Forrás: ÉS

SZÉKY JÁNOS

A sajtószabadságról

Méd levelek

Szép, új pavilon, a homlokán neon világítja meg a „Hírlap” feliratot, sok tejüveg, szinterezett acél, az oldalán meztelen nős szexlaphirdetés. Elöl, térdtől derékmagasságig politikai lapok. Alul, jobb szélen (megjelenítve a szélsőség metaforáját) az Új Élet nevű zsidó hitközségi újság, közvetlenül a Front című kiadvány mellett. Utóbbi „a nemzeti ellenállás lapja”, a Magyar Nemzeti Front szócsöve (ez az a tömörülés, amelynek a Jobbik is „liberális”). Mondhatnánk, hogy „békévé oldja az emlékezés”, de fenéket, itt a sajtószabadság kissé konzervatív, ámde velejéig liberális felfogásáról van szó. A hírlapárus tudomásul veszi, hogy a széleken furcsa rétegigények léteznek, az, hogy valaki zsidó, ugyanolyan bocsánatos különcség, mintha valaki „a világot elnyomni kívánó globális erők itthoni janicsárjainak” kárhoztatásával kel és fekszik. Hadd érezze az Ábrahám szövetségébe fölvett egyik vevő, hogy politikailag ugyanolyan aberráltnak tartják, mint a meggyőződésből, hm, janicsárüldözővé lett másikat. (És viszont.)

Sajtószabadság van, az tuti. A Front különben nem fenyegeti az alkotmányos rendet, sőt még személyre szóló, peresíthető támadást sem igen tartalmaz; továbbá az „uszítás” régimódi kifejezését sem lehet alkalmazni rá, hiszen nyilvánvalóan csak az olvassa, aki már eleve usz. Az a megjegyzés például, hogy Tóth András, a nemzetbiztonságért felelős államtitkár odahajította a média sakáljainak a Vér és Becsület nevű, légynek sem ártó kulturális egyesületet, míg bezzeg a Zsidó Védegyletet nem tiltják be, holott annak „a neve is félelmet kelt”, legföljebb hülyeségnek mondható, nem pedig agitációnak, ugyanis ilyen szervezet, hiteles zsidó források szerint, nem létezik.

De akkor sincs baj, ha esetleg valamelyik – amúgy szigorúan alkotmányos alapon álló – politikai csoport egy-egy képviselője nem ennyire illemtudó, hanem elböffenti magát, és, mondjuk, kajla fülű pólisiakról kezd beszélni. Ilyenkor mindig akad egy másik, mérsékelt – és a kajlafülűzők által mindaddig, majd azután is leliberálisozott politikus, aki a sajtó- és szólásszabadságra hivatkozik, mondván, hogy azt nem szabad csorbítani, meg bolsi cenzorok, meg hisztizsákok és így tovább. Ilyenkor várható az is, hogy Alkotmánybíróságunk fölfedezi saját eszmevilágának liberális, sőt amerikánus gyökereit, és csak úgy röpköd a sok clear and present danger meg Brandenburg-teszt. Máskor nem annyira.

Nálunk az sem vert föl túl nagy port, hogy a rendkívül szövevényes Irak-Niger-CIA-urán-kiszivárogtatási botrány egyik fejezeteként Judith Miller újságírónő vállalta a börtönt (aztán ki is jött), mert nem akarta kiadni informátorát. (Lásd még a Minősítések c. Méd levelet az ÉS idei 28. számában.) Ezért nevezték a sajtószabadságot garantáló Első Alkotmánykiegészítés mártírjának is. Közelebbről: némely bírák szerint a társadalom józanul felfogott érdeke többet számít, mint egy akárhonnan előkapott paragrafus. És annak sincs nagy visszhangja, hogy a washingtoni botránysorozat részeként végre vádat emelnek a CIA titkát kiszivárogtató I. Lewis „Scooter” Libby Jr. (Cheney alelnök kabinetfőnöke) ellen. Különösebb súlya mifelénk nincs annak a szempontnak, hogy a társadalomnak, azon belül is a népnek, vagy újabban elharapózott szóval „az embereknek”, joguk van tájékozódni a hatalom védett részeseinek viselt dolgairól.

Ezt a szintén amerikai gyökerű elvet korántsem védi olyan hévvel az Alkotmánybíróság, mint azt, hogy bárki bárkiről olyan rondaságokat mondjon, amilyet akar, amíg nem lesz belőle nyolc napon túl gyógyuló sérülés. Ki van ugyan mondva, hogy a közszereplőknek többet kell tűrniük, mint a civilnek, de ennek semmi foganatját nem tapasztaljuk. Közszereplők hobbijává lett a perelés, a szenvedő alanyok pedig az esetek nagy részében civilek, például a hatalomból nem részesülő hírlapok és hírlapírók. Sőt, a politikus, védett pozícióból, jeges nyugalommal nevezheti az őt bíráló független orgánumot kampánylapnak, a főnökéről akár csak közvetve csúfakat mondó magánszemélyt pénzéhes, hazug rongynak és bérencnek – a célpont nem perel, mert ha másnak nem, neki mégiscsak ragaszkodnia kell a polgári eleganciához, és mert ha rágalmazás felé terelné az ügyet, jó esély van rá, hogy a politikust védi a mentelmi jog.

Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar sajtószabadság pillanatnyilag olyan, akár a hentesbolt lelakatolt kukája kánikula idején. Hozzányúlni nem szabad, viszont büdös.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 45. szám