóra. A rossznak, esélyrontónak, életminőség-rontónak tekintett viselkedési vagy látásmód, mint például az előbb említett panaszkodási-siránkozási reflex, a vereségre ítéltség hangulatának eluralkodása, az egyéni és közös soros rossz kimenetelére való készenlét ugyanis védekező, önfenntartó mechanizmusokat is magában foglalhat, úgyhogy valamilyen ellenminta erőltetése („légy mindig győztes! légy mindig nyertes! légy sikeres és legyél büszke arra, hogy sikeres vagy! élvezd az élet örömeit és ne szégyelld, hogy élvezed és örülsz!” stb. stb.), és a rossznak tekintett minta leértékelése, kigúnyolása, érzelmi büntetése esetleg még növelheti is a kiszolgáltatottság érzését, azt a Magyarországon nagyjából az utóbbi kétszáz évben meggyökeresedett érzületet és vélekedést, hogy közösségi sorsunk még politikai és civil értelemben sem a mi kezünkben van, csak egyéni kievickélések és túlélések lehetségesek, és az egyéni siker, az egyéni szerencse nem hozzáadódik a közösség sikeréhez, hanem kiszakadást jelent a közös kudarcból, ami persze épp ezért idegenkedést, ellenszenvet, irigységet szül a sikertelenekben, a „bennrekedőkben”, végső soron az egész társadalomban. Szóval, a rossz közérzet ellen küzdve még fokozni is lehet a rossz közérzetet, ami még inkább megerősíti azt vélt igazában, „jogaiban”, normajellegében: illik rosszul érezni magunkat – magyar vagyok, tehát rosszul érzem magam! -, mintegy szolidaritásból, és ezt a szolidaritást, ezt a szimbolikus azonosulást a megszomorítottak és rosszkedvűek sivár közösségével éppen a panaszkodásban-siránkozásban nyilvánítjuk ki és erősítjük meg.

Ágy vagy úgy, mindenesetre nem a helyet, hanem a helyet uraló életviteli, gondolkodási, habituális módokat tartom meghatározónak abban, hogy a helyet élhetőként vagy élhetetlenként élik-e meg lakói. Természetesen nem az adott helynek, országhelynek, a szuverén területi állam helyének a régi modern politikai vagy erkölcsi értékeléséről beszélek – mondjuk a „Jó vagy rossz – a hazám!” vagy az „Itt élned, halnod kell!” jegyében -, hanem az adott hely modernitás utáni, inkább vitális, pszichológiai, némiképp fogyasztói, sőt, esztétikai értékeléséről van szó, amely szerint a jó és rossz helyek között a döntő különbség, hogy „élhető helyek”-e avagy „élhetetlenek”. A politikában is mindinkább háttérbe szorul az ideologikus vágykép-Magyarország („Egész Magyarország – mennyország!”, „Kert-Magyarország”, „Kárpát-medence-Magyarország”, „Olyan legyen Magyarország, mint Hollandia, mint Finnország stb.”) és előtérbe kerül – gyakran a korábbi autoritárius rezsimek ideologikus kényszerképzeteivel szemben – a vitális kritérium: „Olyan országot akarunk, amelyben jó élni! Élhető Magyarországot!” stb. Tulajdonképpen ezt visszhangozza az egyik politikai párt „normális Magyarországot!” szlogenje is: semmi küldetés, semmi kiválasztottság, semmi téboly, semmi hideg polgárháború! Persze, olyasmi ez, mintha a bolondok házában azt kezdenék kiáltozni a betegek, hogy „Legyünk má” normálisak végre, emberek!” Az „élhető ország” ideológiai vagy erkölcsi értelemben semmitmondó vagy üres formulája társadalom-lélektani értelemben mégis sokatmondó: olyan ország ez, ahol nem vicsorognak egymásra az emberek a sorban, a boltban, a munkahelyeken, a szomszédságban; olyan ország, ahol úgy élsz, ahogy kedved tartja, ha nem sértesz törvényt, függetlenül életformádtól, nemedtől, vallásodtól, bőröd színétől, családod múltjától; olyan ország, ahol biztonságban vagy, ahol kalkulálható a jövőd; ahol jó (vagy legalábbis: nem rossz) az emberek arcára nézni, mert megerősítést kapsz tőlük, ahol reflexszerűen rád mosolyognak, ahol barátságosak veled, ahol mindenki segítőkész stb. stb.

Csakhogy – és épp ez itt a bökkenő – a valóság egyáltalán nem olyan lehangoló, mint azt mi magunk hajlamosak vagyunk képzelni. Nem mindenki, természetesen, csak a túlnyomó, az ország életvilágát létesítő többség. Épp az a kérdés, miért csak azokat az elemeket érzékeljük, válogatjuk ki, nagyítjuk fel, amelyek hozzáadhatók az eleve adott negatív összképhez, a panaszkodás, a gyanakvás, a szorongás, rossz előérzet képzeleti alkotásához, mert a „rossz hely/élhetetlen hely” szerkezet és egyben narratíva megelőz mindenféle valóságos tapasztalást, akár valamilyen előítélet? Az a különc, aki bármi okból a negatív „normától” eltérő módon él, hogy úgy mondjam, szembeél az uralkodó negatív móddal, persze, nem erőből, hanem mert nem tud másként élni, a magyar helyet sem fogja élhetetlennek találni, bár azt érzi majd, hogy az életvilág bennszülöttei milyen gyanakvással tekintenek rá: mit keres ez itt? minek örül? hogy mer élni, ahol senki sem él? Az itt élő vagy megforduló külföldiek végképp nem értik, mitől olyan rossz itt?

A véletlen úgy hozta, hogy a mai lapokból értesülhettünk egy nyugati közvélemény-kutatásról, amely feketén-fehéren azt hozta ki, hogy a megkérdezett külföldiek messze Budapestet tartják Kelet-Európa legélhetőbb városának. Ez nyilván mellbevágó mindazok számára, akik itt élnek, és mást sem hallani tőlük, mint hogy ez egy élhetetlen város, innen el kell menni, itt nem lehet élni és így tovább. Hasonlóképpen gondolkodnak sokan az egész országról, s ebből a szempontból mellékes, hogy egyik-másik elfakult fejű politikai kisgyermek azzal rontja az általános rosszhangulatot, hogy hozzáteszi: akkor lesz itt jó ország, ha elmennek az „országrontók”. Mire persze az ügyeletes „országrontók” így válaszolnak tőlük telhető nyájassággal: „miért mi? menjetek el ti!” De hát csakugyan ne lehetne úgy élni, olyan módot kialakítani, hogy mindenki itt maradjon és egyaránt jól érezze magát ezen a helyen? Marakodás és egymás örökös marása nélkül? Az első lépés efelé nyilvánvalóan annak elismerése, hogy az egy helyen maradás, az együtt maradás lehetséges és kívánatos, s hogy mindenkinek, aki itt él, ennek az együttélésnek, együtt maradásnak a módját kell keresnie, minden rezzenésével erre kell törekednie, nem pedig a szétválasztásra, a megosztásra, a kivonulásra, a kizárásra, vagyis a közösség szellemének – a hely szellemének – további rongálására. Szóval arra a kérdésre, hogy lehet-e Magyarországon vagy lehet-e Budapesten élni, a válasz ez idő szerint így hangzik: úgy látszik, van, akinek lehet és van, akinek nem lehet. Akkor hát nem a hely élhetetlen, hanem mi – engedjétek meg, hogy magam is kivegyem testvéri részemet ebből a „mi”-ből – vagyunk élhetetlenek vagy rosszul, ügyetlenül, nem elég tehetségesen élők, akik mindent reflexszerűen rossz oldala felől, a kudarc, a szégyen, a vereség oldala felől fordítunk szüntelen magunk felé.

De még mindig nem világos, miért? Miből ered és táplálkozik ez a pszichózis, amely „rosszkedvűvé és mogorvává”, kedélytelenné, örömtelenné, egyszóval sivárrá teszi a magyar helyet a magyarok számára? Azt, hogy ez a pszichózis létezik, természetesen lehet vitatni és lehet empirikus kutatásokkal alátámasztani, én azonban most nem tehetek annál többet, mint hogy közös tapasztalati valóságunk evidenciájaként hivatkozom rá, amit persze valamivel erősebben tapasztal az ember a fővárosban és a középosztályhoz tartozó társadalmi csoportokban, és valamivel kevésbé falun és a szociológiailag szegényként leírt széles társadalmi csoportoknál, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a rossz közérzet és ingerültség nem a helyzetből, hanem annak átélésmódjából fakad, bár persze a főváros-vidék, középosztály-szegények különbség fokozati és a rossz közérzet összmagyar közös nevezőjén alapvetően nem változtat. Egy-egy ilyen tartós pszichózisnak számos összetevője van, itt most csak egyet, a véleményem szerint legfontosabbat emelném ki, a történeti összetevőt, amelyről egyébként a legtöbbet beszélnek, csak nem ebben az összefüggésben, és épp ezért egészen másra helyezve a hangsúlyt. A történeti összetevőből legfontosabbnak két dolgot tartok. Az egyik Magyarország európai, sőt kelet-európai dimenziókban nézve is kiugróan nagy arányú vérvesztesége, népességvesztése és elitvesztése a XX. században, ami a századfordulón Amerikába kitántorgó milliókkal veszi kezdetét, az első világháború és az azt követő forradalmak és az ellenforradalom emberveszteségeivel, a 20-as évek első emigrációs hullámaival, a második világháború katonai és polgári áldozataival, újabb emigrációkkal, az 56-os forradalom és megtorlás, majd emigrálási hullám veszteségeivel zárul, illetve a gazdasági kivándorlással folytatódik mindmáig. A másik traumatikus elem, amely újabb és újabb traumákat idézett és idéz mindmáig elő, a szuverén területi állam létrejöttének ára, „Trianon”, ami nem csupán területvesztést és a népességvesztést eredményezett, hanem egy – legalábbis következményeiben – még ennél is végzetesebb fejleményt: a nyelvileg-kulturálisan homogén Magyarország, egy még sosem-létezett Magyarország születését, amely – részben ebből eredően is – külső ösztönzésre, de politikai vezetésének belső késztetésére is, megszállottan tovább homogenizálta magát, az állampolgári közösség folyamatos csonkolásával, előbb a modernizációs elitben kulcsszerepet játszó zsidó származású állampolgárai kirekesztésével, és a kifosztásukhoz és legyilkolásukhoz való állami és társadalmi segédlettel, majd a hazai modernizációban ugyancsak el nem hanyagolható magyarországi németség nagy részének kitelepítésével. Nem beszélek most a Rákosi-diktatúra erőszakos szociális-kulturális homogenizációjáról, amely elitellenességével, értelmiség- és középosztály-ellenességével rettenetes nivellálódáshoz és elszürküléshez vezetett, hiszen a kulturális soknyelvűséget is úgy állította be mint anomáliát, mint nem természetes és nem kívánatos állapotot. Hallatlanul nagy és maradandó nyomot hagyó veszteségek voltak ezek, olyan össztársadalmi megrázkódtatások, amelyek nem csupán egy-egy társadalmi csoportnak, hanem az egész magyar társadalomnak máig ható traumái, elfojtás alá került, alig feldolgozott katasztrófaélményei. Döntő következményei az agresszióban vagy félelemben lecsapódott frusztrációk, sértések, gyalázkodások, örökös számonkérések, megalázások és megalázkodások – az elfojtott bűnök és cinkosságok ördögi köre, amelyek a közösségi érzést, az állampolgári és civil összetartozás érzését kezdték ki leginkább, mindenek fölé helyezve és igazolva a magánboldogulást, függetlenül attól, hogy ennek útja és módja az egyéni tehetség és agilitás vagy a törvények kijátszása, a korrupció, bűnös üzelmek.

Az a pálya, amelyre a közösség gyöngeségének, kiszolgáltatottságának, bénultságának, a szolidaritáshiánynak folyamatos megtapasztalása állította az egyéneket és a családokat, oda vezetett, hogy aki tehette, igyekezett bezárkózni magánszférájába, elzárkózni mindenféle kooperációtól, mint gyanústól, amiből mindig más húz hasznot, vagy mint eleve értelmetlentől, amit a maga részéről a Kádár-rendszer államszocialista mederben folytatott gazdasági modernizációja még tovább erősített azzal, hogy az állam csak az izolált magánember privátszabadságát ismerte el és jutalmazta, egyfajta negatív individualizáció hullámát indítva el, amely aztán a rendszerváltásban emelkedett mind magasabbra, hogy végül teljes egészében ráterüljön a magyar társadalom életvilágára.

Van azonban itt még valami, ami korántsem mellékes a rossz közérzet szempontjából, nevezetesen az, hogy a mélyen traumatizált, frusztrált, hol szorongó, befelé forduló, menekülő, hol dühöngő, agresszív, támadó, a negatív individualizáció sodrában létrejött autochton – inkább jövedelemszerző képessége és jövedelmi színvonala, semmint életmódja, gondolkodásmódja, viselkedésmódja szerint tagolt – magyar középosztály nemcsak keletkezésében, de létében is az államhoz és az államban kormányzati hatalomra jutott pártokhoz kötődik, közvetve és közvetlenül az osztogató-fosztogató államból, államban (vagy legalábbis államközelben) él. Mellékes most, hogy a költségvetési források mi módon jutnak el hozzá – közbeszerzéseken, privatizáción vagy költségvetési intézményeken keresztül -, a lényeg az, hogy – családtagokkal együtt – ez a középréteg, „tól-ig”, legalább az ország népességének felét foglalja magában. Márpedig az államtól, a politikai váltógazdaságtól való függés és kiszolgáltatottság is folytonos frusztrációt, egzisztenciafélelmet, a politikailag-egzisztenciálisan megosztott középosztály két táborának folyamatos egymásra vicsorgását, huzakodását, anyagi élethalálharcát is jelenti.

Hogyan lehetne ilyen előzményekkel és ilyen körülmények között jó közérzete egy társadalomnak? Hogyan találhatná a közös helyet, ahol élnie adatott, élhető helynek? Egyetlen helyet talál élhetőnek csupán, és az a privátszféra, saját lakása, háza, „cellája” vagy „várkastélya”, ahol végre-végre maga van csupán, egyedül vagy kizárólag övéitől körülvéve. Csakhogy épp ezért ez is fenyegetett hely lesz, ahová állandóan begomolyog a külső világ rossz hangulata, bekúszik a lecsúszástól, kigolyózástól való félelem, a feszültség, a rossz közérzet. Persze, azt lehetne mondani, hogy ezek a feszültségek és félelmek minden középosztályra, minden kispolgárságra jellemzőek, nem csak a magyarra. Csakhogy a magyar kispolgár elsődlegesen nem a piacon, hanem az államban, az adminisztratív piacon, különféle pártokon keresztül áll szemben gazdaságilag a másik kispolgárral, sőt, még a felső középosztály egy része is az államból és az állam „intermundiumaiban” él. Szerintem ez az egzisztenciális beágyazottság a magyarázata a politikai gerjedelmek hevességének mindkét oldalon, ami persze ugyancsak rombolja az életminőséget: akár kvázi származási alapon akarja leharapni az egyik politikai középosztály a másik fejét, akár korrupciós vádakkal igyekszik diszkvalifikálni versenytársát, mindenképp létében kérdőjelezi meg, ami – túl azon, hogy a legritkább esetben fokozza az érintettek életkedvét – az élethalálharc feszültségével tölti meg a régi traumákat, tovább fokozva a gyanakvás, rosszindulat, irigykedés halálosan mérgezett légkörét.

A módok, a magyar életvilágot élhetetlenné tevő módok megváltozása épp ezért aligha kezdődhet mással, mint a magyar középosztályok háborújának befejezésével, aminek van egy valószínűtlen és egy valószínű forgatókönyve. A valószínűtlen: a magyar középosztály és a magyar állam radikális szétválasztása. Azért valószínűtlen ez, mert nincs az a politikai párt vagy pártkoalíció, amely végre merné és végre tudná hajtani, fölérne ez egy politikai öngyilkossággal. A valószínűbb és magyar politikai hagyományokkal is inkább összhangban álló kifejlet tehát egyfajta kiegyezés a két középosztály között az államban, a társadalom osztásból-fosztásból kimaradt részeivel szemben, amely azonban a háborút felfüggeszti csupán, a feszültséget pedig fenntartja, és ez adandó alkalommal még élesebb formában robbanhat ki. Persze, azért a módok ettől függetlenül is változhatnak, finomodhatnak, ha – immár az Európai Unió gazdasági és kulturális keretében és a globalizáció folyamataitól is hajtva – helyreáll Magyarország kulturális soknyelvűsége, „határtalanná” és belső realitássá válik az ország polgárainak szabad mozgástere, előrehalad a magyar társadalom felnőtté válása, a civiltársadalom kiépülésének folyamata, fokozódik lelki, szellemi, érzelmi nyitottsága az új minták iránt, növekszik befogadókészsége, jóléte, társulási készsége, növekszik magabiztossága, és persze ezen a téren a politika akkor is sokat tehet (és sokat árthat), ha az alapkérdés – az állammal szimbiotikus kapcsolatban levő középosztályok leválasztása az államról – tekintetében egyelőre tehetetlen.

A szöveg a DEMOS Magyarország Alapítvány legújabb projektjéhez kapcsolódó 2005. október 5-én megtartott első kerekasztal-beszélgetés felvezető előadásának írásos változata. Beszélgetőtársak: Mihancsik Zsófia és Dessewffy Tibor.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 45. szám